Rácz Ágnes Éda

A kizökkent idő két napja – Jolsvai András: Két őszi nap Ujpesten

(Pesti Kalligram Kft., 2023, ISBN: 9789634683803)

Van valami eredendően regényszerű abban, amikor egy város életébe hirtelen betör egy olyan esemény, amelynek jelentőségét a résztvevők még nem érzik, az utókor viszont már történelmi fordulatként tartja számon. 1908. október 28-án két fegyveres férfi kirabolta a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank újpesti fiókját. Az esetet később az első magyarországi bankrablásként tartotta számon a kriminalisztika, maga a rablás azonban – a történelmi jelentőséghez képest – meglehetősen ügyetlen és kevéssé heroikus vállalkozás volt. A rablók két nap múlva rendőrkézre kerültek, senki sem halt meg, s még az esemény közvetlen résztvevői sem feltétlenül értették, hogy valami rendkívüli történt velük.

Jolsvai András Két őszi nap Ujpesten című regénye pontosan ezt a paradoxont ragadja meg. Nem a nagy bűntényből akar nagy krimit csinálni, hanem éppen ellenkezőleg: a bűntény jelentéktelenségét állítja a középpontba, hogy rajta keresztül egy egész város, egy társadalmi közeg és egy eltűnőben lévő korszak váljon láthatóvá. A bankrablás inkább ürügy, mint tárgy. Ami igazán érdekli a szerzőt, az a kizökkent idő: az a két nap, amely alatt egy addig megszokott rendbe valami idegen és értelmezhetetlen furcsaság költözik, s amelyben a város lakói kénytelenek újraértelmezni önmagukat, egymást és saját világuk működését.

Jolsvai András régi ismerőse a magyar prózának és újságírásnak. 1953-ban született Budapesten, az ELTE magyar–népművelés szakán tanult, később szociológiai diplomát szerzett. Dolgozott a Magvető Könyvkiadó szerkesztőjeként, az Új Írás szerkesztőségében, majd több lapnál, 1995-től pedig a 168 Óránál. Prózaíróként az anekdotikus, várostörténeti és családtörténeti anyagok iránti érdeklődése már korábbi műveiben is meghatározó volt; Újpest pedig nem egyszerű helyszín számára, hanem visszatérő irodalmi világ.

A Két őszi nap Ujpesten ennek a kötődésnek különösen tiszta formája. Már a cím is jelzi, hogy a könyv számára a hely fontosabb, mint az esemény. Nem egyszerűen „az első magyar bankrablás regénye”, hanem két őszi nap története egy olyan városban, amely éppen a modernitás küszöbén áll. Újpest ekkor még önálló település, egyszerre iparosodó, polgárosodó és kisvárosias közeg. A nagyváros közelsége érződik rajta, de még nem nyelte el teljesen. A regény egyik legérdekesebb teljesítménye, hogy ezt az átmeneti állapotot nem történelmi háttérinformációként, hanem mindennapi életformaként érzékelteti.

Jolsvai nem a történelem nagy alakjait keresi. Bérkocsisok, banki alkalmazottak, rendőrök, hivatalnokok, újságírók, politikusok és kisvárosi polgárok népesítik be a könyvet. A bankrablás ugyan mindenki életét kizökkenti, de nem mindenki számára ugyanazt jelenti. Van, akinek szakmai lehetőséget, van, akinek presztízsveszteséget, van, akinek pletykatémát, másnak pedig egyszerűen csak kellemetlenséget. Ettől válik a történet társadalmi regénnyé: az esemény nem önmagában érdekes, hanem abban, ahogyan különböző társadalmi pozíciókban élő emberek reagálnak rá.

A regény egyik fontos felismerése, hogy egy közösség nem feltétlenül a nagy történelmi eseményekben mutatja meg önmagát. Sokkal inkább abban, hogyan beszél róluk. Ki mit hallott? Ki mit tudni vél? Ki próbálja saját szerepét fontosabbnak feltüntetni? Ki használja fel az eseményt arra, hogy másokat lejárasson? A bankrablás így hamar kommunikációs eseménnyé válik. A bűnügy mellett megszületik annak története is, és ez a történet már a város lakóinak közös alkotása.

Jolsvai egyik legjobb eszköze ehhez az irónia. Nem gúnyolja ki szereplőit, inkább elnéző mosollyal figyeli őket. Ez a mosoly azonban nem pusztán stiláris fogás. Világszemlélet. A szerző nem kívülről, fölényes történelmi perspektívából nézi a századelő emberét, hanem mintha azt mondaná: ezek az emberek sem különböztek tőlünk annyira. Ugyanúgy féltek a nevetségességtől, ugyanúgy fontos volt számukra a társadalmi státusz, ugyanúgy szerettek pletykálni, pozíciót szerezni, ügyeskedni és megfelelni. A különbség elsősorban a díszletekben van.

