Első nagybányai vászon
Megálltam egy utca végében, ami nekifut a Zazarnak. Valami rendőrséges hivatal van ott, a végén kis parkolóval. Balra letéve azt a lánctalpas kotrót látom, amit a belvárosi hídról a múlt héten többször is: a folyó közepén mozgott, forgott, kotort a sekély vízben, földet vitt bele, szűkítette a medret. Nagyjából a festőiskolával szemben lehetek, a túlsó parton. A folyó erősebb sodrású lett a szűkítéstől, vadkacsák igyekeznek fölfelé, nincs sok esélyük, gyöngék, vergődnek, mint a vadvízi evezősök. Most olyan a gép, mint egy emészteni félreállt dinoszaurusz. Ha munkáról van szó: szörnyeteg, de civilben békés fajta. Mögöttem süt a reggeli nap, árnyékot ütök a vízre, a szemközti új társasház ablaka pedig pont az árnyékom mellé veri vissza a napfényt. Jobbra a délelőtti Kereszthegy. Festészetpozitív beállítás, festészetnegatív állapotok. A lánctalpas rengeteg sarat hordott az aszfaltra, ezen állok.
Fura negyed ez. Belváros, de alig-alig van két-háromháznyi egységes arculatú blokk. Mintha Pesten a Kiskörúton belüli részt felosztották volna: csak minden negyedik épület maradhat, a házhelyek háromnegyedére pedig teljesen véletlenszerűen kell válogatni mindenféle építészeti korokból és stílusokból. Egyenként még ízléses is a legtöbb, de történelmi távlatból nézve olyan ez a kis belváros, mint egy lakodalom utáni takarítás: ide húztak össze mindent, amit láttak. Pedig a nagybányai festészet egyik nagy témáját éppen ezek az utcák adták. Ez volt Festmény-Nagybányának az az arca, ami nem a pirosgombos tornyú református templom, nem a Zazar-part, nem a város panorámája és nem a város fölötti természet. Városfalon belüli falucska kereskedőknek, kézműveseknek, gazdáknak: falu ez, a száz-százötven évvel ezelőtti városiasodás mint fogalom pedig csak egy rangot adó felhő, ami beállt ide, az utcák fölé, és néha felmutattak rá büszkén. Rang, amitől érdekesebben érik az alma a kertben, máshogy kapirgál idelent a tyúk. Kétségtelenül más így a fénytörés, de azért ne forgassuk már fel a világot, gyerekek. És tessék, felforgattatott, mindörökre elromlott ez a világ, már csak festményeken él. Ha nem lett volna a festőiskola, ma azt se tudnánk, hogy hiányozhatna innen valami.
Már a folyó is csak a festményeken csobog eredeti állapotában. A víz fölé lógó fák és a partig futó rétek helyén benzinkút, garázs, tömbház, parkoló, és ahol semmi, ott szinte csak gaz és szemét, de olyan elválaszthatatlan szimbiózisban, mintha már egyneművé álltak volna össze. Mintha létrehoztak volna egy közös fajt vagy legalább biomasszát, és ebből a közös anyagból születne majd meg az emberfölötti ember és a gaz fölötti gaz. Vagy természetfölötti természet. Új életforma. És tényleg, miért kéne kockakövek fölé hajló, hálás diófákban látni, siratni az egyetlen élhető kultúrát? Ki tudja, mire kell felkészíteni a gyerekeimet fizikailag, biológiailag, kulturálisan? Lehet, hogy tényleg ez lesz az ő optimális terepük, amelyen a legjobb teljesítményre képesek. Arról a régikultúrás emberről a természet törvényei döntöttek, arról a természetről pedig az ember. Ez is kultúrtáj. Miért állna meg a világ egy adott fejlettségi szintnél? Jó, hát akkor a gyerekeim ebben fognak élni.
Munkások jöttek sárga mellényben, megfordultam, köszöntem, ők is köszöntek, visszafordultam. Éreztem, ahogy ég a hátam közepe: mit lehet bámulni itt a folyón, a sáron, a gazon, a semmin? Notesszel a kézben? Valami hivatalos embernek néztek, de én tudtam, hogy ők azok. Mert övék a gép. Volt bennük valami félelmetes, és ahogy most ezt írom egy sokkal nyugalmasabb helyen (a Lovrich Gyula bányaigazgatósági főorvos többszáz éves lakóházából kialakított kocsma teraszán), fel is döntöttem a sörömet. Szegény jó, elfelejtett Lovrich-néni rosszalló tekintete a Thorma János festményéről. Tessék, őket is festményen mentették át ide.
Elindultam az utcán kifelé, a hátam mögött felzúgott a lánctalpas erőgép.
Szálinger Balázs vagyok, 1978-ban születtem Keszthelyen. Verseket írok, verses darabokat. Néha ilyen névjegyekkel is meg kell próbálkoznom. Ilyenkor mindig nagyon sok energiát égetek el.
Comments