Rácz Ágnes Éda

Kovács Bálint: Vágták volna le

(Pesti Kalligram Kft., 2023, ISBN: 9789634684251)

Kovács Bálint első regénye, a Vágták volna le 2023-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A mintegy 250 oldalas kötet egy fiatal nő, Zsófi történetén keresztül beszél traumáról, családról, intimitásról, önismeretről és arról, milyen nehéz lehet kitörni azokból a mintákból, amelyeket az ember gyerekkorában, sokszor észrevétlenül sajátít el. A regény alaphelyzete egyszerre egyszerű és nyugtalanító: Zsófi képtelen elviselni, ha bárki hozzáér, miközben maga is vágyik a kapcsolatra, a közelségre és a szeretetre. Az érintés számára azonban nem a biztonság, hanem a fenyegetettség és a fizikai fájdalom tapasztalata. A történet egyik legfontosabb kérdése ezért az, hogyan lehet újra kapcsolatot teremteni másokkal akkor, ha maga a kapcsolódás vált félelmetessé.

Kovács Bálint kulturális újságíróként vált ismertté, íróként pedig a Lehetne, hogy csak aludjunk? című, 2021-ben megjelent novelláskötettel mutatkozott be. Már első könyvében is a hétköznapi szorongások, a magány, az emberi kapcsolatok törékenysége és az idegenség érzése állt a középpontban. A novellák egyik erénye az atmoszférateremtés és a pontos megfigyelés volt; a Vágták volna le bizonyos értelemben ugyanezt a prózaírói érdeklődést viszi tovább nagyobb léptékben. A szerző maga is a kívülállóság élményét nevezte első regénye egyik fontos táptalajának: olyan tapasztalatról van szó, amely nem pusztán társadalmi helyzetként, hanem az emberi kapcsolatokhoz való nehéz hozzáférésként is értelmezhető.

A regény középpontjában tehát nem egyszerűen egy különös tünet áll. Az érintéstől való irtózás fokozatosan egy teljes élethelyzet metaforájává válik. Zsófi számára a test nem semleges közvetítőfelület, hanem a múlt hordozója. Amit az elme elfelejtene vagy elrejtene, arra a test emlékeztet. A fizikai reakció ezért nem pusztán pszichológiai érdekesség: a kimondhatatlanná vált múlt testi nyelvévé lesz. A regény egyik legerősebb felismerése éppen az, hogy a trauma nem feltétlenül történetként őrződik meg bennünk. Megmaradhat gesztusokban, reflexekben, elutasításokban, félelmekben, sőt abban is, ahogyan másokhoz közeledni vagy tőlük eltávolodni próbálunk.

Zsófi történetének fontos része a gyerekkor és a jelen egymásra vetülése. A regény váltogatja a gyerekkori emlékeket és a jelen idejű eseményeket, így a múlt nem lezárt előzményként jelenik meg, hanem folyamatosan újraírja a jelent. Ez a szerkezet azért is működőképes, mert az olvasó sem kap azonnal teljes magyarázatot. A traumatikus esemény fokozatosan rajzolódik ki, miközben egyre világosabbá válik, hogy a jelen konfliktusai nem érthetők meg a múlt ismerete nélkül. A regény ezzel a nyomozás logikáját kölcsönzi a lélektani prózának: a kérdés nem pusztán az, hogy „mi történt?”, hanem az is, hogyan vezethetett egy családi közeg, egy gyerekkori tapasztalat és a hallgatások rendszere egy fiatal felnőtt ilyen mértékű elszigetelődéséhez.

Ebben a tekintetben különösen fontos a család ábrázolása. Zsófi apja csendes, passzív szereplő, aki a családi konfliktusokban inkább megfigyelőként van jelen, miközben az anya és az apa közötti állandó feszültség a gyermek számára kiszámíthatatlan és fenyegető közeget teremt. A regény egyik részletében már egy ajtó becsukódásának hangja előre jelzi a következő veszekedést: a hétköznapi tárgyak és mozdulatok így válnak a szorongás hordozóivá. A gyerek számára nem is feltétlenül az a legfélelmetesebb, ami ténylegesen megtörténik, hanem az, hogy nem tudja, mi fog történni. A bizonytalanság állandó készenléti állapotot hoz létre.

