Tamás Boldizsár

Romlott kakaó (részlet)

– Akkor sem volt szép dolog a grifftől, hogy nem szólt előre, hogy éhes lesz, mert akkor biztos csomagolt volna neki a királyfi valami mást.

– Bizonyára így lett volna. De az is lehet, hogy csak azokat akarta átrepíteni a felvilágba, akik hajlandóak még a saját lábukat is odaadni neki, hogy aztán rögtön a gyógyító füves rétre vigye őket, hogy kinőjön nekik újra.

– Ennyire szereti az emberhúst? – kérdeztem.

– Én úgy ismerem a griffet, hogy inkább próbára akarja tenni őket, hogy ne juthasson fel akárki.

– Én biztos lenn maradnék akkor – mondtam és elszomorodtam, mert az alvilág egy sötét hely, ahol senki sem kedves, főleg nem a griff.

– Ne butáskodj, Lolácskám – mondta Nagyi, és megölelt. – Hál’ istennek, neked nem is kell lábat vágni, éppen az a nehéz a próbatételben, hogy nem lehet tudni előre, mi lesz. De abban biztos vagyok, hogy ügyes leszel majd.

– Tényleg? – kérdeztem. Nagyi adott egy-egy puszit a szemeimre, és azt mondta, hogy persze.

Jó volt odabújni a hátához, és azt gondoltam, hogyha ő el tudja képzelni, akkor én is el fogom. És megpróbáltam kitalálni, hogy nekem mit kell majd csinálni, és az jutott eszembe, hogy igaz, hogy nem nagy dolog, de akkor én hamar elalszom, vagy csak úgy csinálok, ha nem vagyok még álmos, és majd nem félek egyedül, mert már nagylány vagyok, és akkor Nagyi előbb hazamehet pihenni.

Egészen addig sikerült is, amíg becsukta a bejárati ajtót kívülről. Inkább felkapcsoltam a kislámpát, hogy könnyebben legyek bátor. Jobb is lett, csak aztán nagyon nagy lett a csönd, és elkezdtem unatkozni. De nem volt teljesen csönd, mert a süket szomszéd néni olyan hangosan tévézett, hogy én is halottam. Megpróbáltam hallgatni, de nem lehetett érteni, mit mondanak, csak hangos volt. És az jutott eszembe, hogy jobb is, hogy nem értem, mert biztos unalmas, viszont ha én is bekapcsolom a tévét, akkor azt nézek benne, amit csak akarok, mert Anya nem tiltotta meg, és mire eszébe jutna megtiltani, én már alszom. De a mi tévénkben nem volt semmi érdekes, és rájöttem, hogy biztos a szomszéd néni is azért néz unalmas dolgokat, mert az övében is csak olyanok vannak, és hogy úgy is lehet tévézni, hogy unalmas, mert igazából a tévézés a lényeg, nem az, hogy mi van benne.

De attól még unalmas volt. Főleg a foci. Nem tudtam sosem, hogy miért érdekes nézni ilyet Apának, amikor lehet igaziból is játszani. Apa ekkor azt mondta, hogy drukkolni kell az egyik csapatnak, és akkor sokkal jobb. És hogy ő mindig ugyanannak a csapatnak drukkol, mert ő abban játszott is egy kicsit, és attól még, hogy ő már nem játszik, az marad az ő csapata mindig. Akkor is, ha épp veszítenek, azt mondta, hogy ki kell tartani, és bízni kell, hogy nem ellenünk fúj a bíró legközelebb. De most nem sikerült kitartanom, mert mindig elfelejtettem, hogy a pirosaknak vagy a kékeknek drukkolok. Ha lett volna zöld, biztos sikerült volna megjegyezni, mert az a kedvenc színem. Aztán néztem inkább lövöldözős filmet, amit Anya sosem engedett, mert félelmetes. Kiderült, hogy nem is az. És nem is lövöldöztek benne olyan sokat, és ha igen, akkor sem haltak meg, csak megsebesültek, és már én is megsebesültem, és én sem sírtam, ahogy a filmben sem, mert akkor nem focizhattam volna többet a fiúkkal, mert azt mondták volna, hogy a lányok sírósak, és aki sírós, az nem focizhat. De ez a lövöldözős film is unalmas volt, mert csak beszélgettek olyan dolgokról, amiket nem értettem, mert nem az elején kezdődött, és alig kezdtem el nézni, már vége is lett, és jött a reklám.

