Madaras Márton

Azért ugye majd vigyáztok rá? 

Nem illik fiatalon meghalni. Ha így teszel, emlékezteted a barátaidat és rokonaidat arra a kényelmetlen jelenségre, hogy a halál nem csak az idősek sorsa.

Istenem, csak így ne végezzem – ezek voltak az első gondolataim a barátom temetésén. Az egykori harmincegy fős osztályból négyen jöttünk el. Én az utolsó pillanatig kifogásokat kerestem, de végül győzött bennem a jóemberkedés.

Vártam, hogy majd földszag lesz és eső. Ezek, azt hiszem, hozzátartoznak a temetésekhez. A zsebemben matattam, mintha zsebkendőt keresnék. Valójában csak próbáltam kitapogatni, hagyott-e foltot a vonatos hugyozás a nadrágomon. 

Kényszerítettem magam, hogy ne rágjam a körmöm melletti bőrt. Converse cipő és  farmernadrág, felül egy fekete pólóval és inggel. Legalább sapkát nem vettem. Sosem tudtam, hogy illik ilyen alkalmakra felöltözni. Elkezdtem inkább a földet bámulni. 

Még egy kurva öltönyt sem volt képes felvenni? – gondolhatta az egykori osztályfőnököm, miután kelletlen kézfogással üdvözöltük egymást.

Nincs pénze egy zakóra? Mindig is csóró volt – fintoroghatott Eszter, a menő csaj a gimnáziumból. Most fodrászszalont vezet két utcával feljebb. 

A lábamtól másfél méterre rajzottak a hangyák. Anyám azt tanította, hogy ilyenkor vihar közeleg. 

Közben nem tudtam nem a fűkasza berregését figyelni. A temető mögötti szőlős nem látszódott a telekhatáron álló bokroktól. Éppen gazolhatták a tőkék közötti területet. Vagy a sövényt igazították.

Eszter meghízott. Látszott, bővebb ruhát vett föl, hogy eltakarja a hasát. Igazából mindenki meghízott az egykori osztályomból. Eszter, Máté, Fruzsi. 

Illik meghízni gimnázium után.

– Tudjátok milyen vagyok – nevet Eszter háromnegyed óra múlva a kocsma teraszán. – Ha nincs a pasinak legalább egy lakása, szóba sem állok vele. 

A rúzsa kellemetlenül összemaszatolta a fogait, mintha epret vagy céklát evett volna.  Ráncok a szája sarkában, a homlokán,  a szeme körülieket napszemüveggel próbálta takarni. 

– High life! – gombolta ki az övét egyszer csak. Már annyira feszíthette, hogy nem tudott ülni tőle. A fogai teljesen rózsaszínűek lettek, a válla megszélesedett. A bő ruha pedig csak addig takarja az embert, amíg áll. Szerepel. Ha kényelembe helyezi magát, elárulja, kiemeli azt, amit el akartak rejteni vele. – Nekem csak ez számít. High life!

Fruzsi nagyon zokogott a temetőben. Azoknak az embereknek a hangján, akik azt érzik, hogy bizonyos helyzetekben muszáj sírniuk. 

Vajon ha most megölelném, a vállamra hajtaná a fejét? – rágtam a körmöm melletti bőrt. A barátom unokatestvére ráborult a koporsóra. Úgy kellett arrébb vezetnie az apjának, hogy ne tartsa fel a sort. – Lehet, hogy még haza is jönne velem.

Sosem tetszett Fruzsi. Mindig is szorgalmas ember volt, azok pedig végtelenül dühítettek. Nem költözött el, az önkormányzatnál dolgozott. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét. Osztja meg Fruzsi az erkélyes fotót négy nappal később egy pohár bor társaságában az Instagramon.

Hát még mindig gyászolsz? – pörgetek tovább a következő sztorira. – Biztos, sokat megértettél a Lét elviselhetetlen könnyűségéből.

Máté adott neki zsebkendőt. Én nem hoztam magammal. Nem volt rá szükségem. 