Ez az anekdotikus hangnem egyszerre a regény legnagyobb ereje és bizonyos értelemben a legnagyobb kockázata. Jolsvai prózája könnyen olvasható, gördülékeny, szellemes, gyakran olyan, mintha egy kiváló mesélő ülne velünk szemben, aki pontosan tudja, mikor kell kitérőt tennie, mikor kell egy mellékszereplőt közelebb hoznia, és mikor kell egy történetet elengednie. De ez a könnyedség időnként azzal fenyeget, hogy a történet mélyebb rétegei elmosódnak. A regény ugyanis sokféle műfaji hagyományt érint: krimi, városregény, történelmi regény, társadalmi tablókép és anekdotikus próza egyszerre. Egy korabeli kritika találóan éppen ezt a műfaji bizonytalanságot nevezte meg: a könyv „kicsit minden”, miközben kérdéses, hogy végül pontosan mi akar lenni.

Talán azonban éppen ez a „kicsit minden” az, amit érdemes komolyabban venni. A regény nem akar tisztán krimi lenni, mert nem a nyomozás logikája érdekli igazán. A tettesek elfogása önmagában nem biztosítana elegendő anyagot egy hagyományos bűnügyi regényhez. A suspense helyett inkább a társadalmi kíváncsiság működik: hogyan mozdul meg egy város, ha valami szokatlan történik benne? A bűntény nem megfejtendő rejtvény, hanem társadalmi katalizátor.

Ezért is különösen beszédes, hogy a regény nem az első nap eseményénél ér véget. A címben szereplő „két nap” nem egyszerű időbeli meghatározás. A második nap az első következményeinek terepe: az információ terjedéséé, a találgatásoké, a rendőrségi munkaé, a társadalmi szerepek újrarendeződésé. A történet igazi tárgya így nem a bank kirablása, hanem az utána következő idő. Mi történik egy közösséggel, amikor a megszokott rend rövid időre felborul, majd helyreáll?

A „kizökkent idő” motívuma ezért Shakespeare-től a modern történelmi regényig jól ismert probléma, Jolsvai azonban sajátosan kis léptékben használja. Nem országok, rendszerek vagy birodalmak rendje billen meg, hanem egy kisvárosé. Ezáltal a történelmi lépték és az emberi lépték között különös feszültség jön létre. Amit később a kriminalisztika „első magyarországi bankrablásként” rögzít, azt a kortársak egy része talán egyszerűen kellemetlen, mulatságos vagy kínos incidensként élte meg.

A regény társadalomtörténeti szempontból éppen ezért akkor a legérdekesebb, amikor nem akar történelemkönyvvé válni. A századelő Újpestje nem adatokat felsorakoztató háttér, hanem élő közeg. A város lakói között ott van a polgárosodás ígérete és a régi hierarchiák maradványa, a modern rendőrség kialakulása és a még személyes kapcsolatokra épülő társadalmi működés, a sajtó növekvő szerepe és a szájról szájra terjedő városi legenda. A bankrablás maga is a modernitás importált eseménye: a szervezett, fegyveres bankrablás addig inkább a Nick Carter-féle kalandregények világához tartozott, most pedig megérkezik a magyar valóságba.

Ebben van a történet egyik finom társadalmi iróniája. A modernitás nem feltétlenül nagyszabású technikai vagy politikai változásként érkezik. Néha két fegyveres férfi képében jelenik meg egy bankfiókban. A városnak pedig előbb-utóbb alkalmazkodnia kell hozzá. Rendőrség, sajtó, bank, közvélemény: mind olyan intézmények, amelyeknek újfajta helyzetre kell reagálniuk. A regény így egy apró bűnügyen keresztül a modern társadalom működésének kialakulását is láttatja.

Külön figyelmet érdemel a név: Ujpesten, rövid u-val. Első pillantásra tipográfiai vagy helyesírási különcségnek tűnik, valójában azonban poétikai állítás. Jolsvai tudatosan őrzi ezt az alakot, amelyhez Újpest régebbi nyelvi és kulturális emlékezete kapcsolódik. A szerző számára a helynév nem puszta földrajzi koordináta. Ahogyan egy ember neve mögött is ott van a személy története, úgy egy város nevének alakja is hordozhat emlékezetet. A rövid u mintha azt jelezné: ez nem a mai Újpest, hanem egy korábbi város, amelyet az irodalom megpróbál visszahozni.

Jolsvai városábrázolása emiatt közel áll az emlékező prózához. Nem rekonstruálni akarja a múltat olyan értelemben, mintha múzeumi hitelességgel visszaállíthatná. Inkább elképzelhetővé teszi. A helyeknek hangjuk, ritmusuk, szaguk, társadalmi jelentésük lesz. A város nem díszlet, hanem szereplő. Sőt, bizonyos értelemben a regény legfontosabb szereplője. A bankrablás azért érdekes, mert Újpesten történik, és a könyv azért tud működni, mert a bűntény mögött ott van a város teljes szövete.

