Rácz Ágnes Éda

A gonosz belülről – Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje – Josef M. két halála

(Pesti Kalligram Kft., 2017, 2026, ISBN: 9789634686002)

Egy történelmi bűn irodalmi feldolgozásának mindig van valami zavarba ejtő többlete. A holokausztról írni ugyanis nem pusztán történelmi tárgyválasztás, hanem az emlékezet és a reprezentáció határainak újra meg újra felvetődő kérdése is: mit tehet hozzá a fikció ahhoz, amit a dokumentum már elmondott, és mit kockáztat azzal, hogy a megtörtént események hézagait képzelettel tölti ki? Gyurkovics Tamás Mengele bőröndje – Josef M. két halála című regénye éppen ebben a feszültségtérben helyezkedik el. Nem a holokauszt elbeszélhetőségének közvetlen kérdését teszi fel, hanem egy még kényelmetlenebb problémát: hogyan lehet irodalmilag megközelíteni azt az embert, aki maga is a történelmi katasztrófa egyik végrehajtója volt.

Gyurkovics Tamás pályája ebből a szempontból különös hátteret ad első regényének. Az 1974-ben született szerző magyar-kommunikáció szakon végzett, dolgozott újságíróként, televíziós és kommunikációs területen, később pedig politikai beszédíróként is. Korábban a Sárkányfű köréhez tartozott, majd hosszabb időre felhagyott a szépirodalommal. A Mengele bőröndje előtt tehát nem egy kizárólag irodalmi pályát végigjáró szerző állt, hanem valaki, akinek a munkája hosszú időn át éppen a nyelv meggyőzőerejéhez, a retorikához és a közönség befolyásolásához kötődött. Nem véletlen ezért, hogy regényének egyik rejtett tárgya maga a beszéd: az, ahogyan az ember önmagát elbeszéli, és ahogyan ezzel egyidejűleg elrejti önmaga elől saját felelősségét.

A könyv két része két különböző műfaji és történelmi lehetőséget próbál ki. Az első Josef Mengele dél-amerikai bujkálásának történetét követi, a második pedig alternatív történelmi fikcióként azt a lehetőséget gondolja tovább, hogy 1960-ban nem Adolf Eichmannt, hanem Mengelét fogják el, és ő kerül Jeruzsálemben bíróság elé. A két rész között így nem egyszerűen időbeli vagy cselekménybeli kapcsolat van. A második rész mintha visszakérdezne az elsőre: mi történik akkor, ha a történelemben elmaradt ítéletet a fikció megpróbálja végrehajtani?

Ez a szerkezeti ötlet önmagában is jelentős. A regény ugyanis nem akarja egyszerűen „elmesélni Mengelét”. Inkább két különböző elbeszélési móddal teszi láthatóvá ugyanannak az életnek a paradoxonát. A történelmi Mengele elmenekül, eltűnik, és végül büntetlenül hal meg. A fikciós Mengele viszont szembesül azzal az intézménnyel, amely a valóságban soha nem kényszerítette arra, hogy nyilvánosan számot adjon a tetteiről. A regény két része között ezért a legfontosabb különbség nem az, hogy mi történt és mi nem történt, hanem az, hogy van-e lehetőség az ítéletre.

A kérdés azonban korántsem egyszerű. Az irodalom ugyanis nem bíróság, és a regény nem változtathatja meg a történelmet. Ha mégis elképzeli a tárgyalást, akkor nem a történelmi igazságot állítja helyre, hanem az igazság hiányát teszi láthatóvá. A második rész éppen ezért nem egyszerű „mi lett volna, ha?” játék. Az alternatív történelem itt az emlékezet kísérleti terepe: a fikció megmutatja, milyen más alakot ölthetett volna a kollektív emlékezet, ha a háborús bűnösök egyik legfontosabb alakja valóban bíróság elé kerül.

A könyv legnagyobb irodalmi kockázata azonban mégsem a szerkezetben, hanem a nézőpontban rejlik. Gyurkovics ugyanis nem kívülről szemléli Mengelét. A regény a tettes tudatához közelít, és ezzel olyan elbeszélői pozíciót teremt, amely szükségszerűen morális kellemetlenséggel jár. Mit jelent egy tömeggyilkos fejébe költözni? Meddig terjedhet az irodalmi empátia? Megérteni jelent-e felmentést?