Mátét mindig is kedvelték, őszinte volt, nem feszengett társaságban. Egészséges családi környezetből jött, jól egyensúlyozott tanulás és edzés között. Lehet-e ezeknél bármi taszítóbb egy emberben? De a legjobban az dühített Mátéban, hogy nem tudtam utálni. Nem volt meg benne az a számítás, mint az osztály nagyrészében. Mint bennem is. Természetesen volt magabiztos és vicces. Nem kellett kitalálnia történeteket, hogy megnevettessen másokat.

A barátom édesanyja sokáig állt a koporsó előtt. Megsimította mielőtt eljött. 

– Azért ugye majd vigyáztok rá? – ez volt az első és egyetlen kérdése hozzám, mikor először jött velünk bulizni a fia. Máté állt az autóval a ház előtt, én beszéltem a szülőkkel. Csak mosolyogtam. 

Egyre kevesebb a hangya. Talán mégsem lesz vihar. 

Tamás is itt volt a D osztályból. Közösen nyomorogtunk egyszer Bogi kanapéján, mikor lekéstük az utolsó buszt egy iszogatás után.

Kiara, a pultos a régi törzshelyünkről. Láttam, ahogy csókolóznak a diszkóban. Valószínűleg az első csókja volt.

Milán, akivel egy házibuliban ismerkedtünk meg. Ő tanácsolta, hogy ne hordja azt a nevetséges pecsétgyűrűjét, ami vagy harminc évvel öregítette. Miután levette, nekem adta.

Áron, általánosból. Legjobb barátoknak hívták egymást. 

Lukács – aki egyoldalúan hívta a legjobb barátjának. 

Én.

Én is beálltam a sorba. Felszisszentem, ahogy összekoccantak a fogaim, miközben a körmöm melletti bőrt rágtam. Fruzsi megkérdezte, jól vagyok-e. Fölajánlotta, hogy odajön velem még egyszer, annak ellenére, hogy ő már lerótta a kegyeletét.

Nemmel válaszolhattam, ugyanis nem követett. Elkezdtem összegombolni magamon az ingem, idegesen begyűrögettem a farmeromba. Az övem nem könnyítette meg a dolgot. A csuklóm többször beszorult. Az egyik karkötőm gumija nagyot pattant. 

Izzadtam. Tapadt a szövet a csípőm körüli bőrhöz. Éreztem a hájam a nedves tenyerem alatt, miközben egyre közelebb kerültem a koporsóhoz. 

Vajon hátul még kilóg kicsit az ing? – gyűrögettem tekeregve, hátra-hátra fordulva a ruhám. Kövér. Hazug. Hamis. – Vajon Fruzsi látja, ha kilóg?

Aztán ott álltam a koporsó előtt. 

Rengeteg virág. Észrevettem a koszorút, Eszter vette az osztály nevében. Kicsit közelebb léptem. Búcsúzik tőled… A szalag másik fele nem látszott egy csokortól.

A szakadt, repedezett pénztárcámból egy apró pecsétgyűrűt vettem elő, és a csokorra raktam. Végül nem eredt el az eső.

– Ha átdobtok fejenként 3215 forintot, jók vagyunk – nyomkodja a telefonját Eszter háromnegyed óra múlva. – Van Revolutom is. 

Sár

– Nem baj, ha elsőre nem sikerül.

A férfi, aki betanított, alacsony volt. A mellemig ért. Úgy emlékszem, szórakoztatott a hangja. Nem tudom, magas volt-e, vagy mély. Elfelejtettem.

A munkám három mozdulatból állt.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

Kesztyűt viseltem, szemüveget, sisakot. A legtöbben levették. Akkor kapták föl, ha jött a felügyelő. Engem is rá akartak venni. Valami furcsa bátorságpróba volt. Vagy az otthon nem talált férfiasságuk fitogtatása. Nem tudom pontosan.

Vagy már elfelejtettem ezt is.

Tizenhat éves voltam. Talán tizenhét.

A munkásjárat hajnali négykor érkezett. Rémálmaimban sem láttam rosszabbat. A sötétszürke fémváz behemótként nyelte magába a közvilágítás fényét. Mialatt kisétáltam, mindig sírtam. Anyámék és a barátnőm családja előtt nem lehetett. Ők büszkék voltak rám.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

Minden alkalommal nőkkel utaztam. Meghatározhatatlan korúakkal. Én apró voltam. Ők nagyok. Az ő válluk széles volt. Az enyém keskeny. Fingottak, büfögtek, szotyiztak. Sosem beszélgettek egymással. Dohány- és fémpénzszaguk volt. A munkásjárat lassú rabszállítóként gördült végig a városon. Mindig az ülésem kárpitját tépkedtem közben.