Ez a szempont a művet a kortárs magyar helytörténeti próza érdekes darabjává teszi. A helytörténet azonban itt nem múzeumi nosztalgia. Jolsvai szeretettel beszél erről a világról, de szeretete nem kritikátlan. A szereplők esendők, sokszor nevetségesek, kisszerűek, és éppen ettől válnak élővé. A nosztalgia nem a múlt idealizálásából, hanem az emberi gyarlóság felismeréséből születik.

A Két őszi nap Ujpesten egyik legfontosabb társadalmi állítása talán éppen az, hogy a történelem nemcsak azokból áll, akik bekerülnek a történelemkönyvekbe. A nagy események körül mindig ott vannak a kis emberek: akik látták, akik hallották, akik továbbadták, akik félreértették, akik profitálni próbáltak belőle, és akik számára másnap ugyanúgy ki kellett nyitni a boltot, el kellett vinni a lovat, be kellett menni a hivatalba. A történelem ilyen értelemben nemcsak események sora, hanem mindennapi tapasztalat.

Jolsvai regénye ezt a mindennapiságot teszi irodalmi anyaggá. Prózája nem a nagy mondatok irodalma, hanem a részleteké. Nem azt akarja megmutatni, hogyan változik meg a történelem, hanem azt, hogyan változik meg egy ember napja attól, hogy a szomszéd utcában kiraboltak egy bankot. Ez a léptékváltás teszi a könyvet szerethetővé és bizonyos értelemben korszerűvé is: a történelem iránti érdeklődést az egyéni tapasztalat felől közelíti meg.

Ugyanakkor a regény nem minden ponton tudja ezt az anyagot ugyanolyan intenzitással működtetni. A sok szereplő és mellékszál olykor széttartóvá teszi a szerkezetet, a krimiszerűség pedig nem mindig kap elég lendületet ahhoz, hogy valódi feszültséget teremtsen. Aki feszes bűnügyi regényt vár, könnyen hiányérzettel maradhat. De talán ez éppen a könyv félreértésének egyik lehetséges módja. A bankrablás nem cél, hanem ürügy. Jolsvai nem a tettesekre, hanem a városra kíváncsi.

És a város végül érdekesebbnek bizonyul, mint a bűntény. A két bankrabló hamar elfogy mint főszereplő; amit maguk után hagynak, az viszont egy egész társadalmi tablót mozgat meg. A Két őszi nap Ujpesten igazi témája ezért nem a bűn, hanem a közösség. Nem az, hogyan követnek el egy bankrablást, hanem az, hogyan reagál egy közösség arra, amikor valaki megsérti a rendjét.

Ebben az értelemben Jolsvai András könyve végső soron nem krimi, hanem városregény. A bűnügyi történet csak a felszín, amely alatt egy eltűnt világ rajzolódik ki. Egy olyan világé, amelyben a modernitás már megérkezett, de még nem rendezett el mindent; ahol a bank, a rendőrség és a sajtó már modern intézményként működik, miközben az emberek továbbra is személyes kapcsolatok, pletykák, tekintélyek és helyi legendák hálójában élnek.

A két őszi nap így egyszerre rövid és tágas idő. Rövid, mert egyetlen bűnügy köré szerveződik. Tágas, mert benne van egy egész korszak. Jolsvai András legnagyobb erénye, hogy nem akarja ezt a korszakot monumentálissá tenni. Megelégszik azzal, hogy megmutat néhány embert, akiknek az életét egy szerdai napon megzavarja két ügyetlen bankrabló. A nagy történelem helyett a kis történelmet választja, és közben arra emlékeztet, hogy talán minden nagy történelem ilyen apró kizökkenésekből épül fel.

A Két őszi nap Ujpesten ezért nem annyira a bankrablás regénye, mint inkább egy városé, amely egy pillanatra megpillantja saját modern jövőjét. A bank ajtaján belépő két férfi nemcsak pénzt visz magával: megérkezik velük egy újfajta történet, a modern bűnözés története, és vele együtt egy újfajta városi tapasztalat. Jolsvai pedig ezt a pillanatot nem tragédiaként, hanem finom iróniával, szeretettel és anekdotikus derűvel rögzíti.

Talán ezért marad emlékezetesebb a könyvben maga Újpest, mint a bankrablás. És talán éppen ez a regény valódi tétje: megmutatni, hogy a történelem nemcsak ott kezdődik, ahol később fejezetcím lesz belőle. Néha egy bankfiókban kezdődik, egy októberi délelőttön, egy rosszul megfogalmazott fenyegetéssel. Aztán két nap alatt mindenki visszatérne a régi kerékvágásba – csak az olvasó tudja, hogy közben valami mégis megváltozott.

Rácz Ágnes Éda: 1999-ben születtem Kiskunfélegyházán. Az ELTE fordító- és tolmácsképző szakán végeztem. Jelenleg szabadúszó fordító-tolmács vagyok, és a Kalligram kiadónál dolgozom.

Rácz Ágnes Éda a mű írásának idején az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.