Albert Eszter

Ami a Kontextus, és ami még lehetne

Beszámoló a 2025-ös tavaszi Kontextus Programról

2025 tavaszán pályakezdő képzőművésznek, vagy képzőművészet-elméleti szakembernek lenni nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak. Persze mondhatnánk, hogy egyik szektorban sem élünk virágzó időket, és azért mégiscsak voltak nagyszabású, pozitív történések, mint például az idei OFF-Biennále megrendezése, de közben nem tekinthetünk el attól, hogy egyre lehetetlenebbnek tűnik a független kultúra megteremtése. Pályakezdőként bekerülve a képzőművészeti-kulturális rendszerbe adott számunkra egy helyzet, amiben azt érzékeljük, hogy valami nagyon elcsúszott. Nem egyszerű forrásokhoz jutni (ha egyáltalán lehetséges), nem látjuk magunk előtt az utat, és nem tudjuk, hogy ez belőlünk jön, vagy csak ránk nyomtak valamilyen tehetetlenséget, amitől nem tudunk szabadulni. Érdemes feltenni azt a kérdést, hogy hogy jutottunk el idáig? A Kontextus Program erre válaszolva a művészeti szcéna rendszerébe ad betekintést, miközben nem csak történelmi leckéket nyújt az elmúlt évtizedek képzőművészeti és tágabb kulturális összefüggéseiről, hanem egyúttal komplex, átlátható bepillantást enged azokba az eseményekbe, amelyek meghatározzák szcénánk jelenét. És közben folyamatosan zajlik a művészeti munka is.

Idén tavasszal a CEU Demokrácia Intézete és a Független Képzőművészeti Tanszék immár második alkalommal rendezte meg a Kontextus Programot, mely az adott féléven át kéthetente előadásokon és különböző aktivitásokon keresztül egyfajta szabadegyetemként vagy még inkább egy új oktatási modellként működik. A Menesi Attila képzőművész vezetésével létrejövő képzéssorozat amellett, hogy összehozza megannyi, nem csak művészeti egyetem hallgatóit, olyan alkotókat és kulturális szakembereket szólaltat meg, akik kritikusan és őszintén tudnak, illetve mernek beszélni arról, hogy mi a helyzet ma a független kultúrával Magyarországon. A következőkben a 2025-ös tavaszi Kontextus Programba adok betekintést, illetve arra a kérdésre keresem a választ, hogy miként lehetséges megszólítani és megszólaltatni egy kortárs művészetből kiinduló képzéssorozatnak azokat is, akik nem ebben a közegben mozognak.

Az első alkalom Jelen, kritika aktivizmus témákkal Nagy Gergely előadásával indult, melyben a magyar művészet és a kortárs kultúra intézményi közegére reflektált az elmúlt 15 év tükrében. Kiemelte, hogy 2010 óta egy szélsőségesen polarizált tér jött létre, amelyben kritikus művészetet létrehozni egyre nagyobb személyes kockázattal jár, így gyakran észre sem vesszük, hogy annak ellenére, hogy a rendszer nem nyíltan cenzúráz, önmagunk cenzúrázása nélkül gyakran elképzelhetetlennek tűnik a szakmai előrelépés. A délután további részében Menesi Attila, illetve Illés Haibo és Melykó Richárd alkotópáros munkásságába kaptunk betekintést, és egyúttal példákat is olyan alkotói gyakorlatokra, amelyekben léteznek kritikus válaszok a körülöttünk lévő szisztéma ellentmondásaira. Illés Haibo és Melykó Richárd voltak az idei Kontextus napló felelősei, segítségükkel egy performatív foglalkoztatófüzetet hoztunk létre, amely a hat alkalom alternatív dokumentációjaként is szolgál.

Arra, hogy az alkotói attitűdökben milyen további lehetőségek léteznek a rendszer kijátszására, a második alkalom fontos példát nyújtott. A délutánt az egykori Dohány utcai lakásszínház (1972-1976) feltérképezésével kezdtük, aminek múltjáról Schuller Gabriella színháztörténész segítségével tudhattunk meg többet. A színházban egykor tevékenykedők (Halász Péter, Koós Anna, Breznyik Péter, Bálint István, Kollár Marianne, Buchmüller Éva és mások) életvitelszerűen mozogtak ebben az alternatív intézményben, melynek közössége kezdetben a szocializmus, majd a kapitalizmus normáit is képes volt kijátszani szokatlan és rendszeren kívüli fellépési módszereivel. Az alkalom Név, hírnév, identitás témákkal Simon Zsuzsi BRAVO2025 projektjének is a kezdetét jelentette, amely egy többalkalmas workshop-sorozatból állt és a személyes megéléseink eszközével világított rá a rendszereinkben megélt konvenciókra, azonban nem az intézményrendszer, hanem a test témáját övező kérdések viszonylatában. Mindannyiunknak ki kellett választania egy-egy olyan testrészünket, amelyre kifejezetten büszkék vagyunk, és egy olyat, amelyhez negatív érzelmeket párosítunk, majd kis csoportokban megvitatni ezeket irányított kérdések mentén. A gyakorlat saját magunk feltérképezésére, de a társadalmunkban megélt elvárások és normák megkérdőjelezésére is jó alkalomnak bizonyult.