De azt nézni, meg semmi értelme nem volt, mert én úgy sem vehetek semmit, mert csak Anyának van pénze, és ő vásárol. És a fülét sem szabad rágnom, ezt mondta Nagyi, mert Anya sokkal jobban tudja, hogy nekem mire van szükségem, és legyek jó kislány, és én jó akartam lenni. Nem volt túl érdekes, és már álmos is voltam, de kikapcsolni mégsem sikerült, mert mindig történt benne valami új, olyan gyorsan, hogy az előzőnek még vége se lett, és én mindig meg akartam várni a végét. És azt is tudtam, hogyha kikapcsolom, akkor megint nagyon csönd lesz, és mindent szürkébbnek fogok látni a tévéhez képest. És hallani is csak annyit fogok, hogy valami halkan sípol, és még jó is a süket szomszéd néninek a tévéje, mert akkor talán lesz más is.

Kinyitottam az ablakot, hátha hallom az autókat, mert az is valami, de nem volt kint egy darab se, és csak egy kutya ugatott. Ő is hamar abbahagyta. És még mindig nem mertem kikapcsolni, mert akkor sípolással a fülemben kellett volna elaludnom. Eszembe jutott, hogy ennél még az is jobb lenne, ha nem ettől fájdulna meg a fülem, hanem attól, hogy Medve úr megragadná, és annál fogva vinne el egész napos mosogatásra. Aztán eldöntöttem, hogy mégis inkább a sípolás, és igazából Medve úr nem is akarja, hogy mosogassak, meg segítsek neki, mert őt nem érdekli, és ha átjönne, és nem találna a szobámban, akkor csak leülne az ágyamra, hümmögne meg vakarózna, utoljára megnézné, hogy a szőnyeg alatt vagyok-e, azt mondaná, hogy ő ezt teljesen leszarja, és erre neki igazán nincs ideje, pedig van, csak lusta, és visszamászna az ágy alá kakaót inni. És az se zavarná, hogy koszos a bögréje, mert nem mosogat el senki. Főleg nem ő.

Megláttam, hogy felkapcsolódik a lépcsőházban a villany, és odaszaladtam, hogy biztos Anyáék azok. És hallottam is, hogy ketten jönnek, és Apa szuszog, de nagyon hamar megálltak, és egy másik ajtót csuktak be.

Kinyitottam a miénket, hogy biztos csak eltévedtek, mert már nagyon fáradtak. Megint sötét lett, mert lekapcsolódtak a lámpák. Kiszaladtam mezítláb, és felkapcsoltam csak azért is. Leültem a lábtörlőre, és vártam. Aztán már nem vártam, csak üldögéltem, mert eszembe jutott, hogy már nagylány vagyok, és az igazi nagylány nem várakozik, hanem azt csinál, amit akar. Sose láttam még így a lépcsőházat, olyan más volt alulról nézve. Sokkal magasabb és pókhálósabb, és éreztem benne, hogy milyen kicsi vagyok hozzá képest. És hogy hideg van. Mégsem fáztam, csak mikor megint lekapcsolt a villany.

– Pisszt! – hallottam valahonnan, és nem akartam félni.

– Ki az? – kérdeztem.

– Én vagyok az, Fa. Nem ismered fel a hangom? – suttogta.

– Ha ilyen halk vagy, akkor nem.

– Csak nem akartam, hogy észrevegyenek, mielőtt megszökünk.

– Megszökünk?

– Nem akarom megvárni, amíg eszébe jut valakinek visszaásni. Gyere már.

És mentem. A korlátba kellett kapaszkodnom, hogy tudjam, hol vannak a lépcsők. A villanyt sem mertem felkapcsolni. Hideg volt a lábamnak, mert elfelejtettem felhúzni a cipőm, de nem mentem vissza, mert Fa mondta, hogy siessek. És én is sietni akartam, és jól is esett, hogy hidegek a lépcsők.