A jó irodalom egyik paradoxona éppen az, hogy az érthetővé tétel nem azonos a megbocsátással. Gyurkovics regényének egyik legfigyelemreméltóbb teljesítménye, hogy Mengelét nem valamiféle démoni szupergonoszként ábrázolja. Filippov Gábor kritikája szerint a regény Mengeléje nem az „infernális bűnöző zseni”, de nem is egyszerűen a Hannah Arendt-féle „banális gonosz” bürokratája; inkább kisszerű, korlátolt, gyáva, hipochonder, mindenekelőtt pedig szélsőségesen egocentrikus figura. Ez a jellemzés a regény egész poétikájának kulcsa lehet.

Mert a démonizált gonosz bizonyos értelemben megnyugtató. Ha a bűnös szörnyeteg, akkor könnyű elválasztani magunktól: ő nem olyan, mint mi, az ő világa nem a mi világunk. Gyurkovics ezzel szemben éppen ezt a távolságot számolja fel. Mengelét nem azért teszi félelmetessé, mert rendkívüli, hanem azért, mert feltűnően közönséges. A hiúság, az önzés, a sértettség, a gyávaság, a karriervágy önmagukban nem történelmi kategóriák. A diktatúra azonban képes ezeket politikai erővé alakítani. Gyurkovics maga is úgy fogalmazott egy interjúban, hogy zsarnoki rendszerekben a hétköznapi emberi gyarlóságok gyilkos erejűvé válhatnak.

Innen nézve a Mengele bőröndje nem elsősorban a náci Németországról szól. Legalábbis nem kizárólag arról. A regény társadalmi tétje éppen az, hogy a történelmi kivételességet visszafordítja a hétköznapiba. Nem azt kérdezi, hogyan születik meg a szörnyeteg, hanem azt, mi történik akkor, amikor egy átlagosnak mondható emberi gyarlóságokkal rendelkező személy olyan rendszerbe kerül, amely nem korlátozza, hanem felszabadítja benne a legrosszabbat.

A Mengele-figura ezért nemcsak történelmi személy, hanem társadalmi modell is. A hatalom és az egó találkozásának modellje. A regényben a nárcizmus nem pusztán pszichológiai tulajdonság, hanem politikai veszélyforrás. Az a személy, aki önmagát állandóan igazolja, aki képtelen saját jelentéktelenségével szembenézni, és aki a világot saját fontosságának kiterjesztéseként érzékeli, különösen fogékonnyá válhat egy olyan ideológia iránt, amely felhatalmazza arra, hogy mások fölött rendelkezzen.

Ez a felismerés adja a könyv kortárs relevanciáját is. Nem azért, mert a regény valamiféle átlátszó politikai allegóriává válna – az ilyen olvasat túlságosan leegyszerűsítené –, hanem azért, mert a hatalom természetéről beszél. Arról, hogy a morális gátak lebontása ritkán egyetlen nagy pillanat műve. Inkább apró önfelmentésekből, alkalmazkodásokból, hallgatásokból és érdekekből áll össze. A nagy bűn és a kis emberi gyarlóság közötti távolság nem mindig olyan nagy, mint szeretnénk hinni.

Ezzel összefügg a regény egyik legfontosabb poétikai problémája: hogyan lehet egy történelmi elkövetőt úgy ábrázolni, hogy a karakter emberi részletei ne váljanak relativizáló gesztussá? Gyurkovics válasza nem teljesen kockázatmentes. A fikció szükségszerűen létrehoz valamiféle közelséget az elbeszélő és az olvasó között. Aki belülről beszél, az már nem pusztán történelmi adat. Hangja lesz, ritmusa, félelmei, testi reakciói, rögeszméi. Az irodalom ezáltal akarva-akaratlanul individualizálja azt, akit a történelem tömeggyilkosként tart számon.

Ám éppen ez az individualizáció válik a regény egyik legerősebb ellenpontjává is. Azzal, hogy Mengele emberként jelenik meg, nem kisebbé, hanem nagyobbá válik a felelőssége. Nem lehet arra hivatkozni, hogy egy démon cselekedett benne. A regény nem engedi át a bűnt egy metafizikai kategóriának. Visszaadja annak, aki elkövette. A felelősség így személyes marad.

