ürítés

I.

nem tudtam kiszámolni fejben, mennyi huszonhatból kilenc.

te jó matekos voltál, kiröhögnél.

gyakorolnom kéne a fejben számolást,

legalább kétjegyű számokat tudjak már összeadni, kivonni.

más sem megy már jó ideje.

nem tudok írni, táncolni, szépen énekelni,

őszintén mosolyogni, egyenes háttal ülni bárhol.

elfogytam, elhasználódtam, mint az elefántos radír,

darabjaimat lesöprik, elfelejtik,

az a radír egyébként is csak maszatolni tudott.

látod, magamról beszélek, pedig te vagy halott.

én meg nem tudtam kiszámolni, hány éve.

és persze homályos, ködös a múlt, mert a múlt mindig az,

de arra a napra kristálytisztán emlékszem:

szeptember volt, a suli első napja,

valamelyik kéthetes szerelmem kísért haza,

ahogy befordultam a sarkon,

a ház előtt anya épp kiszállt a gyönyörű, hófehér csodakocsinkból,

amit aztán pár hónap múlva darabokra törtem,

megállt a kapu előtt és csak nézte, ahogy jövök.

közelebb értem, láttam, hogy baj van,

gondoltam, nagyapám megint annyira részeg volt,

hogy széttörte az orrát, a szemüvegét, vagy csak nagyanyámat.

bár ez lett volna kétezerkilenc legrosszabb híre,

bár radír lettem volna már akkor is.

azóta? azóta annyiszor akartam írni neked,

hogy végül sosem tettem.

kétszeres nagymama lettél,

boldogok, élnek, nevetnek, szerelmesek, mint te voltál mindig,

és én is mindig az vagyok,

csak soha nem úgy, ahogy épp kéne.

nagynagynéni is vagy, és nem szép bevallani, de örülök, hogy fiú,

volt elég szomorú nő ebben a családban.

és van is, mert szomorú, na az még mindig kiválóan vagyok,

szüntelenül, kiszámíthatóan, ahogy élnem kéne,

csak már nem tudok.

ez az első versem, mióta meghaltál,

a többi igazából teljesen lényegtelen.

igenis van, amit elfelejtünk, hiába tudtuk egykor nagyon.

nincs gyakorlás, ami visszahozza.

és ha minden meghal, márpedig minden meghal,

miért ne halhatna meg a tehetség is.

II.

képzeld, van egy kertem tele virággal.

évről-évre újraültetem,

csak néhány évelő éli túl a pesti szmogot.

levendulák, primulák, dáliák,

tetszene, most is őket nézem.

ahogy beköszönt a jó idő, kitárom a bejárati ajtót

és be se csukom októberig.

olyan békés helyen lakom, hogy éjszakára is nyitva hagyhatnám.

nyitva is hagytam, amíg nem lett klímám.

képzeld, van klímám, meg egy csomó olyan dolog,

ami a devizakárosult tinédzserkorban még elképzelhetetlen volt:

vezeték nélküli porszívó, forint alapú hitel, ázsiai pecsétes útlevél,

és kozmetikum. rengeteg kozmetikum.

mások szerint már beteges, engem örömmel tölt el,

hogy van saját drogériám, neked is volt.

szóval a virágokat nézem, rád is ültettem párat.

anyának mondtam, hogy levendula legyen a következő,

mert azt nem kell locsolni. locsolni márpedig csak mi szoktunk.

ezt tudnod kell.

sokáig azt hittem, ez egy vers, mert arról írok benne,

hogy lengeti a szél a tuja ágait,

hogy zizegnek a levendulák,

hogy kergetőznek a kurva darazsak,

pedig ez is csak egy álom,

tizenhét éve álmodom rólad, és képzeld, mindig élsz.

bár egyszer volt olyan, hogy meghaltál, aztán feltámadtál,

de csak azért, hogy elmondhasd,

értsék meg, meg kell halnod,

és aztán meghaltál megint.

tizenhét éve tanítasz meghalni, és esküszöm,

én nem félek tőle, mert te lettél a halál, ahogy te lettél az élet is,

a dália, a levendula, minden homályos és hófehér emlék.

III.

glicerinkúpot használok, hogy vécére tudjak menni.

lassan egy éve nincs ingerem.

anya azt mondta, te is szorulásos voltál.

na ez nem szorulás, egyszerűen csak nem kell és kész.

de ma, valami csoda folytán, kellett,

és sok hónap után először írtam is valamit.

a rossz már nem jelző, hanem létige, de főleg névmás,

az önsorsrontás helyét felváltotta az önostorozás, az önmarcang,

pedig ideje lenne olyasmibe kezdenem, ami nem ön-nel kezdődik.

költő lettem, idegen, felesleges,

mint devizakárosultnak a vezeték nélküli porszívó,

de már nem az a kérdés, együnk vagy feladjunk egy számlát,

már nem kell alkudozni a behajtókkal,

nem viszik el a kocsit, a lakást, anyám életét,

a kérdés már réges-régen annyi,

nem te jártál-e jobban.

IV.

lassan három hónapja száll a nyárfa termése.

a férjem megpusztul tőle, ahogy te pusztultál

a kutyaszőrtől, a férjedtől,

úgy pusztulok én is a nyárfatermésemtől.

az én félelmem nem a halál, hanem az élet,

úgy hiányzol, ahogy nem normális.

kimegyek a napra, szeretem.

az én bőröm nem csontfehér,

ritkán égek le, nincsenek fájdalmaim.

családom szomorú nőinek, és anyának, aki legyőzte a szomorúságot is

Élő Csenge Enikő (1992) költő, író, kreatív írás tanár, a FISZ Junior alapítója. Jelenleg első kisregényén, valamint egy vers- és novellaantológián dolgozik, amely a kortárs magyar irodalom legfiatalabb generációjának ad hangot.