Ez a családkép társadalmi szempontból is figyelemre méltó. Kovács nem egy látványosan „rossz” vagy deviáns családot mutat be, hanem egy olyat, amely kívülről akár hétköznapinak is tűnhet. A regény egyik fontos tétje éppen annak megmutatása, hogy a trauma nem mindig rendkívüli eseményből következik. A tartós feszültség, az érzelmi kiszámíthatatlanság, a ki nem mondott konfliktusok és a családon belüli kommunikáció hiánya önmagukban is alakíthatják egy gyerek önmagáról és a világról kialakított képét. A „normális család” ideája így válik problematikussá: attól, hogy egy közeg kívülről működőképesnek látszik, még nem feltétlenül biztonságos azok számára, akik benne élnek.

Zsófi Budapestre, az egyetemre költözése ezért nem egyszerűen élettörténeti fordulat. A fizikai eltávolodás kísérlet a pszichés távolság megteremtésére is. Az egyetemi és kollégiumi környezet azonban nem oldja meg automatikusan a problémát. A társak, a bulik, a közeledő fiúk és a párkapcsolat lehetőségei éppen azt teszik láthatóvá, amit Zsófi nem tud megélni: a testi közelség iránti vágyat. Egy szilveszteri jelenetben például a főhős kívülállóként kerül egyetemisták közé, miközben a környezetében természetesnek tűnik az intimitás, a csókolózás, a flört és a testi kapcsolat. A társadalmi normák itt nem szabályok formájában jelennek meg, hanem magától értetődő elvárásokként. Egy fiatal felnőttnek „kellene” tudnia kapcsolatot teremteni, szerelmesnek lenni, vágyakozni és viszonozni mások közeledését. Zsófi története megmutatja, milyen kegyetlen lehet ez az implicit norma annak, aki erre nem képes.

A regény egyik legérdekesebb társadalmi aspektusa éppen az, hogy nem kívülről szemléli a másságot. Nem egy „különleges esetet” állít elénk, hanem belülről próbálja érzékeltetni, milyen, amikor az ember saját testének működése akadályozza meg abban, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne. Zsófi nem akar elszigetelődni. Éppen ellenkezőleg: kapcsolódni szeretne, csak nem tudja, hogyan. Ez az ellentmondás megakadályozza, hogy a karakter pusztán a trauma illusztrációjává váljon. A vágy és az elutasítás egyszerre van jelen benne, és ettől válik emberileg hitelessé.

A gyógyulás folyamatában a pszichoterápia és a hipnózis is szerepet kap. Ezek azonban nem valamiféle egyszerű narratív „megoldókulcsként” működnek. A múlt feltárása újabb problémákat is felszínre hoz: a felnőtté válást, a szülőktől való függetlenedést, a családi minták felülírásának nehézségét, az önelfogadás és a bizalom kérdését. A regény ezzel egy mai, terápiás kultúrában különösen ismerős kérdést tesz fel: valóban elegendő-e megérteni, mi történt velünk? A múlt megnevezése fontos, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember azonnal képes másképp élni. A felismerés és a változás között hosszú, bizonytalan út húzódik.

Irodalmi szempontból a Vágták volna le legnagyobb ereje az atmoszféra. Kovács prózája nem a nagy gesztusokból építkezik, hanem a hétköznapi helyzetek feszültségét fokozza addig, amíg azok szinte elviselhetetlenné válnak. A mondatok gyakran hosszúak, egymásba kapaszkodnak, követik a főhős gondolatmenetének kanyarulatait. Ez a mondatszerkesztés nem csupán stílusjegy: a szorongás formáját is megteremti. Az olvasó nem kívülről látja Zsófi gondolatait, hanem bizonyos értelemben belép azokba. Egy korábbi kritikában is felmerült, hogy a hosszú, összetett mondatok és a tagolatlan gondolatfolyam az olvasás elején próbára teheti a befogadót. Ez ugyanakkor éppen a regény egyik tudatos poétikai eszköze lehet: a forma maga is részt vesz a szorongás megteremtésében.

Kovács nyelvének másik sajátossága, hogy a súlyos témát nem emeli folyamatosan tragikus fennköltségbe. A hétköznapi beszéd természetessége, a pontos megfigyelések és az olykor ironikusabb hangolás oldja a fojtogató atmoszférát. Ez különösen fontos, mert a trauma irodalmi ábrázolásának egyik veszélye a túlzott patetizálás. A Vágták volna le többnyire elkerüli ezt: a fájdalom nem válik automatikusan nagybetűs szenvedéstörténetté, hanem belekerül a mindennapi élet apró, néha banális mozzanataiba.