Fa már kint várt a ház előtt, és azt mondta, hogy tudja, hogy kockázatos, de ő inna még egy útikakaót Zöld Nénitől, hogy biztosabban tudjon menni, mert neki még szokatlan. Nem így képzeltem Fát járni, azt hittem, úgy fog, mint ahogy én meg Medve úr is, csak ő közben egy fa. De csak kicsiket tudott lépni, és gyorsan, mintha tyúklépésben futna, és az ágait meg nagyon mozgatta közben, mintha ezzel a rángatással próbálna repülni. És Fa lábát sem így képzeltem, azt hittem, nem is lába lesz, hanem két gyökérdarabja, amire rááll, de majdnem olyan volt, mint az enyém, csak sokkal nagyobb és bütykösebb, mintha sok vízhólyag lenne rajta, nem csak a sarkán, hanem mindenhol.

– Hogy másztál ki? – kérdeztem.

– Hát csak megpróbáltam, és sikerült – mondta, de nem fordult hátra hozzám, csak ment tovább előre.

– És hogyhogy nem féltél megpróbálni?

– Csak úgy. Nem tudom.

– És nem fáj?

– Mi?

– Hát a járás.

– Azt hiszem, nem. De elfelejtettem, régen milyen volt.

Lassan sétáltunk, nem akartam Fát siettetni, mert azt gondoltam, hogy igenis nehéz még neki, és hogy mivel a lába is fából van, ezért könnyen tud kopni a betonon, mint Másik Nagypapa kiránduló botja, és nem akartam, hogy mire sikerül megszöknünk, addigra már Fa megint ne tudjon mozogni. Kicsivel előttem járt, és nem volt jó nézni, ahogy minden lépésnél lekoppan a sarka, és muszáj volt egy idő után minden koppanásnál becsuknom a szemem. Aztán kiderült, hogy nem csak Fa lába tud elkopni, hanem az enyém is. De nem akartam mondani Fának, hogy nekem vissza kell szaladni cipőért, és nem csak azért, mert mezítláb nem tudok szaladni, hanem mert féltem, hogy gyávának fog tartani, aki igazából mégsem akar megszökni, és amíg visszamegyek, elindul nélkülem, és itt hagy. Inkább bicegtem én is a betonon lévő kis kavicsoktól. Eddig nem is vettem észre, hogy vannak, mert nem figyeltem rájuk, és mintha most be akarták volna bizonyítani, hogy igenis mind itt vannak, és hogy köszönjek el mindegyiküktől rendesen, ha már eddig nem találkoztunk.

Megláttuk Medve úr házát, és Fa megint pisszegett, hogy maradjak csöndben, pedig eddig sem beszéltem semmit. Furcsa volt rájönni, hogy most látom ezt a házat utoljára, mert úgy elmegyünk innen, hogy teljesen. És eszembe jutott, hogy ez a házikó azért hiányozni fog, mert nagyon kedves ház, és nem tehet arról, hogy Medve úr lakik benne.

Fa most úgy próbált menni, hogy lehajtotta a tetejét, hogy ne lássák meg az ablakon keresztül. De így még nehezebb volt neki, előre is esett, és meggörbítette magát, hogy egy karikává változzon. És biztosan félt az eséstől, mert nem rakta ki az ágait, hogy megálljon, és addig gurult, amíg neki nem csapódott a ház falának. Én meg teljesen megálltam, mert nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni, mert abban biztos voltam, hogy akármilyen süket Medve úr, ezt a döndülést észrevette. És aztán kijön, rám morran, hogy jó, hogy jövök, és igaz, hogy teljesen megfeledkezett rólam, de jól megörül nekem, hogy én majd csinálok mindent helyette, aztán egy lasszóval elkap, és odakötöz mosogatni, és mondja, hogy milyen jó lesz nekem itt, és most már nem enged el magától soha, mert a sok-sok kakaótól annyi mosogatnivaló van, hogy ha pihenés nélkül, akkor sem leszek vele kész soha. Fa nem mozdult meg, és megijedtem, hogy eltörte a törzsét, és meghalt. És megijedtem, mert ha Medve úr kijön, tudtam, már azt fogja mondani, milyen ügyes vagyok, hogy megembereltem magam, és ilyen finom csemegét hoztam neki, és hiába mondanám, hogy ez csak baleset volt, Medve úr nevetne, és azt mondaná, neki az mindegy, és már Fának is, mert meghalt, és bezabálná az egészet, és kínálgatna engem is, hogy milyen finom.