A címben szereplő bőrönd ezért több egyszerű kelléknél. A menekülés tárgya, az identitás hordozója, a múlt fizikai metaforája. A bőrönddel az ember elhagyhat egy országot, megváltoztathatja a nevét, új életet kezdhet – de nem tudja leválasztani magáról saját történetét. Mengele egész dél-amerikai bujkálása ennek a paradoxonnak a története: miközben mindent megtesz azért, hogy eltűnjön, éppen azzal válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy nincs hová eltűnnie önmaga elől.

A két halál pedig innen nyeri el valódi jelentését. Az egyik a történelmi valóság halála: Mengele úgy hal meg, hogy nem kell nyilvánosan elszámolnia. A másik a fikció halála: az író megteremti azt a helyzetet, amelyben a bűnös kénytelen szembenézni a közösség ítéletével. A két halál közötti különbség nem pusztán cselekménybeli játék, hanem etikai kérdés. Mi számít lezárt múltnak? Az, hogy az elkövető meghalt, vagy az, hogy a közösség képes volt kimondani róla az ítéletét?

A regény ebből a szempontból az emlékezet munkáját is végzi. A történelmi igazság ugyanis nem mindig esik egybe a morális igazsággal. A történelem rögzíti, hogy Mengele elmenekült, majd meghalt. Az irodalom viszont azt kérdezheti: mit jelent ez nekünk? Mit jelent az, hogy valaki, aki emberek ezreinek életében okozott jóvátehetetlen pusztítást, a saját életét viszonylag zavartalanul fejezhette be?

A Mengele bőröndje legerősebb részei azok, amelyek nem válaszolnak erre a kérdésre, hanem továbbadják az olvasónak. Kevésbé meggyőző akkor, amikor a történelmi és filozófiai tételt túl közvetlenül akarja megfogalmazni. A regény nagy terjedelme szintén kettős hatású: lehetőséget ad a pszichológiai és történelmi részletek kibontására, ugyanakkor időnként próbára teszi a szerkezet feszességét. A dokumentumanyag és a fikció egymásra rétegzése nem minden ponton teljesen egyenletes. De éppen a kísérlet nagysága miatt nehéz lenne a könyvet egyszerű történelmi regényként olvasni.

Gyurkovics művének jelentősége ugyanis nem abban áll, hogy új információkat közöl Mengeléről. Sokkal inkább abban, hogy a róla való tudás természetét teszi kérdésessé. A dokumentum megmutatja, mit tett. A regény azt próbálja elképzelni, hogyan gondolhatta el önmagát az, aki ezeket a tetteket elkövette. Ez veszélyes vállalkozás, de éppen ezért irodalmi vállalkozás.

És talán itt válik el egymástól a történet és az irodalom. A történésznek bizonyítania kell. A regényírónak elképzelnie – de az elképzelésért ugyanúgy felelős. Gyurkovics Tamás első regénye ennek a felelősségnek a határán mozog. Nem az áldozatok helyett akar beszélni, és nem is Mengele felmentésére törekszik. Inkább egy elviselhetetlen közelséget teremt: arra kényszerít, hogy a gonoszt ne idegen, démoni minőségként, hanem emberi tulajdonságokból felépülő lehetőségként lássuk.

Ez a regény legnyugtalanítóbb felismerése. Nem az, hogy Mengele szörnyeteg volt, hanem az, hogy nem kellett annak lennie ahhoz, hogy azzá váljon, amivé vált. A Mengele bőröndje ezért végső soron nem a „Halál Angyaláról” szól. Hanem arról a társadalmi és emberi mechanizmusról, amely egy kisszerű, hiú, önmagával elfoglalt embert olyan hatalomhoz juttathat, amelynek következményei milliók életében válnak végzetessé.

A regény valódi kérdése így nem az, hogy hogyan lehetett Mengele ilyen. Hanem az, hogy milyen világ kellett ahhoz, hogy megtehesse, amit megtett – és milyen világ kell ahhoz, hogy többé ne tehessen ilyet senki. Ebben a kérdésben pedig a múlt már nem pusztán múlt. Az irodalom éppen azért veszi elő újra, mert nincs teljesen mögöttünk.

Rácz Ágnes Éda: 1999-ben születtem Kiskunfélegyházán. Az ELTE fordító- és tolmácsképző szakán végeztem. Jelenleg szabadúszó fordító-tolmács vagyok, és a Kalligram kiadónál dolgozom.

Rácz Ágnes Éda a mű írásának idején az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.