Kopott. Fakó. Mocskos.

A busz oldala belül tele volt karcolva. D+M <3. Horogkeresztek. Ki halni veszélyes. 2007.04.19. Sírkövek felirataira emlékeztettek.

Kimentünk a város szélére, el a Harmadosztály mellett. A város kisebbik cigánytelepe. Ők mindig ébren voltak. Kilencvenszázalékos a munkanélküliség. Nincs okuk aludni. Figyelték, ahogy elmegy mellettük a félig üres munkásjárat.

Arra vágytak, hogy felülhessenek rá. Én arra, hogy leszállhassak róla.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

Az ebédszünetben mindenki dohányzott. Nem beszélgettünk. Az állandóan zakatoló gépek ritmusára szívtuk a cigarettákat.

Szívj. Szívj. Hamuzz.

Tizenöt percünk volt dohányozni és ebédelni. Sokan nem ettek. Ők álltak tovább a szalagok előtt, és várták, hogy megszólaljon a kürt. Bőrük repedezett volt. Mint a rozsda a kiöregedett munkagépeken.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

– Ti raboltátok ki a nyaralót Mátrafüreden?

Sosem tudtam meg, hogy ki tette föl ezt a kérdést. Sosem érkezett rá válasz. Nem emlékszem a menzára. Lemezek és téglalapok monoton ismétlődése volt. Fémpénzszag volt, mint az egész gyárban. Lemezek és téglalapok. Minden szürke. A lámpák fénye is szürke.

Minden nap szendvicset ettem. Vagy kakaós csigát. Nem emlékszem. A legtöbben csak ültek az asztal előtt. Nem ettek. Ültek, amíg lehetett. Senki nem ment el vécére. Nem biztos, hogy volt.

Rágj. Rágj. Nyelj.

Miért van mindig fémpénzszag? Talán csak fémszag volt. Nem ismerem a fémpénz szagát. A fém szagát sem. Pedig minden fémből volt. Beleitta magát a bőrömbe. A pórusaimba. Piszkos réteget hagyott rajta.

Nem olyan szaga volt, mint a kanalaknak, késeknek. Vagy apám csavarhúzójának.

Inkább olyan, mint nagyapám garázsának. A Wartburg olajának. A buszmegálló gőzének. Téli füstnek.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

– Ne dolgozz túl gyorsan, mert figyelnek.

Néha eszembe jutott, hogy a lábfejemre ejtsem a következő fémlapot. Percek alatt megtanultam a munkát. Aki betanított, azt mondta, hogy neki két hét kellett. Azért dolgozhattam, mert ő elment nyaralni a Balatonra. Huszonöt évet töltött a gyárban. Egyszer sem volt ez idő alatt. Kényszerítettem magam a lassabb munkára. Annak ellenére, hogy tudtam, meg fogok őrülni. Azt éreztem, hogy minél előbb el kell végezzem a napi adagot. Ettől függetlenül nem mehettem el.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

Vészesen fogytak a fémlapok. Az acélbetétes bakancsom ma is kiszakította a zoknimat. Mellettem egy nő dolgozott.

Az ő munkája sorjázz, sorjázz, vágj volt.

Nem emlékszem rá, hogyan nézett ki. Arra igen, hogy vonzódtam hozzá. Talán néha kivertem rá. Azt tanácsolta, vegyek föl minden nap két pár zoknit.

– Azok nem szakadnak ki?

– De.

Egy nap, mikor túl gyorsan végeztem, elnyomta a kézfejemen a cigarettáját. Azt mondta, véletlen volt.

Azután sokáig követeltem a barátnőmtől, hogy marjon a bőrömbe, miközben meglovagol. Csípjen, amíg a körme vissza nem hajlik. Karmoljon, amíg a vérem ki nem csordul. Ilyenkor elélveztem.