Ugyan terjedelmi korlátok miatt erre e szöveg keretein belül nincs lehetőség, mégis minden workshopot és előadást érdemes lenne egyenként is kivesézni, hiszen egyszerre lehetőségünk nyílt olyan képzéseken részt venni, ahol a rendszerbeli pozíciónkról, a jelenlegi állapotokról gondolkodhattunk, és egyúttal olyan tevékenységekbe is bevonódhattunk, ahol kifejezetten a társadalmi problémákat göngyölíthettünk fel saját megéléseink segítségével. Így néhányat kiemelve például a harmadik alkalom keretein belül Czigányik Zsolt Utópia egykor és most előadásában az utópia és disztópia fogalmait járhattuk körül, és azt, hogy hogyan változnak ezek jelentései és szerepei a kortárs populáris kultúrában. A negyedik eseményen Sinkovics Norbert a szerbiai hallgatói tüntetéseken használt performatív ellenállás-formákat és a média-marginalizáció megtörését mutatta be, az ötödik alkalommal pedig a Borsos Lőrinc alkotópáros Nemzeti Legó workshopján vehettünk részt, amelynek elsődleges kérdése arra irányult, hogy az állandó változás vajon hogyan fejezhető ki egy zászló formájában. A Kontextus Program mindezek mellett több alkotó munkásságának megismerésére biztosított terepet: Eörtzen Gergei, Farkas Roland, Monhor Viktória és Sugár János alkotói attitűdjébe is betekintést nyerhettünk.

Noha nap mint nap említést teszünk arról, hogy mit hiányolunk, vagy éppen mi az, amit megváltoztatnánk a rendszerben, a mindennapok részét képező intézményes keretek között van, hogy esélyünk sem nyílik aktívan és mélyremenően foglalkozni azokkal a politikai-kulturális összefüggésekkel, amik valójában meghatározzák jelenünk működését. A programmal párhuzamosan zajló OFF-Biennále egyik kurátorával, Oltai Katával, a kurátori szakma talán legnagyobb láthatóságnak örvendő szakemberével is lehetőségünk nyílt beszélgetni arról, számára miben nyilvánul meg a függetlenség, a tiltakozás. Oltai Kata gyakran elhatárolódik olyan intézményektől és kezdeményezésektől, amelyek nem egyeznek kulturális értékrendjével, és számos helyzetben kapott olyan kritikát, miszerint ez kizáróan is hathat. A beszélgetésen megteremtődött egy olyan tér, ahol ezekről a felvetésekről is nyíltan beszélhettünk, a kurátor pedig arra is kitért, szerinte a jelen pályakezdő generációja mivel küszködik, és hogy mennyire lát reményt a kurrens közegben.

A Kontextus Program nem csak azért egy hiánypótló esemény, mert hasonló beszélgetésekkel megvilágítja a lényeges korrelációkat és helyzetet teremt ahhoz, hogy ezekről diskurzus induljon, hanem azért is, mert a résztvevők minden félév végén valamilyen produktum formájában is nyomot hagynak arról, hogy hogyan élik meg azt a rendszert, amiben mozognak. Amellett pedig, hogy az intézménykritika jócskán hiánycikk az oktatási programban, azt is be kell látnunk, hogy kevés alkalom nyílik arra, hogy identitásról, hovatartozásról, küldetéstudatról, tiltakozásról is nyíltan beszéljünk ebben az összefüggésben. A képzőművészet és a társadalmi elkötelezettség találkoztatása egyes közegekben szinte elvárt gyakorlat, viszont ha kitekintünk saját visszhangkamránkból, az is érzékelhető, hogy más közegekben ez a két fogalom szinte egyáltalán nem találkozik. A Kontextus Program missziója az is, hogy alternatívát mutasson arra, hogyan tudunk alkotói eszközökkel a jelenünkről gondolkodni.

