Szvoren Eszter

Tenger

Gyere, mutatok valamit, súgta fülembe nagymamám, aztán felkapott, és besietett velem a nappaliba. A tévé képernyőjén vastagon álló porba rajzolgattam, ő görnyedt háttal matatott az üvegvitrinben. Egy szomorú arcra gondoltam. Egyszerre rányomtam mindkét mutatóujjamat a képernyőre, aztán a bal középsővel alágörbítettem a szomorúságot. Milyen jó, hogy nem mostam kezet a lekváros palacsinta után, gondoltam, így sokkal tovább megmarad a rajzom. Mindenki láthatja majd, ha bejön a nappaliba.

Jajhogyaza, kiáltott fel nagymamám, mikor észrevett. Vártam, hogy leszidjon, de csak megsimogatta a fejem, és leültetett maga mellé a kanapéra. Nézd csak, ebben benne van a tenger, mondta. Kezében egy kagylót szorongatott. Néztem a csuklójából ujjai felé futó kékeszöld ereket, azt képzeltem, ezek táplálják a tengert a kagylóban. Elsimította fürtjeimet bal fülem mellől, aztán odatartotta a kagylót, másik kezével betapasztotta jobb fülemet. Ha most nagyon figyelek, hallhatom a tenger zúgását, mondta.

Megráztam a fejem, nem hallok semmit. Dehogynem, nyugtatott, csukd be a szemed, és figyelj. Olyan erősen szorította a kagylót a fejemhez, hogy már fájt a halántékom, de nem szóltam. Becsuktam a szemem, és kerestem a zúgást.

Először a sötétséget hallottam. Olyan volt, mint a poros tévéképernyő. Csak első ránézésre fekete. Aztán ráhullott dróthajszálaim halk zizegése, ahogy a nagymamám kezében remegő kagylóhoz értek. A zizegés már majdnem zúgás, gondoltam. Tompán átszűrődött rajta a Für Elise a lépcsőházból. Köszönések, ajtócsapódás. Valaki a szomszédban lehúzta a vécét. Kattogott a konvektor. Anyám és apám suttogva beszélgetett a másik szobában.

Nehezen lehetett érteni, miről. Egy szomorú arcra gondoltam, és rányomtam mindkét mutatóujjamat a sötétségre, ott, ahol őket hallottam. Nagymamám egyre erősebben szorította a fülemhez a kagylót.

Mióta tart, kérdezte apám, a zsírfolt bal mutatóujjam alatt. A jobb alól anyám halkabban válaszolt, ezt így nem lehet meghatározni a barátságból lett szerelmeknél. Akkora hülye vagyok. Apám egyre hangosabban suttogott. Épp vele. Szeretsz egyáltalán, vagy csak valami alibi vagyok? Szerettelek. Akkor ne próbáld nekem beadni, hogy egyik napról a másikra buzi lettél. A nevemet hallottam. Valahol köldökömnél éreztem, olyan volt, mint mikor leszidnak. Alágörbítettem a szomorúságot.

Hogy tehetted ezt velünk, zúgta apám. Anyám nem válaszolt, vagy igen, de nem hallottam. Apám újra azt kérdezte, hogy tehetted ezt velünk. A kanapé hullámzott fenekem alatt, ahogy nagymamám fészkelődött. Megszűnt a suttogás. Lépteket hallottam, gyorsakat. Aztán hatalmasat csapódott a bejárati ajtó. A kagyló belehasított a halántékomba, ahogy nagymamám összerezzent mellettem. Kérsz még palacsintát? Nem kérdezte, milyen hangja volt a tengernek.

Szvoren Eszter: 2004-ben születtem Székesfehérváron, jelenleg az ELTE olasz szakának harmadéves hallgatója vagyok, kreatív írás minorral. Fuvolázom, fordítok, rajzolok, és van ez a slam poetry.