Olvasni és írni

Írás és olvasás ikertestvérek. Olyasféleképpen, ahogyan az álom és a halál. Már csak az a kérdés, melyik a melyik. Nem tudom eldönteni. Szerintem mindkettő álom, és mindkettő halál. Váratlan időközönként szerepet cserélnek, ahogyan volt időm azt megfigyelni saját ikerfiaimnál. (Ők immár nagykorúak. Én talán még nem, néha úgy érzem.)

Mindenesetre olvassátok el az alábbi két kurtát, aztán majd mondom a teendőt.

1. Negyvenöt lehettem, amikor ezt írtam. Negyedikesek voltunk az általánosban, amikor átéltem. Akkoriban ismerkedtem meg Gidussal, az iskola tájékán a Köröndön (még nem hívták Kodálynak, a nagy zeneszerző élt, virult, és sokat sétált ott). Egy idősebb asszony vezette kézen fogva Gidust, ő sírt, az asszony szitkozódott.

Amikor odaértem, az asszony megragadott a vállamnál fogva, s orrhangon rikácsolta: Mondd csak, mért nem hagyjátok békén a Giduskát, pusztán csak azért, mert őneki gyógytornára kell járnia? attól ő még ugyanolyan kisfiú, mint a többi! mért kell kicsúfolni? Nem tudom, makogtam. Az asszony mintha meg se hallotta volna: Arra felelj, hogy mért hívjátok kúpfejnek? micsoda dolog ez?

Megnéztem Giduskát, szó mi szó, jó nagy feje volt, kissé csúcsos, a gúnynév telitalálat. Azt mondtam: Én sose csúfoltam! Az asszony elcsodálkozott: Nem? Nem. Akkor legyetek barátok! Jó, feleltem erre én. Kiderült, hogy a kúpfejnek Gida a keresztneve, költőnek készül, verseket ír. Minden versében meghalt valaki.

Hamarosan úgy döntöttünk, könyvet írunk az életről AZ ÉLET címmel. El is osztottuk egymás közt a fejezeteket. Én írom az előszót. Ő a második fejezetet a születésről. Én a harmadikat a gyerekkorról. Ő a negyediket a pályaválasztásról. Én az ötödiket a házasságról… Satöbbi. A betegségek nekem jutottak. A halál neki. Hazamentem, kinyitottam a füzetem.

„AZ ÉLET.

Előszó.”

Vettem egy nagy lélegzetet, aztán: „Az élet olyan, mint a…”

Itt elakadtam. Órákig ültem e kezdő mondat mögött. Abban biztos voltam, hogy a legelső mondat a legfontosabb, az egész mű sorsát eldöntheti. Rágtam a ceruzám szárát.

Apám, aki nagyon ritkán kezdeményezett társalgást velem vagy a család többi tagjával, ezúttal megkérdezte: Mit csinálsz? Elmeséltem neki, hogy semmi különöset, könyvet írunk a Gidussal az életről. Türelmesen végighallgatott, s azt mondta: Figyelj ide, ez nagyon érdekes terv, de azért jobb volna, ha elsőnek valami egyszerűbbet választanátok. Az életről majd inkább a második könyveteket írjátok. Elsőként dolgozzatok föl egy kevésbé bonyolult témát. Például… megírhatnátok a hajó történetét. Szépen sorra vehetitek, hogyan alakult ki a tutaj, aztán a bárka, a gálya, satöbbi, egészen a szárnyashajóig. Igaz, hogy ez elég unalmas, de legalább kézzelfogható… és van rá esély, hogy be is fejezitek.

Halálosan megsértődtem. Ki a francot izgat a hajó története, ha egyszer foglalkozhatunk AZ ÉLET-tel? Gyötrődtem tovább a kezdő mondaton, az élet olyan, mint a… Másnap megtudtam, Gidus a halálról szóló fejezetnek ugrott neki. Ő addig jutott: „A halál olyan, mint a…” Nehéz kenyér az írás, dünnyögte. Nekem mondod?!

Harmincöt évvel később, az Írók Boltjában figyelmes lettem egy vastag és súlyos kötetre. A HAJÓ TÖRTÉNETE. Valaki megcsinálta. Belelapoztam. Hát igen. Épp, ahogyan az apám tanácsolta, szakszerűen, időrendi sorrendben, módszeresen, unalmasan, ábrákkal, apróbetűs jegyzetekkel. Megvettem. Egyszer majd elolvasom.

Giduska nem költő lett, hanem halbiológus, így az ő mondata is rám vár. De még a magaméval sem végeztem, hetvenévesen még mindig ott tartok, hogy az élet olyan, mint a…

Újra meg újra ezt próbálom folytatni.

Vagy befejezni.

2. Ez a kis szöveg is a múlt (a huszadik) században készült.

Mindig írónak készültem. Nem tudom, miért. Így születtem. Már akkor író akartam lenni, amikor még nem tudtam írni. Fejben fabrikáltam néhány soros verseket, rövidke történeteket.

