Szőnyi Judit 

A resztliből

Anyám a tortát vágja, magyarul kezd el beszélni. Az évek alatt rájöhetett volna, apámat csak ritkán érdekli, amit mond, beszélhetne úgy is, hogy értse. Emlékszem-e Emrére, az isztambuli Leila néni fiára, kérdezi, közben tejszínhabot nyom a tortaszeletemre, pedig laktózérzékeny vagyok. Persze, az a drogos srác, aki összetörte magát szánkózás közben Orhanék esküvőjén. Az a fiú, szörnyed el anyám, az sosem drogozott, majd belekezd, hogy Leila néni hívta, megkérdezte, van-e most valakim, mert Emrének már elkélne egy feleség. A Tinder semmire nem jó, úgyhogy anyám szerint felmehetnék Isztambulba, aztán meglátnánk, mi van. A húgomnak kiesik a villa a kezéből, anya, te most vagy száz évvel vetetted vissza a női egyenjogúsági mozgalmat.

Már harmincévesek vagyunk, állítólag ilyenkor már csak a resztliből lehet válogatni. Ezt előző nap Sarahnak is elmondtam, aki szintén otthagyta Budapestet. Londonban lakik, facetime-on szoktunk beszélgetni. Megkérdezte, keresett-e azóta bárki Magyarországról, elfelejtette, hogy letiltottam őket. Az utolsó budapesti évemben egy multinál dolgoztam, ott ismertem meg Sarah-t. Austen-idézet volt a bögréjén, könnyen összebarátkoztunk. A nagymamája magyar, mindig ódákat zengett neki Budapestről, pedig negyvennégyben deportálták. Sarah is kíváncsi volt, milyen lehet Magyarországon élni. Miatta a többiek engem is meghívtak a szokásos pénteki ivászatukra. A Gozsduba mentünk, és amikor az egyik lány kért mindenkinek egy felest, engem külön megkérdezett, hogy ihatok-e. Nem is hallottam elsőre, akkor már kinéztem a srácot, aki a hőgomba alatt álldogált.  Olyan feje volt, mint a Kishercegnek. Persze, hogy ihat, felelte Sarah helyettem, görögkeleti, nem muszlim. Budapesten ezt mindig tisztázni kellett. Még anyám tanította, mielőtt odaköltöztem, hogy a magyarok hiába szeretik a török szappanoperákat, a muszlimoktól félnek. 

A srác végre észrevette, hogy nézem, odajött hozzám. Angolul mutatkozott be, Ádámnak hívták. Amikor megkérdezte, honnan jöttem, magyarul feleltem neki, hogy ez kicsit bonyolult, anyám magyar, bizantológus, Isztambulban egy konferencián találkozott apámmal, egy görög származású török állampolgárral. Együtt néztek egy ezeréves, fából készült Jézust. Szuperérdekes vagyok, mondta Ádám. Volt egy anyajegy a homloka közepén, mint a fantasykben a kiválasztottaknak. Négy gintonic után felvittem magamhoz. Megmutattam neki Google Mapsen, hol van Izmir, elmondtam neki törökül és görögül is, hogy szép a szemed, aztán dugtunk. Másnap ott maradt ebédre, megettük a hatnapos muszakám maradékát.  

Tetszett, hogy nagyon akart engem, emlékezett arra, amiket mondtam, odafigyelt rám. A születésnapomra virágot is küldött az irodába. Akkor még élt a Magyarnagyi, kéthetente mentem hozzá Szegedre. Meséltem neki Ádámról, azt mondta, nagyon jó lenne, ha összeházasodnánk és legalább én visszaköltöznék a rendes keresztények közé. Ádám megnyugtatta az anyukáját, nem, nem vagyok muszlim. Anyám nagyon kiakadt, mikor ezt említettem neki, azt mondta, bazári majmot csinálnak belőlem, a vallás az magánügy, és akkor mi lenne, ha muszlim lennék. Szerintem ők csak kíváncsiak, feleltem, szerinte én meg naiv vagyok, vágta rá. Apám belebeszélt a telefonba, hogy feladja nekem postán a legújabb tanulmányát Hitvalló Szent Theophanészról és az első bizánci képrombolásról. Hát én tuti nem mutatom még be Ádámot, gondoltam, miután letettem a telefont. 