Nincsen egy jól bevált recept arra, hogy mi az ideális output egy ilyen félév tanulságainak és tapasztalatainak bemutatására, és ez sok esetben kihívásnak is bizonyul. Ennek ellenére a Kontextus minden féléve egyfajta publikus kimenettel zárul, amelynek célja az, hogy magunk is tanúbizonyságot tegyünk arról, hogy gondolkodunk közegünk problémáin, és másokat is erre biztatunk. A 2024 őszén megvalósuló, első Kontextus Program egy kiállítással zárult a CEU Nyitott Galériában, amelynek egyik fő attrakciója a Dollár Papa Gyermekeivel létrehozott performansz volt[1]. Ennek keretein belül egy fiktív díjátadóra került sor, ahol Kiss-Végh Emőke laudációit követően Bozóki András, egykori kulturális miniszter Munkácsy-díjakat adott át nyolc képzőművésznek, akiket a Kontextus osztály tagjai játszottak el. Beck András, Ék Sándor, Pór Bertalan, Bernáth Aurél, Farkas Aladár, Felekiné Gáspár Anni, Kerényi Jenő és Szabó Iván méltatásai úgy mutatták be az alkotók életműveit, mintha azok a jelenben kerülnének újraértelmezésre. A díj 1950-es átvételekor még egyikőjük se tudhatta, hogy mi vár rájuk alkotói életpályájuk következő szegmenseiben, az osztály tagjai azonban köszönőbeszédeket tartottak az alkotók nevében, amelyekben kitértek arra, mi minden történt ezekkel a művészekkel a díj átvétele után, ezáltal átértelmezve a múlt, jelen és jövő idősíkjait. Az akció a kulturális szcéna díjainak intézményére kérdezett rá, azokra a mechanizmusokra, amelyek alapján megállapításra kerül, hogy kit nevezünk érdemes alkotónak (ekkor még mit sem sejtettünk a Vészabó Noémi Munkácsy-díját övező botrányról)[2].

A részvételen alapuló projektek bemutatásának és dokumentációjának problematikája egy fennálló diskurzus. Claire Bishop brit művészettörténész részvételi művészettel kapcsolatos kutatásaiban gyakran hivatkozik arra, hogy ezek a projektek gyakran csak a közvetlen résztvevőkre koncentrálnak[3], a tágabb közönséggel, akik csak a dokumentáción keresztül találkoznak a művel és az átadni kívánt gondolatokkal, kevésbé sikerül kommunikálni. Nehéz kérdés, hogy hogyan lehet egyszerre releváns a résztvevő és a néző számára is egy részvételen alapuló hosszútávú folyamat kimenetele. A 2025 tavaszi Kontextus Program eseménye is esettanulmánya lehetne annak, milyen nehézségei és kihívásai vannak egy ilyen program összerakásának. Annak ellenére, hogy elmélyülten foglalkoztunk komplex gondolatokkal, sok esetben csak a magunk buborékában értelmezhető az a termék, amellyel beszélgetést szeretnénk kezdeményezni.

A Függőleges tiltakozás című Kontextus Program esemény több kisebb akcióból állt, ezek mindegyikével egy-egy olyan aktuális témára utaltunk, amelyek a jelenlegi hatalom, a művészeti szcéna vagy egy társadalmi kérdés miértjére kérdeznek rá. A Kontextus osztály tagjai vezetést tartottak a CEU Nyitott Galériában található Az élet nyomai című OFF-Biennálés kiállításon, sor került egy beszélgetésre Simon Zsuzsival a BRAVO2025 projektről, amihez egy kiadvány is készült. Emellett 15 perces csenddel tisztelegtünk a szerbiai diáktüntetéseken résztvevők előtt, különösen arra a pillanatra reflektálva, amikor március 15-én a csenddel demonstráló tömeget hangágyúval oszlatták fel. A közéletben hatalmas port kavaró eseményt 19:11-re datálják. Mi, nem véletlenül, 20:10-re időzítve adtunk új kontextust a tiltakozásnak.

A megvalósult akciók egyszerű és lényegretörő összefoglalásai mindannak, amivel ebben a félévben foglalkoztunk, azonban az esemény részeként más, komplexebb aktivitások is létrejöttek, amelyek, noha rendkívüli találóan reflektáltak hétköznapjaink aktuális jelenségeire, narratívájuk sok tekintetben nehezen volt értelmezhető kívülállóként. Utólagosan felmerülhet a kérdés: kiknek szólnak valójában ezek a programok? Ilyen esemény volt például a Kontextus csere akció, melynek keretein belül egy lakástüntetés került megszervezésre, amelyben a személyes és a köztér fogalmait cseréltük fel: egy szobában tüntettünk azzal a felkiáltással, hogy maradjunk otthon, ez pedig egy utcán installált képernyőn került élő közvetítésre. Az elsőre bagatellnek tűnő akció arra a valóban abszurd jelenségre hivatott felhívni a figyelmet, amely során a hatalom azt érezteti embereivel, hogy a közügyeink valójában saját problémáink és személyes vívódásaink nem egy nagyobb, kollektívebb problémarendszer tünetei. A My Desktop News című intervenció kiindulópontja a hírekkel való DJ-zés ötlete volt, amellyel a minket körülvevő információs káoszra és megosztottságra hívtuk fel a figyelmet. A CEU homlokzatára kivetített videóinstalláció politikai, kulturális és gazdasági videós riportok és hírek kollázsát mutatta be. A program alatt gyakran felmerülő téma volt a köztér és ezen belül a köztéri emlékművek szerepe, melyek közül akad, melynek adott esetben nem értünk egyet mondanivalójával, azonban mind elárulnak valamit jelenlegi emlékezetpolitikánkról. A CEU épülete előtt felavatott hordozható talapzat/előre ledöntött szobor önmagára rákérdező kritikai reflexióként tette fel a kérdést: „Te minek állítanál emlékművet?” A hordozható emlékmű teljesen megtörte az emlékmű helyspecifikus jellemzőjét, az egyszerűnek tűnő kérdés pedig több további kérdést is magában hordozott: minek kell emlékművet állítani? Egyáltalán szükséges bárminek? Az arrafelé sétálók felírhatták saját ötleteiket arra vonatkozólag, hogy ők mit öntenének emlékmű formába, minek látnák relevanciáját a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben. Születtek olyan javaslatok, amelyek egy bizonyos hiányra hívták fel a figyelmet, mint a „Gender studies at CEU felirat”, de olyan ötletek is születtek, mint egy pillangó szárnycsapásainak állított emlékmű. A talapzatot a Kontextus osztály tagjai hozták létre, DIY mivoltja pedig csak erősítette az intervenció autonóm jellegét.

