Pap-Dávid Kata

Gyermekpóz

Köszönöm, kiválóan tudok lélegezni, mondom anyámnak. Arról győzköd, hogy járjak el jógázni. Ha más miatt nem is, legalább lélegezni megtanítanak. A jóga nem más, mint a tudatos jelenben levés művészete, ezt egy női magazinban olvasta. Rávágom, hogy épp ez az, amit kerülök. Tudatlanul akarok a jelenben lenni. Meg sem hallja. Lassan egy hónapja itt gubbasztasz, folytatja, itt az ideje, hogy kimozdulj végre. Illendő lenne. Egészen pontosan ezeket a szavakat használja. Még a végén azt gondolják, valami nincs rendben veletek. Ver a Tamás, meg bezár. Kik gondolják ezt, anyám? Az mindegy. Az emberek. Szomszédok. 

És milyen jól gondolják! Valami tényleg nincsen rendben. Ezt már nem mondom, csak gondolom. Negyedórája van itt nálam. Ennyi idő elég, hogy úgy érezzem magam, mint egy kifacsart narancs. Anyám először mosogatószert nyom a szivacs durva oldalára, azzal dörzsöli. Aztán a tenyere alatt görgeti a konyhapulton, hogy minél több lé szabaduljon fel, majd késsel félbevágja. Kifacsarja a levét, de hogy ne menjen kárba egyetlen csepp sem, az összenyomott héjakat még végig húzza a pohár szélén. Aztán persze mindig elégedetlen. Egyetlen narancs levével még félig sem telik meg a pohár.  

Nincs most erőm két gondolattal előtte járni, sem átgondolni, mit válaszoljak, hogy ne mondhassa azt, amit nem akarok hallani. Sóhajtozva járkál a lakásban, nem tud tétlenül ülni mellettem. Felástam a kertet. Általában ezt válaszolja, ha megkérdezem, hogy van. A tétlenség lustaság. A lustaság bűn. A lustaság miatti bűntudat jogos. Újra összehajtja a plédet, amit ez érkezése előtti utolsó pillanatban hajtogattam szabályosra. Végig simítja a mutatóujját a polcokon, csóválja a fejét. Szinte csalódott, hogy nem talál port. Tegnap az egész lakást kitakarítottam. Egyetlen szobát kivéve. Azt kulcsra zártam. Induláskor hosszasan kutat a táskájában. Megvan! Ezt itt hagyom neked, mondja, és egy papírt tesz a cipősszekrény tetejére, mielőtt behúzza maga mögött az ajtót. Aztán résnyire újra kinyitja és visszaszól. Dobozlégzés, keress rá! Sóhajtok. A narancsom utolsó két cseppje is lefolyt a pohár oldalán. 

Átalszom a következő néhány órát. Tamásra ébredek, hazajött a délutáni értekezlete előtt. Azt mondja, itthon felejtett egy mappát, de tudom, hogy biztonsági ellenőrzések ezek. Minden nap hazaugrik valami ürüggyel. Meghatónak tartanám, ha nem lenne ilyen átlátszó. Megbotlik, szinte berepül a lakásba. Akkor látom meg, hogy az anyám reggel nem jött üres kézzel. Ott hever az előszoba közepén az ezeréves polifoam. A kilencvenes években vette a Tescoban. Gyerekkorom összes kavicsos strandjának lenyomata ott van a püspöklila szivacsban. Feltekerni nem hagyja magát, hogy összegumizva lazán a vállamra dobjam, mint a városban közlekedő, barackszínű jógás lányok. Ez ugyanis összetört. Hajtogatni lehet csak a repedései mentén. Hirtelen megszánom. Behúzom a nappaliba, kihajtom a kanapé mellett. Ráfekszem. Jólesik a hasamnak a matrac hűvössége. Kínai tornacipő illata van, ami keveredik apám garázsának gépolajszagával. 

A cipősszekrény tetején megtalálom az újságkivágást. Látszik a széleken, hogy anyám a körömvágó ollóját használta. Egy gumitestű nő hirdeti soron következő, négyalkalmas jóga és mindfulness workshopját, kezdőknek. Akármilyen irányból nézem, az az érzésem, ez a póz az élettel nem összeegyeztethető. Kézfejben végződnek a lábak, lábfejben a kezek. Egyetlen, jól beazonosítható testrésze a feje, fölötte kék golyóstollal felirat: elkísérlek. Csupa nagybetű, dupla felkiáltójel.  Ez a papírfecni hadüzenet. Nem tehetek úgy, mintha soha nem létezett volna. 

Az anyám két nappal az alkalom előtt végül visszalépett. Értsem meg, ő most nem engedheti meg magának ezt a luxust. Ha nyáron az ő paradicsomát akarom enni, akkor a palántázás nem várhat, és ne gondoljam, hogy a trágya magától kerül a földbe.  

Előkeresem az aerobic ruhámat. Utoljára az egyetemen használtam. Legnagyobb meglepetésemre tökéletesen áll. Ha behúzom a hasam, még kényelmes is. Egyetlen hibája, hogy neonzöld és narancssárga, legkevésbé sem pasztell, mint a lábkezű, kézlábú nőé a képen. Vagy mint a mai babaszobák. A legjobb minőségű, csúszásmentes matracokon gyakorolhatunk, írják a honlapon. Megkönnyebbülök.