És megpróbáltam elfutni, de kiderült, hogy Fa mégis túlélte, mert suttogva rám kiabált, hogy most meg hova megyek.

– Azt hittem, meghaltál – mondtam, és inkább már hozzá futottam oda, hogy megöleljem.

– Mit csinálsz? – suttogott még mindig, és a szája elé tartotta az egyik ágát, mert szerinte túl hangosan trappoltam.

– Csak örülök, hogy nem lett bajod – mondtam, és már tényleg meg akartam ölelni, de kerítést csinált elém az ágaival, hogy most hagyjam békén, és a törzsét a szeme melletti részen hozzá nyomta a falhoz, hogy hallgatózzon. Aztán mondta, nézzek be. Azért én, mert ha engem észrevesznek, abból még nem tudják meg, hogy ő is itt van. Először nem mertem, de mondta, hogy ne legyek gyáva, és hogy valakinek néznie kell, hogy mikor van ott csak Zöld Néni, hogy bemehessünk.

Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem az ablakot. Vendégek nem voltak, csak Medve úr fürdött a kocsma közepén egy kádban, közben két kézzel fogta Szilánkszörnyet, aki pici lett és ollóalakú. Vele igazgatta a bundáját. Azt hittem, egyszer csak Szilánkszörny odarakja a vágós részét, ahol Medve úr ujja van, és csak úgy lenyisszantja. Lehúztam a fejem, nem akartam megnézni. De aztán mégsem hallottam, hogy Medve úr ordítana, és bátor is akartam lenni, meg az is eszembe jutott, hogy az ő baja, mert pontosan tudja, hogy Szilánkszörny milyen. De Medve úr tovább fodrászkodta a bundáját, mintha mindig így csinálná, aztán Szilánkszörny tükörré változott, hogy Medve úr abban nézegethesse magát, és tettszett is magának, mert nagyon elégedetten grimaszolt. Kimászott a kádból, és kiderült, hogy a kád igazából Zöld Néni, és a víz nem azért volt barna, mert Medve úr eddig ilyen koszos volt, hanem hogy igazából kakaó. És eszembe jutott, hogy lehet, hogy tényleg Zöld Néninek volt igaza, és akik utálják egymást, azoknak tényleg csak beszélgetni kell, hogy kibéküljenek. És lehet, hogy akkor én is ki tudnék velük, és akkor mégsem kellene elmennem. De aztán összehúztam a szemöldököm direkt, mert attól még hogy kibékülünk, Medve úr pont ugyanolyan maradna, és akkor én nem is akarok kibékülni vele.

Zöld Néni kihúzta magából a dugót, és megint olyan lett, amilyen szokott lenni, aztán rám nézett, és elmosolyodott. Lehúztam a fejem, hogy hátha mégsem vett észre, és akkor nem újságolja el Medve úrnak, hogy milyen jó neki, hogy én is megjöttem. Fa nem tudta, mi történt, és megkérdezte, hogy elfussunk-e, de Zöld Néni olyan gyorsan kijött, hogy nem is tudtam elmondani. Pisszegett, és azt suttogta, hogy tudja, hogy bújócskázunk, és nem árult el minket. Én meg mondtam, hogy egyáltalán nem bújócskázunk, hanem most indulunk, és útikakaóért jöttünk, hogy Fa még erősebb legyen.

– Akkor gyertek csak be – mosolygott Zöld Néni. – A kakaóra egy kicsit várni kell még, de mindjárt készül az új.

