Farkas B. Szabina

Animus

Emlékszem a meleg fűtéscsövekre a lakótelep mögötti erdőn, ahol délutánonként üldögéltünk. Emlékszem a lúdra, ami egyszer hazáig kergetett. Emlékszem a ládára, amit elloptunk a kisbolt mögül. Hogy hogy jutottunk haza, arra nem emlékszem. Emlékszem sirályokra a horvát tengerparton. Emlékszem a foltra a ruhámon. Az évtizedre nem emlékszem. Emlékszem a lyukakra az öltözőkabinon. Belenéztem, de nem emlékszem mit láttam. Ementáli lapok a szendvicsben. Emlékszem az első kék foltra, és az utolsóra is, de az összes többire már nem. Emlékszem Krisztinára, utáltuk. A hangját talán sose hallottam. Emlékszem négy és fél macskára, két kutyára, egy hörcsögre és két papagájra. Emlékszem, hogy áthordták a levescsontot a szomszédok, amiről leettük a húst. Emlékszem, egyszer megfogtam egy manószakállt. Napokig fájt. Emlékszem, hogy elestem a hamutállal, és kiestek percek. Emlékszem a költözés szagára, az irányítószámokra, de az ágyaimra nem emlékszem. Emlékszem a fiúra az uszodában, akit papuccsal vertek. Kéjes örömömben, hogy nem engem vernek, könnyen álltam abba a táborba, ahol azt lehetett gondolni, valami baj van vele, azért bántják. Könnyen álltam abba a táborba, ahol azt lehetetett gondolni, valami van vele. Vele van baj, azért bántják. Inkább, mint engem. A nevére nem emlékszem. A gúnynevére még most is. Emlékszem az első mekire és az első avokádóra. Utóbbit kihánytam. Emlékszem, hogy templomba mentünk, a többiek koncertre. Emlékszem a levegőre azon a napon, a szavakra nem emlékszem. Emlékszem, hogy mindenáron királylány akartam lenni. Azt mondták, rövid hajjal nem lehet. Emlékszem, hogy egy karddal megütöttem valakit, hogy mi okból, arra nem. Aztán bujkáltunk. Lehet, hogy nem is én ütöttem. Emlékszem a festék tapintására, emlékszem, hogy nem szabad kézzel, emlékszem, hogy piszkos a köröm. A nadrágba beletört a fű. A vonalakra sosem emlékeztem, csak a helyére. Emlékszem, amikor reggel a rádió bemondta, hogy letartóztattak egy férfit. Emlékszem, amikor kimondták a nevet. A nap további részére soha többet nem emlékeztem. Emlékszem a képeslapokra. Emlékszem a papír szagára. Emlékszem, hogy fürdőruhát vettünk a böri  mellett, mert el kellett ütni az időt valahogy. Emlékszem az arcokra, akikre nem szabadott emlékeznem. Emlékszem egy bőrkesztyűre, és benne a mozdulatra, ahogy a mutatóujj kissé megpöcköli a mellette lévőket. Emlékszem egy csomó igenre, mégis a nemek lettek a karcosabbak. Ha fejjel lefele lógok, sokkal több dologra emlékszem. Talpon felejtek. Emlékszem három szobára, ahol lázas voltam. Az városokra nem. Délutánonként emlékszem az előző esti álmaimra. Emlékszem a sarokra, a koppanásra, de arra nem, hogy mikor veszett el a józan ész. Emlékszem egy esküvőre, de arra nem, hogy kié volt. Válásra is, kettőre. Az iskolák számánál, ahonnan visszautasítottak, már csak a filmek száma nagyobb, amikből utólag kivágtak. De erre csak én emlékszem. Emlékszem, hogy tegnap leírtam valami fontosat. Nem emlékszem, hova.

Tor

Visszafordult a kalapjáért, de már nem ért el a fogasig, mert összeesett és meghalt. Ezt ma tizenharmadszor mesélem el különböző számomra ismertelen embereknek, akik rólam persze tudják, hogy ki vagyok. Vizsgáztatnak, én vajon emlékszem-e, hogy a hányadik unokatestvér sógorának a szomszédjai. Nem tudom, de tulajdonképpen nem is érdekel. A baj csak az, hogy ha nem megyek bele ezekbe a beszélgetésekbe, akkor kiderül, hogy fogalmam sincs mit keresek itt. És egyáltalán ők mit keresnek a házamban. Kik ezek, és hol voltak egész életemben? Anyám ezidáig miliméterpontossággal rendezgette a négy tálca kaszinótojást, de valaki meglökte a könyökét, azóta üvöltve bőg a kertben a slag mellett. Apám harmadszor hányt. Ott a sarokban az az elegáns, szenvtelen öreg nő, aki órák óta fel sem néz, csak pakolgatja a dominót, ő a nagyanyám. Nem szól senkihez, tegnap se szólt. Azt hiszem ez a tizedik nap, hogy csendben üldögél, mint a mellette vöröslő, nehéz esésű bársonyfüggöny. Bárcsak itt lenne a papa és megmentene ettől a sok idegen gyászoló fekete polipkartól. Folynak a majonézcseppek a szájsarkakon, kopognak a csak temetésre hordott magassarkúk és bűzlenek a tavaly óta szekrényben álló kabátok a zsebeikben felejtett molyírtótól. Az előbb valaki felnevetett, majd csend kongott a konyhán át. Végül zajjá köpte ki magát, mintha engedélyt adott volna a ház a fellélegzésre. Öcsém órák óta bújkál, haragszik rám. Szerinte segíthettem volna papán. Nem érti. Én se értem. A kalapot szorongattam csak. Most a pohárba kapaszkodom, ahogy beszélnek hozzám. Hangokat nem hallok, minden arc egyre alaktalanabb. Valami vattafélével lesz tele a fülem is ahogy ez a bajszos halfejűvé csontosodik előttem. Milyen drága egy csicsás urna. Sóher vagyok, hogy juthat ez ilyenkor az eszembe. Anyám tegnap még velem üvöltött, mert a sokszorosan összeszámolt étkészletben minden alkalommal egyre kevesebbet talált. Hálátlan vagyok, és tehetetlen. Nagymama kilenc és fél perce szorongatja ugyanazt a dominót a két ötpontossal. Egyre kisebb lesz a ház. Teleszerette az otthonunkat ez a sok idegenarcú. Családi alapon osztják a részvétet körülöttünk. Ha hosszabbat pislogok, valaki azalatt megkettőződik. Egy nő a papot szidja, mintha az ő hibája lenne a sár, amiben egyre mélyebbre meneteltük magunkat a sírig. Behúzta a sarat az ajtónkon a földig érő szoknya.  A hibás talán mégis én vagyok. A papa miatt is, a sár miatt is, és nem vitatom el a kanalakat  se. Megint hallom a kopogást. Valaki azt hümmögi a fülembe, hogy megszakad a szíve. Az jut eszembe, hogy abba bele lehet-e halni, de bizonyosan nem tudom a választ, odébb állok, két hét alatt elég egy halál, egy remegő gyomor, négy jéghideg végtag és egy leeső állkapocs.. Gyere papa, veszem a kalapod, hazamegyünk.

Farkas B. Szabina 1985-ben született Pécsett. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem BTK filmtudományi és esztétika szakán végezte, majd ugyanitt pedagógus mesterdiplomát szerzett. Azóta a fotó-, és színházművészet területén tevékenykedik. 2021 óta publikál, prózái és versei jelentek meg.