Kovács Petra

Élő-ház

A negyedik Túlélési stratégiák szemináriumsorozat és workshop záróalkalmáról

Belakni egy teret, ritmusra találni benne, nyomokat, bevéséseket hagyni puha, áteresztő falain – ez vált régi-új feladatává azoknak, akik március 27-28-án, a Túlélési stratégiák műhelysorozat harmadik, egyben idei utolsó alkalmán vettek részt. A kétnapos, szűk körben zajló, intenzív eseményen a résztvevők nemcsak önmagukkal kerülhettek másfajta viszonyba, hanem az elvégzett gyakorlatok révén megismerkedhettek Celina Eceiza argentin képzőművész és író művészeti stratégiáival, sajátos látásmódjával és nem mindennapi otthonfogalmával.

A budapesti Lehetőségek tere műhely és közösségi tér immár negyedik éve szervezte meg művészeti szeminárium- és workshopsorozatát: 2026-ban a „társadalmi szövet” hívószóval invokált hálózatosságot, fókuszban materialitást hangsúlyozó tartalmakkal és cselekvésmódozatokkal. A Celina Eceiza által vezetett foglalkozás előzményét Sárvári Regina felszabadító alsónemű hímző- és Matulányi-Szabó Zita nemezelő workshopjai jelentették, ezeken januárban és februárban vehettek részt az érdeklődők. Mindkét esemény a kézimunka és az aktivizmus, a társadalmiság-közösségiség és a művészeti aktus egyéni tapasztalatát illesztette össze. Ebben az értelemben a Eceizával töltött márciusi hétvége szorosan kapcsolódott a korábbi alkalmakhoz, hiszen sok szállal kötődött az ott kibontakozó közös tapasztalat felhajtóerejére, a csinálás gátlásoldó hatására, mindezzel biztonságos keretet – átmeneti otthont – teremtve, hogy ki-ki elmélyülhessen az alkotásban. Eceiza a rajzolás egyszerűségében jelölte ki a workshopján résztvevők számára azt a cselekvést, amely által közösségként a megosztott jelenlétben maradhatunk. A rajzhoz a legalapvetőbb módon közelítettünk – olyan, általunk létrehozott sík formaként, amelyhez csak egy ceruza és a kézmozgás fizikai aktusa szükséges.

A méltó bevezetést mindenki számára a péntek esti helyszínre érkezés jelentette: a színes foltokkal és plakátokkal teli térben Gilda No ne arreplento című száma elsőre felrázott, majd engedett ellazulni – a játékosság már ebben a gesztusban is ott bujkált, és velünk maradt a későbbiekben is. A hátsó, átjárós térben közben pedig susogott valami rózsaszín, légies tömeg; vászonhús, tiszta és friss, lazán, fesztelenül varrva, mégis gondosan illesztve: a szombati workshop téridejét jelentő vászonfalak, amelyek egyszerre beburkolták, kibélelték és lemeztelenítették az ismerős, hideg simaságot.

Celina Eceiza bemutatkozó előadásának tételmondata („Art is a tool in life”) egyszerre láttatta a művészetet mindennapokba szervesíthető tevékenységként, ezzel a hozzáférhetőséget, a demokratikusságot hangsúlyozva (mindenki, bárki alkothat, hajthat végre művészi cselekvést), és emelte ki azt az egyedi látásmódot, értelmezői szerepet, amelyhez épp az alkotás, a művészetcsinálás vezethet el – ez utóbbival máris árnyalta a művészet hétköznapiságának gondolatát. Elmondása szerint a saját, textilben gyökerező művészete elsősorban társadalmi témákat dolgoz fel, s ekként társadalmi téttel bír. Projektjeinek sajátossága, hogy nem függetleníthetők a térségtől és annak történelmétől, ahol él és alkot: Latin-Amerika gazdasági krízissorozatai, a macsoizmus társadalmi szövetet roncsoló hatása, valamint a hazájában megtapasztalható törékenység hívják elő, igénylik az átmenetileg megteremtett otthon(osság) és a női láthatatlan munka tematizálását, illetve az elfeledett képző- és textilművészeti örökséggel való intenzív párbeszédet. Munkásságának társadalmiságát azonban nemcsak efelől értelmezhetjük: a közösségteremtés, a Másik titkának felfejtési kísérletét is kiolvashatjuk belőle, mely Eceiza munkáiban a terek rejtélyes, szavakkal nehezen megragadható pozíciója iránti érdeklődésben ölt testet. Az általa elképzelt és öltéssel teremtett terek válnak a kapcsolatteremtés, a pihenés és a gyógyulás helyeivé, miközben tudatosítják a bennük időzőkben önnön másságukat, auratikusságukat. Mindehhez átalakításokra, normák elleni lázadásra van szükség, melyet Eceiza leggyakrabban a hagyományos kiállítóterek birtokba vételével, átszabásával fejez ki, mondván: ki kell nyitni az ablakokat, hogy beengedjük a világot.