– Én nem fogok. Ha nincs kakaó, akkor nem is kell – mondta Fa, és úgy nézett rám, hogyha én mégis olyan hülye lennék, hogy bemegyek, akkor úgy itt hagy, hogy csak na.

– Mi ez durcáskodás? Akár hiszitek akár nem, csak jó utat kívánnának nektek, és hogy várnak vissza minél előbb.

– Hát éppen ez az, hogy nem jövünk vissza és kész. És ha utánunk jönnek, akkor mi megyünk is tovább – suttogta Fa.

– Lehet így is, ha ezt szeretnétek – biggyesztette le a száját Zöld Néni. Megölelt minket, és a fülünkbe súgta, hogy azért nagyon örül, hogy találkoztunk, és attól még hogy most nem akarunk visszajönni, attól még nyugodtan meggondolhatjuk magunkat, és akkor ő szeretettel fog minket várni.

– Nem jössz velünk? – kérdeztem.

– Nem lehet, kicsim, én ide tartozom – mondta. Aztán összeráncolta a homlokát úgy, hogy a ráncolások összepréselődjenek, és a darabkáinak a sarkai megkarcolják egymást. A redők közül lassan el kezdett folyni valami, amiről először azt hittem, hogy izzadtság, de aztán Zöld Néni hirtelen a kezével összegyúrta a ráncokat, és egy bögrét gyurmázott belőlük, aminek az alján volt egy kis kakaó. Odaadta a kezembe, és mondta, hogy sajnos most gyorsan csak ennyit tudott, és osszuk el egymás között rendesen, mert ennél nincs több még, és hogy nem biztos, hogy olyan finom lett, de ő akkor is nagy szeretettel főzte.

Zöld Néni addig integetett nekünk, amíg csak láttuk. Szomorú lettem, de Fa azt mondta, hogy ne csináljam, és hogy sokkal jobb lesz így, és inkább igyunk kakaót, hogy kapjunk erőre. Belekortyoltam én is, de kiderült, hogy járás közben nem tudok inni, és nagyon forró is volt, félre nyeltem, és kiöntöttem a felét. Megégette a nyelvemet, és nem is éreztem semmi ízt, csak azt, hogy fáj. Nézegettem a bögre alját, hátha megtelik megint, mert már annyiszor történt ilyen, és akkor mégsem ez volt az utolsó kakaó, amíg meg nem tanulok magamnak főzni. És először azt hittem, hogy tényleg ez volt az, de aztán nagyon lassan, mintha koszosodni kezdett volna belülről. Egyre sűrűbben, és megjelent néhány csepp is, a bögre ráncaiban. Lassan legördültek, de mintha nem is akartak volna folyni, meg lenni se, csak mintha muszáj lett volna nekik, és csak ragadni akartak volna igazából. Kiértünk a városból, mire megtelt.

Egy hosszú betonúton mentünk, olyan sokáig, hogy azt hittem, sosem lesz már vége, és akárhogy rakjuk egyik lábunkat a másik után, nem leszünk közelebb a végéhez. Pedig nagyon nem volt könnyű egyiket a másik után rakni mezítláb, mert így érezni kellett az út bőrét. És az én talpamon a bőr sokkal puhább volt, mint az úté, mert az út már nagyon öreg volt, és olyan bőrt növesztett, mint egy elefánt, ami hatalmas. És mi az ő hátán lépkedtünk, és ha ezt el is tűrte, vinni nem volt kedve minket. Fának sem lehetett könnyű gyalogolni ilyen sokat. Nem nézett rám soha, és úgy ment, hogy előre döntötte kicsit a törzsét, mintha fel akarna borulni, de az utolsó pillanatban mindig alálépne. Előttem volt mindig pár lépéssel, és nem is szólt hozzám. Még sosem láttam ennyit a hátát. Nem tudtam megelőzni, de azt sem akartam mondani, hogy menjünk lassabban, mert akkor megint csak azt mondta volna, ha ilyen hamar el is fáradtam, akkor én el sem akarok menni, és inkább menjek csak vissza, mert ő nem óvó néni, hogy engem pátyolgasson. Aztán mégis vége lett az út egyenességnek, de csak azért, hogy egy kanyar után megint ugyanolyan, és nehogy könnyebb legyen.