Magamra húztam a takarót és elfordultam. Eltakartam a mellem. A karom. A mocskomtól ragacsos hasam. Pár perc után kisétáltam és lefürödtem.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

– Mi az istent csinálsz? Azonnal rakd el a telefonod.

Az én soromon egy nő volt a műszakvezető. Nagy volt. Férfias. Néha elképzeltem, hogy egyszer olyan erős leszek, mint ő. Ki akarta verni a kezemből a telefont. Végül nem tette.

Félt, hogy eltörné. Ordított. Sokszor. Hangosan. De az értékeimben sosem tett kárt senki. A szegények ismerik a tárgyak árát. Tisztelik.

Vagy csak félnek, hogy ki kéne fizetniük.

– Megint legyártottad a napi limitet?

Biccentettem, miközben elképzeltem, hogy felnyitom a hasam a lemezvágóval.

Akkor végre lenne egy kis szín a gyártósoron.

Eszembe jutott, mikor a férfi, aki betanított korábban visszajött a nyaralásból. Valaki elmondta neki, hogy az egyik nap hamarabb végeztem. Ő a délutáni műszakban dolgozott, mivel én csak a délelőttiben tudtam. Háromkor nyelvvizsga-felkészítőre jártam egész nyáron. Azt hiszem, többször egymásra néztünk, mikor váltottuk egymást. Szerencséje volt, mert a délutáni műszakból valakit kirúgtak. Vagy felakasztotta magát.

Vágj. Vágj. Sorjázz.

Ha előbb végeztem a napi adaggal, el kellett kezdenem a másnapit. Ilyenkor nem figyelmeztettek a kollégáim, mikor jött az ellenőrzés, hogy vegyem föl a szemüveget és a kobakot. Gyűlöltem, hogy így hívják a sisakot. Munka közben sosem vettem le. Az első nap egy fémforgács belefúródott a szemüvegem lencséjébe. Gondolhattam volna azt, hogy végre megtanulták, nem kell szólniuk. De dacból nem tették. Sértettségből. Rettegésből.

Védd magad. Védd magad. Védd magad.

– Nem ők tehetnek róla, a munkájukat féltik.

Üres gondolatok magamtól, magamnak.

Bazdmegek. Anyádok. Köpések. Behúzott nyakkal vánszorogtam a busz felé. A munkásjárat minden műszak végén várt minket. Mintha soha el sem mozdult volna az érkezésünk óta.

– A pasid faszát is ilyen gyorsan vered? Csoda, hogy nem fog tüzet.

Valaki vállal meglökött, amitől orra estem.

Sár. Sár. Sár.

A sárnak van színe. Barna, néha sárgás vagy zöld. Most vörös és fekete. Az orromból csöpögő vér elszínezte. A Schneider síngyár fölött mindig esik az eső.

Felszáltam a munkásjáratra. Talán az egyikük fel is segített. Az orromat nem takartam zsebkendővel. Nem hajtottam hátra a fejem. Tudtam, hogy buzisnak tartanák. Hagytam, hogy

a vérem a kabátomra csöpögjön. Talán még büszke is voltam rá. Talán valaki még meg is veregette a vállam.

– Jógyerek.

Ilyenkor beszélgetünk. Fociról. Sörről. Férfiakról és nőkről. Amikor már nem látszott a Schneider, még röhögtünk is. Egy laposüveg is előkerült. Leszálláskor kezet fogtunk. Nőkkel, férfiakkal. Mosolyogtunk. Barátként, kollégaként búcsúztunk. Óránként bruttó nyolcszáz forintot kerestünk.

Másnap a beosztásért felelős mérnök elmondta, hogy túl sokat panaszkodtak rám. Többet nem mehetek dolgozni. Ő is nő volt. Friss diplomás. Elsírta magát előttem, amiért nem Pesten végezte az egyetemet.

Hosszan. Vigasztalhatatlanul. 

Aztán odaadta a felmondási papírjaimat.

Madaras Márton vagyok, huszonhét éves, történész doktorandusz. Hivatásomként a történelemre tekintek, azonban mindig is foglalkoztatott az írás. Eddig a Palócföldön, az F21 oldalán és az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalán jelentek meg írásaim.