E közösségi és demokratikus művészetfelfogás jegyében értelmezi át az alkotó kitüntetett pozícióját, és dolgozik már több éve önkéntesek segítségével kiállítások létrehozásán. Ez a folyamat általában a hely sajátosságai által nagyban meghatározott, szituatív tevékenység, lehetetlen előre megtervezni – spontán, mégis koordinációt és a mozdulatok összehangolását igénylő egyszeri történés, melyben nemcsak az emberi tényezővel és léptékkel, hanem az adott helyszín más lakóival is számolni kell – és akár otthont adni a dzsentrifikálódó török városrészeken eltünedező macskák honfoglaló kíváncsiságának is. Eceizánál a léptékváltás intenciója az apró, törékeny anyagszobrok és kitüremkedések mellett a grandiózusságban is testet ölt: a legutóbbi, Isztambuli Biennálén létrehozott installációjában a kibélelt, textillel borított tér részletgazdagságával a látogatók figyelmét élesítette, de az elmélyülést, lelassulást és a megpihenést is ösztönözte, miközben egységként, élő, lélegző organizmusként láttatta a háttérként kezelt tér-testet.

A társadalmi felelősségvállalás egy másik aspektusát domborította ki a 2024-es hazai, Buenos Aires-i Ofrenda című egyéni tárlatában, amely a Modern Művészetek Múzeumában kapott helyet, és ahol a múzeumok közgyűjteményének hozzáférhetőségére kérdezett rá a nemzeti kincsként számontartott, mégis csak kevesek által ismert képzőművészeti munkák újraalkotásával, miközben az egyediség és eredetiség fogalmaira is reflektált. A projektet, amely keretei közt megidézte és tolmácsolta Alberto Heredia, Yente, Germaine Derbecq munkásságát, ő maga közös alkotásként, előhívási aktusként értékelte, ahol az anyagválasztásban és a technikában egyszerre alkalmazta saját, textilközpontú látásmódját és igazodott az újraalkotni kívánt műtárgy létrehozójának gyakorlatához.

A permeábilis, testeket üdvözlő közegben, a puhaságban meglelt állóképesség és erő hangsúlyozására a művész az este egy pontján írói alteregójáról is megosztott néhány gondolatot: Begonia Arriboni, ahogy a neve is mutatja, teljesen különálló alkotói, költői identitás, aki szavakkal ered az érzékenység és a világ kapcsolatának nyomába, ekként ragadva meg a pillanat illékonyságát. Eceiza kifejti, hogy voltak projektjei, ahol Begonia Arribonit tekintette elsőszámú segítőjének, társszerzőjének a saját puhaság-manifesztójának létrehozásában, melynek egyik állomását az New York-i Art Omi rezidenciaprogramban való részvétel jelentette. Végül is: nem lenne igencsak időszerű, hogy a műalkotás üres, tiszta térben való megjelentetésére szolgáló white cube-ot lecseréljük a soft cube normaszegő otthonosságára?