Fa egyre gyorsabban ment, én meg egyre lassabban. Megkérdeztem, tudja-e, hova megyünk, hátha akkor beszélni kezd, és utolérem. De csak azt mondta, hogy valahova máshova, és én hiába kérdeztem, akkor honnan tudja, merre kell menni, mert csak azt ismételgette, hogy ez egy út, és ha ez egy út, akkor visz is valamerre, és akárhol van az a valamerre, nekünk az pont jó lesz. És nem lassult le, és meg se fordult. Úgy beszélt hozzám, mintha csak a háta mögé dobálná a mogyoróhéjat, ami nem is kell neki, mert már szemét, mert kiette belőle az összes finomat, de ha szeretném, az enyém lehet. És neki teljesen mindegy, hogy összeszedem-e utána.

Már nem csak lihegtem, hanem szúrta is valami az oldalam, és szóltam Fának, hogy nekem le kell ülni pihenni, és nem is baj, ha itt hagy, mert így is úgy is le fogok ülni, csak jobb lenne úgy, ha magamtól, és nem azért, mert elesek, és ha ő mégis megvár. Fa azt mondta, hogy jó, és ahol volt ott helyben felborította magát, és nyújtóztatni kezdte a lábujjait. Megpróbálta fújogatni is úgy, hogy begörbítette a törzsét, hogy minél közelebb legyen a szájához. Nem nagyon sikerült neki, pedig nagyon kitartó volt. Odamentem mellé, hogy mégiscsak vele pihenjek. Miután kiszusszantottam magam, megpróbáltam én is fújni Fa lábát, de ő nem örült, azt mondta, hogy nem kell neki semmi segítség. Azt gondoltam, hogy akkor nekem igazán mindegy, és inkább néztem a tájat, hogy hova megyünk, pedig eddig is láttam, és eddig sem volt érdekes. Azt hittem beszélgetni fogunk közben, és nem csak úgy menni egymás mögött, és arra gondoltam, hogy akkor igazán mehettünk volna külön is, és akkor neki sem kellene csak miattam megállnia.

Már nem lihegtem, de az oldalamat még mindig szúrta valami, és dühös lettem, mert kiderült, hogy nem is a levegő, hanem Mézi szúrja a karmaival, akit eddig nem vettem észre, és itt potyautaskodott, mikor van neki is saját lába. Azt mondta, hogy nindzsásat játszott, és hogy dicsérjem meg, hogy eddig milyen ügyesen elbújt.

– Akkor sem szép dolog karmokkal másba kapaszkodni – mondtam, és csaptam hármat a fenekére, jól jegyezze meg, hogy nem szabad.

– Azt hittem, a barátod – nézett oda Fa.

– Én is azt hittem – mondtam, és még dühösebb lettem Mézire.

– Szerintem nem okos dolog egy játékot ütögetni – vonta meg a vállát, hogy neki az is mindegy, ha hülye vagyok.

– Pedig igenis megérdemli, mert olyan akar lenni, mint Medve úr, hogy lusta, és hogy bántson másokat, és most pont engem.

– Nem csak játszani szeretne? – kérdezte Fa, és fellendítette magát, hogy menjünk tovább.

– És én nem is akartam hozni, de ő belém kapaszkodott úgy, hogy nem is tudtam.

– Szerintem nem baj, ha jön ő is – mondta, mert nem értette egyáltalán.

– Pedig de.

Majdnem le is dobtam az útra Mézit, de belekapaszkodott az ujjamba, és azon csüngött a karmaival, de most már nem azért, mert nindzsásat játszott, hanem mert nem akart kilapulni, ha jönne egy autó, és ettől jól inába szállt a bátorsága, és kinevettem, hogy persze most jól megijedt, de attól még, hogy ilyen hülye mostanában, nem akarom, hogy megint meghaljon. És megengedtem neki, hogyha tényleg annyira szeretne, kapaszkodhat a hátamba, de azt is mondtam, hogy még véletlenül sem fogom elkapni, ha leesik.

