Bódi Péter

Hexagon (regényrészlet)

Hirtelen villanás, amitől aztán homályosan látok, majd egy különböző színekben vibráló csőben találom magam, és zuhanni kezdek. Először jobbra, majd balra kanyarodok, de sosem érek a cső felületéhez, mintha valami különös erő középen tartana. Gyorsulok, majd a cső kilő magából, és ahogy körbenézek, nem látok konkrét formákat, csak elmosódó fényeket. Lelassulok. Először mintha úszna a testem, majd lebegni kezdek, miközben kitisztul a látásom. Különböző sebességgel mozgó, szokatlan formájú és méretű alakzatokat látok, a legrikítóbb, világos színektől a sötétig, minden árnyalatban, némelyik stroboszkópként vibrál, némelyik lassan tekereg, mint egy zsákmányát becserkésző anakonda. A háttér fekete, tehát ha nem az adott tárgyakat és alakzatokat nézem, olyan, mintha az űrben lebegnék. A  súlytalanság érzetében koordinálom magam a legközelebbi építményhez: egy hatalmas toronyórához, ami minden másodperccel újabb formát vesz fel. A  falfelület, amin megpihenek, állandóvá válik a jelenlétem idejéig, de a torony többi része folyamatosan változik, egy Rubik-kockához hasonlóan forognak a különböző szintek, egyet jobbra, egyet balra, egyet fel, egyet le. Persze az, hogy mi van fent és lent, jobbra és balra, csupán nézőpont kérdése, a lebegő formákon kívül nincs más viszonyítási pont, csupán önmagam. Hiába ez a hatalmas káosz, sehol egy ütközés, a végtelenül lebegő építmények és tárgyak úgy kerülgetik egymást, mint udvarias utazók tömege egy zsúfolt állomáson – bár némelyik alakzat néha összekapcsolódik egy másikkal, végül mindig elválnak az útjaik. Velem szemben egy gömb formájú, lüktető, nyálkás testet látok, amiből hatalmas, fémes csápok nyúlnak ki, lassú, körkörös táncot járva, közvetlenül mögötte pedig egy valamivel kisebb, háromszög formájú női arc jelenik meg végtagokkal, törzs nélkül. Lillára hasonlít, grimaszol, lassan mozgatva az arcizmait, majd egyszer csak kinyújtja felém a kezét, és háromszöget formál a hüvelyk- és mutatóujjaival. Ezen megakad a tekintetem, egy pillanatra elfeledkezem magamról, és közben az ujjak mintha megtörnének, hallom is a roppanásukat, négyszöget, majd szabályos hatszöget alkotnak. Ekkor a női arc felnevet, visszahúzza a kezét, de a hatszög, mint egy különálló alakzat, ott marad, tágul, felém száll, majd füstcsóvaként oszlik szét körülöttem. Közvetlenül mellettem egy apró, rózsaszín madárraj jelenik meg. Csicsergést hallok, majd megkerülnek, és eltűnnek a szemem elől. Ha a nyálkás testre nézek vissza, mély hörgést hallok, ha a női arcra, az énekelni kezd. Mindig annak a formának a hangját hallom, amelyikre koncentrálok. Elrugaszkodom a toronytól, mintha egy medence peremétől lökném el magam. Sodródom, majd egy apró, Mars-szerű bolygón pihenek meg, ami a többinél gyorsabban halad, egy hatalmas, fénylő testet járva körül. Innen is tovább rugaszkodom, felhasználva a bolygó sebességét a gyorsuláshoz. Bukfencezem egyet a levegőben, vagy nevezzük inkább üres térnek, és belekapaszkodom az első alakzatba, ami szembejön velem. Egy viszonylag nagy, emberi bőrre emlékeztető anyaggal bevont, űrhajószerű szerkezeten landolok, a talpamat szőrszálak csiklandozzák. Két fiatal fiút látok meg magam mellett, kéz a kézben ülnek, hirtelen rám néznek. Köszönök, majd továbbugrom. Elhaladok egy citromsárgán és