A péntek nyelvet adott az Eceiza-féle művészetcsinálás értelmezéséhez; szombaton mégis mintha a mínusz egyig léptünk volna vissza. Ugyan az előző esti példák segítettek fejben felkészülni arra, hogy másnap a mi feladatunk egy csupasz tér életre keltése lesz, azonban a nem várt „rajzold le újra, amit legutóbb rajzoltál” felhívásra, a ceruzát, filctollat, porpasztellt vagy szenet magunkhoz ragadva, ki-ki változó magabiztossággal kezdett neki az első vonalaknak. Hiszen kár tagadni, míg az én esetemben hónapok teltek el a legutóbbi firkáim papírra vetése óta, a csoportunk tagjai között voltak kreatív szakemberek, designerek és lelkes hobbikézművesek, akik felkészültebben érkeztek, és percek alatt flórák, faunák és univerzumok sokasága lepte el az előttük heverő lapokat. Öröm volt látni és megtapasztalni, hogy végül mindannyian belerázódtunk, vagy legalábbis álltuk a sarat; és ebben nem kis szerepe volt a miniatürizálási kísérletek meglepő sikerének és a rázoomolás-átvitel cseleinek. Újratanultuk a papírt, ismerkedtünk a textilfelület redőivel és hullámzásával. Celina Eceiza a hatórás workshopot rendületlen mosollyal, széles gesztusokkal és kirobbanó energiával vezényelte le. A vágyak, álmok térbe írásának feladatával sikerült a csapat minden tagját bevonnia a projektbe, elkezdtük magunkénak érezni a szobát, így fokozatosan több időt töltöttünk a falra való alkotással, mint a papíron tervezéssel.

A zene segítő elemként kísérte végig a workshopot: a legemlékezetesebb mozzanatokat annak a különleges ritmusgyakorlatnak köszönhettük, amikor a résztvevők által javasolt számokra ráhangolódva születtek egyedi minták és vonalvezetések, firkák, akár egész történetek, melyek otthonos eklektikával fordították képekre a váltakozó zenei stílusok auditív tapasztalatát.

A jól megérdemelt ebéd után, amely valódi lakomává nyúlt, újult erőkkel tértünk vissza vásznainkhoz, készen arra, hogy újabb ritmusokba tanuljunk bele: a rajzoláshoz immár nem az önkifejezés oldaláról közelítettünk, hanem a közösségi cselekvés, a kapcsolatteremtés médiumaként. Eceiza arra kérte a résztvevőket, hogy ülésrend szerint alkossanak párokat, és tartsanak tükröt egymásnak: rajzolják le egymás fél arcát, melyet aztán a pár másik tagja saját arcképének hiányzó oldalával egészített ki. Az így készült arcmások is az alakításra váró tér elemeivé váltak, testet, hátteret kaptak, így az absztrakt vonalábrák és burjánzó növényzet közt mi magunk is megjelenhettünk. Nem azért, hogy erőszakosan elfoglaljuk a teret valami más elől, hanem mert az anyagfalakon nyomot hagyó mindenségbe a szubjektív nézőpontunk, a magunkról alkotott képünk materializált változata is beletartozott. 

A közös alkotás egy másik lépcsőfokát a partner kezének vezetésével létrehozott rajzok jelentették. A feladatban kulcsfontosságú volt az egymásra hagyatkozás, a lelassulás és figyelem, hiszen az ábrázolni kívánt dolgot mindig a vezetett kezű fél javasolta, neki kellett jeleznie, hogy az ő sün, fa, vagy emberfogalma hol tér el a másik fejében megjelenő képtől. Ekkorra megtört az angol nyelv egyeduralma, voltak párosok, akik magyarul vagy németül társalogtak a zavartalanabb kommunikáció jegyében.

Azt, hogy a rajzok a kezünkbe íródtak, és az ismétlődő mozdulatok nem pusztán a felületbe, hanem az azt létrehozókba is belenyomódtak-vésődtek, mi sem bizonyította jobban, mint amikor zárásként, egy utolsó, végtelenített órára visszatértünk a ritmusra rajzoláshoz, és sokan közülünk rögtön visszataláltak az egyes zeneszámokra korábban létrehozott mintákhoz, hullámzó vonalakhoz, ezúttal azonban bátrabb színekkel, lendületesebb mozdulatokkal dolgoztak rajtuk, majdnem kifulladásig. Később, már szedelőzködve, amikor filctoll, grafitnyom és finom, színes pasztellpor ült meg mindent, a ruhánk szövetébe csomagoltuk a választ arra, hogy mit is adhat egy tér – sejtve, hogy máshol is szükség lehet az új tudásra.

Fotó: Puszt Zsófia

Kovács Petra az ELTE BTK Esztétika Tanszékének mesterképzéses hallgatója. Tanulmányai mellett irodalom- és művészettörténeti dokumentumok archiválásával foglalkozik, kritikát ír; a szövegek születése és utóélete, a textuális nyomhagyás „technikái” töltik ki a mindennapjait. Írásait többek közt a Kortárs Online, a Látó, a Helikon, a prae.hu és a Pannonhalmi Szemle közölte.