Résztvevőként belehelyezkedni ezekbe a szituációkba, felfedezni az összefüggéseket és alkotásként befogadni őket sokkal magától értetődőbb, mint azoknak, akik kívülről, nézőként jönnek. Az idei esemény erre jó tanulság volt. Érdemes megmutatni azt, hogy itt van egy közösség, aminek tagjai aktívan gondolkodnak arról a szintérről, amiben dolgozni szeretnének, aki kritikus, akiket, noha főleg a szakmaiság köt össze, szívesen gondolkodnak közösen közegük jövőjéről. A kérdés azonban továbbra is adott: ebből mit és hogyan érdemes megmutatni?

Szeptemberben újraindult a Kontextus Program. Ismét lehetőségünk nyílik arra, hogy az elméleti és gyakorlati tudásunkat ötvözve megbizonyosodjunk arról, hogy igenis lehetséges és fontos a jelennel a közelmúlt viszonylatában is foglalkozni, és arra, hogy megmutassuk, mi minden világlik ki egy ilyen találkoztatásból. A képzéssorozat annak ellenére, hogy sokaknak személyes fejlődést is kínál, számos kiaknázatlan lehetőséget tartalmaz, amelyekre lehetséges, hogy pont egy közérhetőbb és egyenesebb kimenet fog rávilágítani.

Hatalmas lehetőség rejlik abban, hogy közérthető, figyelemfelkeltő módon adjuk át mindazt, ami a félévek során elhangzik. Egyfajta privilégium is, hogy olyan, látszólag távoli gondolatokat szintetizálhatunk, melyek a jelenlegi hatalom és kultúrpolitika működésére hívják fel a figyelmet. Az pedig különösen ritka és szerencsés helyzet, hogy ennyi, különböző intézményben és területen aktív ember összegyűlhet, a program diktálta tempó egyelőre kevés teret enged arra, hogy ezek a kapcsolatok potenciális új hálózatokat hozzanak létre. Kétségtelen azonban, hogy ennek a kialakítása csak rajtunk múlik, a Kontextusban rejlő lehetőségek sokrétűek. Úgy gondolom, nemcsak azért éri meg visszajárni, és teszek én is hasonlóan ebben a félévben is, mert új perspektívát nyerhetünk rengeteg aktuális témában, hanem mert mi magunk is részt vehetünk ezeknek a diskurzusoknak, kimeneteknek az alakításában, és idővel talán abban is, hogy milyen irányokat vesz saját közegünk.

[1.] Díjátadó, szereplők: Bozóki András, Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás és a Kontextus osztály tagjai: Albert Eszter, Borsay Ágota, Csitneki Nóra, Czeglédi Mátyás, Fodor Balázs, Nyirán Péter, Tóth Boglárka, koncepció: Menesi Attila, rendező: Ördög Tamás.

[2.] https://drive.google.com/file/d/1iHfDqjwm0zMrga_XUQf_hY46_WtrfRh1/view

[3.] Claire Bishop, Artificial Hells: Participatory Art and the Politics of Spectatorship (London: Verso, 2012)

Albert Eszter a Moholy-Nagy Művészeti Egyerem Designkultúra alapképzésén diplomázott 2023-ban. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyerem Kortárs Művészetelméleti és Kurátori mesterképzésének hallgatója. Foglakozik kulturális újságírással, írásai a Dot and Line, Designisso és Prae folyóiratban jelentek meg. Mindemellett kiállításokat is szervez, jelenleg az ISBN+ gyakornoka.