Szalai Panni

Falazósdi

Itt fogom megismerni a testét, közölte velem a lány, minden további nélkül. Korábban csak  settenkedett mellettem a lépcsőn, átlátszó hálóingben, csipás arccal: ebben volt, amikor lejött a csengetésemre. Mintha megérzett volna; tenyerébe vette az őrizetlen gangudvarra beguruló motorkereket.

Kitámasztottam, leszálltam. Először kezet rázott velem, aztán arcával hirtelen közelebb nyomakodott, komolyan-révedőn szemezett velem úgy tizenegy másodpercig, felmért, a tizenharmadiknál kitágult az orrürege, ráncolta, szeplői lepotyogtak a szeme alól. A falra kopogott, mielőtt lehajolt, hogy az ujját megnyálazva felszedegesse mindegyiket. Összekuporodva még apróbbnak tűnt, de erős körmökkel kapargatta a földet.

Nem szóltam. Az égen vegyszerektől málló csillagok keringtek lassan a tizenkettes állásba a városon ülő füsthuzaton túl. Erősen köhögtem, még a csók közben is, miután a lány felállt. Félig lehunyva tartottam a szemhéjam, résnyire láttam az arcán hanyagul vándorló barna foltokat: tizenhárom perc múlva éjfél. Ami a csókot illeti: puha, de karcolta a fogam, de le voltam maradva, de készen álltam rá, hogy kiokosítson a fővárosiak szúrós, üzemgőzös intellektusával, amit a Szúcsává partján vagy a Hoverlában utoljára a háború után éreztem, azokban az években, amikor már elég idős voltam a maradandó emlékezéshez, és ahhoz is, hogy ellentmondjak és kiszakítsam magam anyám karjai közül, ha jöttek a szovjetek. 

A lánymadám padlásszobájáról egyébként még odahaza, a faúsztatóktól hallottam, öltözés közben. Amióta megnyílt az összekötő csatorna, gyerekjáték az ingázás a peremről, csak a csáklyázókra kell vigyázni, akik szívesen fosztogatják a vízre bocsátott rönkökön utazókat. A fások különben azért úsztatnak lefele a Börzsönyig, aztán a Dunára csatlakozva a szigetekig, teljesen önként és ingyen, egyéb tárgyi jellegű ellenszolgáltatás nélkül, mert az örökös motortúráztatás összezavarja a csáklyázók kampóit, nem bírnak velük célba, gépre, fára, emberre találni. Csak rázzák az öklüket a parton, mi meg röhögünk rajtuk, és apró kaviccsal töltött fémdobozokat hajigálunk közéjük. Biztos, ami biztos. 

Miután a lánymadám elengedett, a lány lépcsőkre húzott, mutatta, melyik fokokat kell kihagynom a padlásra menet. Szűk volt, a hátamhoz tapadva oldalazott, egyértelműen szándékosan, a bőrkabátomat pettyező összes zivatarcsepp a bőrébe olvadt; ezt megismételtük, többször fordultam a csomagokkal.  A koffer, az összeszíjazott könyveim, a fonográf a szoba álfalához került, a lecsavart beugratópedált várakozó tenyerébe kellett adnom, mintha az lenne a szoba kulcsa, vagy inkább a saját kulcsom magamhoz, és most rá kellene bíznom. Savanyú mosolyomat egy még savanyúbbal viszonozta. Kint, a homályos folyosón cementeszsákok álltak, kikevert bitumen, és a vasvödrökben álló, negyvenötös ostromból maradt törmelékek. Poros állványaival, keskeny deszkaútjaival a bérház örökké emelkedett. Nem tudtam kitalálni, hány emelete lehet, a kilátás minden ablakból ugyanolyan volt, ugyanúgy egy síkba gyalulta a nyújtózó háztetőket, se túl magasan, se túl alacsonyan. A beugratópedálra mutattam, kérdőn görbült a szemöldököm, mint maga az alkatrész, megnyugtatott, jó helye lesz a motornak. Az ő fészerébe tolta be, a gang alá, lelakatolta, senki sem fogja elvinni. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy én sem. Miért nem szól semmit, méltatlankodott az ajtónak támaszkodva, csuromvizesen, a pedáltól lilára sűrűsödött a térdkalácsa, mert a karjáról lógva folyton nekiütődött, de ezt nem vette észre, mert nézte, ahogy rendezkedem. Maga nyelvész, beszélnie kéne. Amikor bemutatkozott, éreztem a nyelvemmel, hogy ott van az esze. A nyelvén. Maguk már csak ilyenek.  

Egyébként szép szoba volt. Dicsértem is, csak szótlanul. Ősziszínű kockás pléddel letakart rekamié, fölötte naranccsal hímzett gobelin. Az íróasztal fiókjait már kihúzogattam, mindegyikbe készülő tanulmányaim és fordításaim kéziratai kerültek. Majd szépen beráncolom a függönyöket, ha elhelyezkedik majd egy klienssel, anyám is így halt meg, és mit mondana az orvos, ha…, hallottam magam mögül, a beépített álfal csak az ajtó jobb sarkában sejlett, azon túl ő lakik. A villanykapcsoló mellé egy kórházi krómtábla volt csavarozva, a lány annál matatott. Ha éjjel lefekszik, vagy nyugalmat keresve jönnek magához; a kereszt egyelő a szabaddal, az iksz foglalt. Vigyázzon, mert könnyű összekeverni. Egy szónak sem szabad kijutni, mert kint, a folyosón folyton dolgoznak, húzzák a falakat, de mindenre fel kell készülniük. Látta, még nem értünk a helyreállítás végére. A sok portól megfulladhat, mondta lassan. Ajánlom, hogy tartózkodjon minél többet a szobájában, ha lehet. 