Ugyanakkor a regény nem minden ponton egyformán fegyelmezett. A lélektani folyamatok magyarázata időnként túl közvetlenül kerül az olvasó elé. A szerző néha mintha nem bízna eléggé abban, hogy a jelenetek és a gesztusok önmagukban is képesek közvetíteni a karakter belső állapotát, ezért újra és újra értelmezi azt. A trauma ábrázolásában ez kettős eredménnyel jár: egyfelől nagyfokú beleélést tesz lehetővé, másfelől bizonyos pontokon szűkíti az olvasói értelmezés szabadságát. A regény akkor a legerősebb, amikor nem megmagyarázza Zsófit, hanem hagyja, hogy egy-egy helyzetben magunk tapasztaljuk meg a kiszolgáltatottságát.

A cím, a Vágták volna le, szintén ezt a kettősséget hordozza. Első hallásra fenyegető, groteszk és talányos, jelentése csak a történet előrehaladtával válik világossá. A cím ugyanakkor a test és a trauma problematikáját is összesűríti: azt a képtelennek tűnő vágyat fejezi ki, hogy az ember valamitől úgy szabaduljon meg, mintha az fizikailag leválasztható lenne róla. De a múlt nem ilyen. Amit „levágnánk” magunkról, az továbbra is bennünk marad. A regény egyik mélyebb állítása éppen ezért az lehet, hogy az önmagunktól való megszabadulás nem lehetséges: a gyógyulás inkább annak megtanulása, hogyan lehet együtt élni azzal, ami megtörtént.

Figyelemre méltó a regény viszonya az érintéshez is. A test itt egyszerre határ és kapocs. Az érintés lehet szeretet, vágy, gondoskodás, de lehet határsértés, fenyegetés és fájdalom is. A regény hátoldalán szereplő mondat – „Nem csak az érintés az élet” – ennek a problémának fontos ellenpontja. A történet nem azt állítja, hogy az embernek mindenáron le kell győznie a saját határait, hanem azt keresi, hogyan lehet új formákat találni a kapcsolódásra. Ebben az értelemben a könyv nem egyszerűen egy traumáról szóló regény, hanem a közelség és a határ közötti egyensúly keresésének története.

A Vágták volna le ezért egyszerre pszichológiai regény, családregény és felnövéstörténet. Társadalmi relevanciája nem valamely konkrét közéleti témában keresendő, hanem abban, ahogyan a hétköznapi élet mögött meghúzódó láthatatlan szorongásokat teszi láthatóvá. A családi konfliktusok, a generációkon át öröklődő minták, a fiatal felnőttek kapcsolati nehézségei és a mentális problémákról való beszéd mind olyan jelenségek, amelyek a kortárs társadalom tapasztalatához kapcsolódnak. A regény közben nem akar diagnózist felállítani és nem kínál könnyű megoldást. Inkább azt mutatja meg, hogy mennyi minden történhet az emberrel anélkül, hogy a környezete valóban észrevenné.

Kovács Bálint első regénye így ott a legmeggyőzőbb, ahol a nagy kérdéseket apró, érzéki tapasztalatokon keresztül teszi fel. Egy ajtó csapódása, egy kézfogás, egy közeledő test, egy családi veszekedés vagy egy kollégiumi szoba mind ugyanannak a kérdésnek más-más változatai: biztonságban vagyunk-e egymás mellett? A Vágták volna le válasza nem megnyugtató, de annál fontosabb. Azt sugallja, hogy a biztonság nem magától értetődő állapot, hanem valami, amit újra és újra meg kell tanulnunk – önmagunkkal és másokkal egyaránt.

A kötet legnagyobb érdeme végső soron az, hogy a traumát nem lezárt múltként kezeli. A múlt itt jelen időben történik, a testben, a kapcsolatokban, a beszéd nehézségeiben és a hallgatásokban. Kovács Bálint pedig éppen ezt a nehezen megragadható folyamatot próbálja nyelvvé alakítani. A Vágták volna le nem hibátlan regény, helyenként túlírt és túlságosan magyarázó, de atmoszférateremtő ereje, érzékeny témaválasztása és következetes lélektani érdeklődése figyelemre méltó első regénnyé teszi. Olyan könyv, amelyben a borzongás nem a rendkívüliből, hanem a mindennapiból születik – abból a felismerésből, hogy a legközelebbi kapcsolatainkban is ott lehet valami, amitől félünk, és hogy néha éppen a szeretet iránti vágy tesz minket a legsebezhetőbbé.

Rácz Ágnes Éda: 1999-ben születtem Kiskunfélegyházán. Az ELTE fordító- és tolmácsképző szakán végeztem. Jelenleg szabadúszó fordító-tolmács vagyok, és a Kalligram kiadónál dolgozom.

Rácz Ágnes Éda a mű írásának idején az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.