neonzölden vibráló gótikus katedrális mellett, majd egy pikkelyes emberi láb bokacsontja majdnem eltalál, de kitérek előle. Végül egy fa törzsén ülve pihenek meg. Az ágai folyamatosan 43 változtatják a formájukat és méretüket, néha mintha építmények jelennének meg köztük, ezek aztán városokat formálnak, majd eltűnnek a bennük élő apró emberi lényekkel együtt. Itt várok, és közben a távolban lassan cammogó Dalí-lovakat figyelem – így hívom azokat a vékony lábú, hosszúkás, alakzatról alakzatra lépkedő lényeket, amik néha feltűnnek Cirill tripjében; valószínűleg ő is a Szent Antal megkísértése című festményről merített. A Cirque Infinity egy egészen különleges élmény. Sosem bánkódom, amiért viszonylag sok időm megy el azzal, hogy Cirillel időpontot egyeztessek. Mivel rengeteg alakzat lebeg itt, Cirill létrehozott néhány kaput – ezeken áthaladva a célunkhoz legközelebbi, másik kapun jöhetünk ki. Ezeket könnyű felismerni. Hatalmas, díszes képkeretek, amik nem változtatják a formájukat. Minden más, amit látunk, egy Cirill által létrehozott algoritmus szüleménye, ami folyamatosan gyártja az új alakzatokat. A tér végtelen, bár igaz, hogy gyakorlatilag magába fordul, tehát ha sokáig haladsz egy adott irányba, előbb-utóbb ismét ott bukkansz elő, ahol elkezdted az utazást. Az igazán érdekes az, hogy az alakzatok nem egy random generátor szüleményei. Miközben a trip elején zuhanunk, az algoritmus felméri a nyilvános adatainkat, és következtetést von le a testünk reakcióiból (pulzus, légzésszám, izmok ernyedése vagy megfeszülése, testtartás, mozgás stb.), majd ezeket elemezve formálja a későbbi környezetünket. Ha tehát többen érkezünk, esetleg valakivel találkozunk a térben, idővel olyan, mintha a másik érzelmei és gondolatai a miénk köré tekerednének. Ha elég ideig maradsz, az alakzatok közt kialakul számodra egy személyre szabott cselekménysor, ami a másokkal való – tervezett vagy véletlenszerű – találkozások következtében formálódik. Ahogy körbenézek, összesen három másik merülőt látok. Egyikük az alakzatok között lebeg, míg a másik kettő, ahogy a fiatal fiúk is, párban jöhettek – ők egy leopárdfejű, sasszárnyú lovon ülnek. Cirill végtelen cirkuszát sokan meditációs térnek használják, de jönnek csak úgy nézelődni is, kipróbálni a tripet, tehát kulturálódni, esetleg új emberekkel találkozni. Annak ellenére, hogy Cirill az egyik legismertebb fiatal alkotóvá nőtte ki magát az elmúlt években, a Cirque Infinity még mindig ingyenes szerverről látogatható, és ez elvileg örökké így is marad, hogy bárki elmerülhessen a világában, reklámok nélkül, és ezért nagyon tisztelem a srácot. Végtelenül elkeserednék, ha úgy kéne meglátogatnom Cirill cirkuszát, hogy zuhanás közben hirdetéseket kelljen néznem. Egy hatalmas, biciklin ülő, lila emberi lábakkal rendelkező, szivárványszínekben pulzáló hal úszik el előttem, majd felém fordul, kinyitja a száját, amiből újabb halfej kúszik elő, ami szintén kinyitja a száját, amiből ismét újabb, de már félig emberi, félig halfej kúszik elő, ami kinyitja a száját, majd az újabb előkúszó fej már nagyon más, mint az előbbiek. Cirill karaktere az, egy teljesen átlagos, szőke tinédzser, de ahogy a saját tripjében mindig, a ruháin most is ugyanolyan folyamatosan mozgó és változó minták láthatóak, mint a környezetünkben. Átugrik mellém, rám mosolyog.