Tovább mentünk. A betonút földúttá változott, és bement egy erdőbe, ami olyan sűrű volt, hogy a napfény csak alig sütött be a levelek alá. Biztos attól félt, hogy eltévedne köztük. Fáztam nélküle. Fa először, nagyon gyorsan nézett ide oda, mert azt hitte, hogy a fák mindjárt csinálni fognak valamit, mert sokkal többen vannak, és nagyobbak is. De nem történt semmi csak susogtak, és miután Fa megnyugodott, elkezdte büszkén mutogatni nekik a talpát, hogy neki ilyen szép van, és milyen jól tud mozogni is, és igazán irigykedhetnek rá. Ugrálni kezdett, és majdnem ráesett egy bokorra, ami kiderült, hogy nem is egy bokor, mert megszólalt, hogy ki meri őt háborgatni, és akkor már láttuk, hogy csak a sötétben hasonlított bokorra, mert igazából egy hatalmas beszélő káposzta volt.

– Na ki? – kérdezte megint, mert egyikünk sem tudott válaszolni.

– Fa és Lola vagyunk, de nem ehetsz meg minket – mondtam, és megmutattam neki a vállam. De nem tudtam, hova mutassam pontosan, mert nem láttam a szemét.

– Aztán miért nem? Mert olyan halkak voltatok, hogy hagytatok békén aludni?

– Nem, hanem ezért – mutattam neki megint. – Nem látod?

– Hát még a szemem is ki kell nyissam miattatok? Apró telhetetlen népség.

– Nem muszáj – mondtam, és már inkább csak tovább akartam sétálni.

– Most már mindegy – rázta meg magát, és kiderült, hogy amiről azt hittük, hogy káposztalevél, az igazából egy szárny, és éppen felém közeledik, hogy megfogja a kezem.

– Sárkány bácsi vagyok. Ti mi járatban errefelé? – kérdezte. Nem volt olyan félelmetes, mint egy igazi sárkány, mert csak egyetlen egy feje volt, és a haja is őszült már, de attól még féltem.

– Mi csak épp erre sétáltunk – mondtam, mert nem jutott más eszembe.

– Na és hogyhogy nem ehetlek meg titeket?

– Hát ezért – mutattam meg újra, de csak messziről. Elhúztam tőle a kezemet is.

– Na, ne olyan gyorsan – mondta, és az orrára rakta a szemüvegét, hogy jobban lásson. – Aha, szóval a Medve elkóborolt tehénkéje – hümmögte.

– Egyáltalán nem vagyok tehénke.

– Akkor mi vagy?

– Mondtam már, hogy Lola, és nem tehén.

– Az nem lehet, hogy te vagy Lola, a tehénke? – kérdezte.

– Nem, mert ember vagyok.

– Vagy úgy. És erre küldött a Medve legelészni?

– Nem küldött senki, és semmi közöm Medve úrhoz, mert otthagytam és kész.

– Ó, akkor mégis megehetlek? – kérdezte.

– Dehogyis. Vak vagy?

– Most, hogy kérdezed, sajnos tényleg nem túl jó a szemem, és nem biztos, hogy jól láttam, de akkor most ott van a válladon a medvetalp, vagy sem.

– Ott van.

– Akkor jól van, Lola ember, vagy mi, gyerünk haza.

– Aztán miért?

– Visszaviszlek a Medvének, és jutalmat kapok, neked meg nem marad el a vacsorád.

– És ha nem megyek?

– Hát, úgy eggyel bonyolultabb, sajnos – mondta, és elgondolkozott. – Pedig milyen jól jött volna az a kis jutalom! Hát mindegy. És a barátodat sem vihetem vissza? – kérdezte.

– Engem sem – mondta Fa, aki idáig azt hitte, hogy nem is vették észre, és megpróbált teljesen olyan lenni, mint egy sima fa.

Tamás Boldizsár 1998-ban született Budapesten. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanul szobrász szakon. 2026 őszén jelenik meg Romlott kakaó című regénye.