Belvárosi jógastúdió, a szuterénbe hosszú lépcső vezet. Beütöm a fejem az ajtókeretbe, ahogy belépek az ajtón. Nagy mosollyal fogad az oktató a cikkcakkos szélű papírról. Erna. Gyors leltárt csinálok, két kéz, két láb.  Széttárja a karjait, úgy közelít. Mintha a végtagjai megsokszorozódtak volna, miközben rám fonja őket. Szinte megfulladok, annyira idegen a testemnek a női ölelés. Elképzelem az anyám arcát, ahogy megöleli őt egy ismeretlen. Én nem akarok ilyen arcot. Ezért visszaölelem Ernát. A két kezem semmire sem elég.

Odakísér a matracomhoz, szűrt vízzel kínál, amiben uborkaszeletek és mentalevelek úsznak. Van narancslé is, mondja. Frissen facsart. Köszönöm, jó lesz a víz. Leülök. Szorít a ruha. Vágja a hasamat. Vennem kellett volna egy új nadrágot. Pasztellszínűt, mint a babaszobák. Karommal átkulcsolom a felhúzott lábamat. 

Az első órán még nem kell komoly fizikai gyakorlatokra számítani, esetleg a végén megnézünk néhány kezdő ászanát – nyitja meg az alkalmat Erna. Tisztázzuk a legfontosabb szabályt! Elvárásmentesség. Legyünk magunkkal megengedők, szolidárisak, a jógaszőnyegen nem célokat akarunk megvalósítani. Nem tudom, azt hogyan kell. Sorra vesszük a légzéstípusokat. Dobozlégzéssel kezdünk, hallott már róla valaki? Anyám, felelhetném, de inkább hallgatok. Jobb láthatatlannak maradni, már amennyire a neonruha engedi. 

Helyezkedj el kényelmesen a matracodon, instruál Erna olyan púderes hangon, ami belőlem csak néhány fröccs után bújik elő. Választhatod a hullapózt, de maradhatsz ülve is. Ülve maradok. Csukd be a szemed, lazítsd az állkapcsodat, engedd le a vállad, érezd meg, ahogy ellentart a talaj a testednek. Most négy számolásra beszívjuk a levegőt, majd négyig bent tartjuk. Újabb négy számolásra kiürítjük a tüdőnket, és úgy maradunk az utolsó négy ütemre. Koncentráljunk a számolásra, a levegő útjára. Próbáljunk meg lecsendesíteni az elménket. 

És Erna számolni kezd bódító púderhangján. Beszív, kettő, három, négy, benntart, kettő, három, négy. A testem eggyé válik előbb a matraccal, majd a talajjal. A szemhéjam elnehezedik. Három, négy… kettő, három…egy. 

Sír a gyerek! Nem hallod? Sír! Tamás felül mellettem, megsimítja a homlokomat. Nem sírhat, szívem. Megint rosszat álmodtál, feleli. Húsbavágó az éjszaka csendje, bénító a valósággal való szembesülés. A pillanat, amikor tudatosul, hogy üres a méhem, amiben néhány hete elindult egy élet. De hát én hallottam, hogy sír. 

Beszív, kettő-három-négy.

Műszeres befejezés, ahogy a zárójelentésben szerepel. Az egész olyan, mint a zárójelentés maga. Klórszagú, rideg, szenvtelen. Reggel be, délután ki. Reggel még „várandós kismama, erre tessék”, délután „a terhesség kihordására képtelen pácienst tünetmentesen otthonába bocsátjuk”. Az altatást viszont szerettem. Beszippantott egy fekete vákuum, ahol nincs tér-idő, ahol nem zakatolnak a fogaskerekek, szüntelenül tettest keresve. Mert nincs tettes, nincs kit vádolni. És ez őrjítő. Ugyanolyan őrjítő és kegyetlen, mint a reggeli rosszullétek egy elhalt magzattal a testemben. Eddig hánytam egy életért, most hányok az élettől. Amikor nem hat az altató, nem látogat meg az anyám, vagy nem jön haza Tamás, hogy magával vigye a tűzőgépet, pörgetem a fejemben a statisztikákat. Négyből egy terhesség vetéléssel végződik. Nekem kettőből kettő. Még a statisztikákat sem tudom tisztességesen hozni.  

Benntart, kettő-három-négy.

Téli hidegben tologatom a babakocsit az autópályán, benne az ordító csecsemővel. Látszik a leheletem, de a babán se takaró, se meleg ruha. Lefékezem a kocsit, hátat fordítok, és lassan elsétálok. Újabb éjszaka, újabb rémálom. Már nem ébresztem fel Tamást. Félek, untatná. Hetek óta az az érzésem, hogy nem tud mit kezdeni velem. Nem hibáztatom érte, nem hordott a testében egy másik életet. 

Kifúj, kettő-három-négy.

Kinyitom a szemem. Fekszem a jógamatracon. Fogalmam sincs, mikor, hogyan váltottam testhelyzetet. Nem baj, ha az elején még belealszunk a zárómeditációba, néz rám kedves mosollyal Erna. Nem aludtam, válaszolnám, de inkább csak visszamosolygok. 

Hazaérve előveszem a kulcsot az íróasztalfiókomból, és kinyitom a szobát. A puha szőnyegre terítem a matracot. Az lila, én narancs. Fölöttem babakék plüssmackó hintázik a csilláron. Körülöttem minden pasztell. 

Pap-Dávid Kata vagyok. 1987-ben születtem. Nagymaroson élek a családommal. Az írás iránti vágyat egy évvel ezelőttig tudtam elfojtani magamban.