Ugyanakkor olvasónak is készültem. Ötéves koromra megtanultam a betűket. Anyám esténként egy-egy oldalt fölolvasott a mesekönyvből, melyet előző karácsonyra kaptam. Egy medvebocsról szólt, aki Mackóvárosban él, s időnként vonaton utazik. Nagyon irigyeltem ezért. Szerbusztok, gyerekek, mackószívem veletek! – üzente a kis bocs a kis olvasóknak. Örültem, hogy valakinek a szíve végre énvelem van. Újra meg újra követeltem a fölolvasást. Hamarosan kívülről fújtam a szöveget, el-elakadó anyámat én segítettem ki. Megsértődött: Minek olvassam, ha úgyis fejből tudod? Csak olvasd, olvasd, könyörögtem.

Sokszor nézegettem egymagamban a nyomtatott sorokat, izgalmas rajznak tűntek nekem. Leggyakrabban az utolsó mondatot vizsgálgattam: Szerbusztok, gyerekek, mackószívem veletek! Tudtam, hogy ez van odaírva, már azonosíthattam a fejemben brummogó szavakat a papíron vonuló betűosztagokkal. És egyszer, egy különösen tiszta fényű délutánon – máig érzem a gerincemben a fölszabadító érzést – hirtelen összeállt. Fogalmam se volt, mi történik velem, de az előző percben még megfejthetetlen vonalrengeteg immár tartalomhordozóvá vált, el tudtam olvasni: S-z-e-r-b-u-s-z-t-o-k, g-y-e-r-e-k-e-k… Életem legfölemelőbb pillanatainak egyikét éltem át.

Kevéssel ezután történt, hogy megszegvén a szabályokat, kiszöktem az udvarból, elkódorogtam. Egészen addig mentem, míg az utcasarokra nem értem. Mi lehet a sarkon túl? Eszembe ötlött az Óperencián túl, ahol a kurtafarkú malac túr. Talán errefelé is találok kurta farkú malacot, vagy más holnemvolt csodát. Meghódítottam a következő sarkot, újabb tilalomfát ledöntve: átkeltem az úttesten. És még egyszer. Kétszer. Háromszor.

A hőségben megolvadt aszfalt minden lépésnél megragadta a szandálom, úgy éreztem, el akar kapni, be akar kebelezni, ez a büntetésem. Futásnak eredtem, rohantam, míg bírtam szusszal. Szakadt rólam a víz. Íves kaputorkolat előtt találtam magam, odabenn hívogatón hűvös félhomály. Beléptem. Hatalmas, boltozatos terem, középen sötétlő padsorokkal. Kétoldalt néhány gyertya pislákolt. A helyiség végében emelvény, cirádás kőasztal, rajta hosszúkás, ütött-kopott fémedények, fonnyadt virágok vödörféleségben, és egy akkora könyv, amekkorát harmadmagammal se bírtam volna el. Megbabonázva közelítettem, félve és bizakodva. Ahol ilyen szép nagy könyv van, nem lehet baj.

Már ott ágaskodtam a kőasztal tövében, a fehér terítőbe csimpaszkodva, amikor észrevettem fönn a falon a keresztet, rajta a fájdalmas tekintetű emberalakot, a töviskoszorúval, a könnyező tekintettel, s a bordáira festett, igen élethűen vérző sebbel. Úristen… – egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Mi történt vele? Orvost, gyorsan! – gondoltam. Amikor a papám Balatonszabadiban belelépett a rozsdás szögbe, és vérzett a talpa, a mamám állította, hogy orvost kell hívni, de gyorsan. Haragudott a papámra, aki nem hívott orvost, hanem bekötözte magát. Ez a férfi oda volt szegelve a kereszthez, sejthettem, hogy nem véletlen baleset érte.

Eladdig sosem jártam templomban, nem hallottam vallásról, Istenről, feszületről. A sarló és kalapács évei voltak azok. Ma már kiszámíthatom, 1956 nyarán történt.

Kiáltás készülődött bennem, de megbénított a félelem. Ekkor vettem észre az odaszögezett ember talpa alatt a négybetűs föliratot. Hófehéren fénylett.

IRNI

Az ékezethibán átsiklottam. Természetesnek véltem, hogy éppen ezt írták a vaskos könyv fölé. (Talán ha azt olvasom: SIRNI, alanyi költő lesz belőlem.) Világos: irni kell. És persze olvasni. Legyen meg az ő akarata.

Vámos Miklós, író. Született Budapesten, 1950. január 29-én. Egy lánya van, Anna (1977) és két ikerfia, Henrik és Péter (2003). Az ELTE jogi karán tanult (1970–1975) s szerzett diplomát. Az Objektív Filmstúdió dramaturgja (1975–1992). Az Ab Ovo Kiadó egyik alapítója és vezetője (1992–1995). Az International Buda Stage művészeti vezetője (1997–2003). A Nation (USA) című hetilap tudósítója (1990–2005). Műsorokat vezetett a Magyar Televízióban (Lehetetlen, Rögtön, 2 Ember).

Fulbright-ösztöndíjasként és vendégprofesszorként két évet töltött az USA-ban, ahol tanított a Yale School of Drama, a City University of New York és más egyetemek film- és színművészeti karain. A Magyar Írók Szövetsége, a Pen klub, a MÚOSZ és a Szépírók Társasága tagja.

Elsősorban regényíró és novellista, de írt sikeres filmeket, színdarabokat és hangjátékokat is. Prózájában különösen a család és a történelem kapcsolata izgatja.

Legutóbbi kötete, Dunapest, 2020, Athenaeum.