Én semmi mást nem csinálok, csak fordítok. Ha írok, akkor magamnak, ha elheveredek a rekamién, akkor valaki másnak. Akinek kell, akinek szüksége van rá, akinek nem marta el a nyelvét a füst. Az aktus minden esetben ugyanolyan, mint halottnak a csók: nem támad fel tőle, de jólesik neki, még ha nem is érzi. Otthon, Borkúton először szénnel falaztam magamnak. Olvadt a kezemben, mint a zsírkréta, és azt képzeltem, valahol máshol vagyok, atommá szelídülök a szenesház fehér vályogjára karcolt vonalakban, ki a gémberedett testhelyzetből, amiben az üszkös kupacok között feküdtem. Orromban fémes szag és grafitpor, itt kezdtem el köhögni, szürkés vért fújok ki belőle, folyik, amíg a nyelvész majd le nem törli a kezében tartott inggallérral. Mögötte a nő majd mélyeket zihál, ismerem, de nem az anyám, a szétszabdalt ruháit sem kapkodja majd fel a padlót borító szénporból, csak úgy, ahogy van, kifut az ajtón. Tudom, hogy a túloldalon majd összerogy. A nyelvész majd gyengéden simítja az arcomat a ronggyal, csak az egyik szememet takarja el az anyag, a másikkal majd látom a taknyomhoz hasonló, szétkenődött vért a hátsó combján, ami nem az övé. A nyelvész közben majd beszél hozzám, a sapkája alatt ősz, hevesen majd magyaráz, azt sem veszi észre, hogy még mindig a térdénél gyűlik a nadrágja, lelkesen mutogat a fehér vályogra mázolt tizenéves krikszkrakszaimra. Nem értek oroszul; kis idő múlva majd felemeli az ujját, az ing a szénre hull, lejjebb matat majd a nadrágzsebéhez, én majd elfordulok, de majd visszafordítja az arcom, most már a korábbi dulakodástól zilált zubbonyában kutat. Szétesett zsebkönyvet vesz majd elő, a másik zsebéből szemüveget, azt majd az orromra löki, dioptriákkal erősebb lesz majd, mint ami nekem kellene, és szélesen vigyorogva elém tartja majd a fonetikus ábécé kiejtési táblázatát. Rámutat, aztán a falra írt szimbólumokra – rám. Kérdően lóbálja a könyvet, továris?, kérdezi. Lassan bólintok, igen, én csináltam. Én írtam, a legrészletesebb IPA-formulát követtem, olvasni tudok, érteni nem, azt képzeltem, falazok, felhúzom azt a tökéletes beszédkonstrukciót, amibe embereket lehet belefullasztani és megmámorosítani, hogy aztán azt tegyék, amit én akarok, hogy tegyenek. Valami csúnyát akartam írni, mert tudtam, hogy minden nőt – néha férfit – idehoznak. Valami csúnyaság állt a falon, és ezen röhög most jóízűen, térde köré gyűrődött gatyával a nyelvész, elégedetten, hogy leleplezte azt a titkos nyelvet, amiről azt hittem, csak én tudok – az utcára dobott könyvtári könyv kártyáján nem láttam egyetlen dátumot sem. Könnyeit törölve mutatja az amatőr hibákat, amiket a feliratban vétettem, amiket így rögtön észreveszek, mellém guggolva segít kijavítani egy széndarabbal a hangsúlyaimat, ejtési tévedéseim, minden fonémát nyomatékosan kiartikulál, hogy jól halljam az eltéréseket. Sokszor visszajár, és tesz róla, hogy én is ott legyek. Egy kis idő múlva már értem is az oroszt, a dialektusát is könnyen besorolom. Beszélem is. Nyelvelek. Csak a diftongusok, a diftongusok kifárasztják a nyelvem. Akkor már ezzel a kis rózsaszín izommal falaztam, a tutorálások után meglehetősen kimerülten. Az anyámnak sose mondtam el, hova tűnök; azt sem, hogyan jöttem vissza öt év után munkácsi diplomával. Azt mondtam, ne kérdezzen – az akadémia szólított. Honnan van pénzem? Miért akarok elmenni megint, a doktorit miből fogom fizetni? Erre azt mondtam, én mindenkinek fordítok. Mindent. Aki idejön, annak megpróbálok segíteni. Falazom a nyelvet, falazok a nyelvvel. Nem kerülgetett tovább, én meg jó ember vagyok, és ráhagytam, jó is, hogy eszembe juttatta, meg kell kérdeznem a faúsztatótól, van-e a bérház közelében posta, nemzetközi pénzküldeményhez.

Ezt most a lánymadámtól is megkérdeztem. Meglepődött a hangomon, de tetszett neki. Leültem az ágyra. Még borotválkoznom kéne. Azt mondta, tíz perc múlva jön. 

Szalai Panni (2005, Szombathely) jelenleg történelem alapszakon tanul az ELTE Bölcsészkarán. Fest, illusztrál, és kutatni szeretne, de közben írni is, és mezőn sátorban lakni. A művészet a vihar szeme; ki kell fordítani.