Ádám harmincadik születésnapjára csak a szűk családi kör volt meghívva, de láttam Instagramon, hogy az egyik haverja posztolt róla egy képet. Aznap nem vette fel a telefont, de másnap visszahívott, azt mondta, a legrégibb barátja, olyan, mintha a testvére lenne, ezért jöhetett el. Hát nekem úgy tűnt, ott mások is voltak, feleltem. Ne hülyüljek, röhögött, éppen most foglalja le a kirándulásunkat a Mátrába. Azt hittem, félni fogok a semmi közepén, de nagyon romantikus volt kettesben. Aztán három napra megint eltűnt, pedig tudta, hogy megyek vissza Törökországba, Orhan kuzinom esküvőjére. Amikor végre felhívott, kimentem az épület elé, hogy végighallgassam a bocsánatkérését. Rohadt hideg volt. Anyukája rosszul lett, nem akart ezzel engem terhelni, neki csak ő van, nagyon megviselte ez az egész, és mellette akart lenni. Emre épp ekkor állt neki egy szál ingben elkötni a szánkót, úgyhogy őt bámultam ahelyett, hogy válaszoltam volna Ádámnak. A normalitás sok mindennek gátja, szólt oda Emre, majd ráült a szánkóra, elstartolt, és beesett a letakart gránátalmabokrok közé. Háló, itt vagy?

Összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem Ádámot, hogy van-e kedve eljönni velem Izmirbe. A szüleim furák, de szerintem tetszene nekik, a húgom aranyos és Isztambulba is elmehetnénk. Azt mondta, hogy ez egy kicsit még korai, ha elmegy a szüleimhez, ő már a nagy kérdéssel szeretne eléjük állni. 

Hetekkel később elment a barátaival síelni. Hiába hívtam, nem vette fel. Itt valami bűzlik, kislányom, mondta anyám, pont sírtam, amikor felhívtak. Anyám nem szerette Ádámot, mindig csak a baj van vele. Apád sosem csinált ilyet. Apám megígérte, hogy átküld egy interjút X. János antiochiai pátriarkával, a húgommal is el fogja olvastatni, nagyon hasznos dolgok vannak benne a szerelemről. A húgom úgy röhögött, hogy elköszönni se bírt. Aznap mondtam el először Sarah-nak, hogy mennyire magányos vagyok, mert sehová sem tartozom. Ezt minden milleniál így érzi, mondta Sarah és mutatott nekem egy videót, ahol egy influenszer lány a kapunyitási pánikról mesél. 

Kikerült rólam egy fotó az esküvőről, Emre meg alákommentelt egy hercegnő emojit. Már biztos összeforrt az összes csontja. Ádám kiakadt, hogy ki ez, aki nekem ilyeneket írogat, ő azt hitte, végre kikapcsolódhat Ausztriában, de ezek szerint nekem van más, amikor hazamegyek. A végén még én magyarázkodtam, hogy Emre csak egy ismerős, amúgy is drogos. Sarah azt mondta, hogy gaslightingol engem, ki kellene dobni a francba, de akárhányszor eldöntöttem, hogy szakítok vele, mindig húzott valami újat, nem tudtam elengedni. Felajánlotta, hogy levisz a Magyarnagyihoz Szegedre, megcsinálta a porszívóját, még a kertet is segített felásni. Ez egy nagyon rendes fiú, Szofikám, mondta Magyarnagyi, görbe ujjaival megszorította a kezem. 

Az utolsó magyar március tizenötödikémen Sarah-val egy Madách téri teraszon üldögéltünk. Egy asztaltársaság mellettünk a délutáni tüntetésre melegített. Búzasört ittak, és arról beszéltek, mennyire nincs értelme kimenni, de hát mi mást lehetne csinálni egy nemzeti ünnepen? Akkor vettem észre, hogy üzenetet kaptam az engedélykérésekbe, amikor Sarah bement a mosdóba. Ádám egyik haverja keresett meg. Azt írta, ez neki is nagyon kínos, és elképesztő erőfeszítésükbe telt fedezni ezt a faszt, de most már valakinek szólnia kell nekem: Ádámnak felesége van. Egy ideig csak bámultam a képernyőt, olyan érzésem volt, mintha kívülről figyelném saját magam. Egy kisfiú rohant végig a téren papírzászlóval a kezében, azt kántálta, hogy Kossuth Lajos azt üzente. 

Sarah vitt ki a reptérre. Szerinte Ádám azért nem keresett, mert a felesége előtt is lebukhatott. Akkor már nem bírtam sírni, csak bámultam a bőröndös embereket. Jobb lesz nekünk otthon, mondta Sarah, megsimogatta az arcomat, ő is hazamegy Londonba. Sírjam ki magam és keressek egy rendes embert. Nem, nem, válaszoltam, én erre alkalmatlan vagyok. Egyedül halok meg. Sarah megkért, hogy írjak, amint hazaérek és egyem meg a világ összes baklaváját.

Nem temetheted itt el magad, mondja anyám, miközben lekaparom a tejszínhabot a tortámról. Megmondom Leila néninek, hogy meglátogatod őket. Ezt már görögül mondja, úgyhogy apám szekundálhat: készít egy listát a bizánci uralkodók sírhelyeiről, mindenképp nézzük meg őket Emrével.  

Szőnyi Judit vagyok, Budapesten születtem, és jelenleg is itt élek. Prózát írok, elkészült kisregényemhez éppen kiadót keresek.