Kubó Cintia

Piknik



Miklós velem szemben ül a mandala mintás pléden és a posztkolonializmusról beszél. Még akkor sem tart szünetet, amikor a répaszeleteket humuszba tunkolja. A parkban rajtunk kívül már nincs senki. Fázom, és azt hiszem, kezd lilulni a szám is, a mellbimbóim meg állnak, mint a cövek. Miklós mindezt nem veszi észre. Nem veszi ki a kapucnis pulcsiját a táskájából és nem kínálja fel nekem. Nem áll fel és nem mondja, hogy ideje indulni, mert látom, lila a szád.


Az egyszobás lakást, amiben Miklóssal élünk, már az otthonomnak érzem. Az apjától kapta, amikor a szülei elváltak egymástól. Emiatt sokszor elfog az irigység. Mármint a saját tulajdon miatt. Nálunk más a helyzet. Anyám lelépett a pasijával Németországba, amikor tizenhat voltam, apám pedig születésemkor közölte anyámmal, hogy még az anyakönyvi kivonatomban se szerepeljen a neve, ha lehetséges. Az egyetlen dolog, amit apámtól valaha kaptam, egy sajtburger menü volt a McDonald’s-ban. Emlékszem, tízéves lehettem és olyan menüt akartam, amihez Snoopy is jár, de apám azt mondta, ahhoz már túlkoros vagyok. Akkor láttam őt utoljára. Néhány hónappal később nekicsapódott a szalagkorlátnak az M7-esen egy kölcsönkért Suzukival. Állítólag részeg volt. A kocsit általában zöld színűnek képzelem. Apám bal karja mindig kilóg az ablakon. Szóval a lakás nagyon kicsi, de a felújítására kaptunk pénzt Miklós családjától. Hétvégente az IKEA-ba járunk. Branäs, Kallax, Knoppäng, Billy, Målskytt. Kívülről tudom az összest. Az utca, amiben a lakás van, gyerekkorom óta az egyik kedvencem Budapesten. A sarki virágárus előtt mindig ugyanaz a hajléktalan dekkol; fehér nadrágot és fehér pólót visel, és amint felveszed vele a szemkontaktust, azt kérdezi:

- Van egy húszasod, báttya?


Ő az egyetlen hajléktalan errefelé, a lakók ellátják őt fagyasztott élelmiszerrel, szalámival, gyümölccsel. A múlt héten láttam, ahogy banánt hámoz és mogyoróvajba mártja. Pofám leszakad. A troli megállónál van egy pékség, ahol isteni a kovászos kenyér. De tényleg. Ilyen újhullámos hely, ha délelőtt tizenegy után mész be, tutira nem marad már az aszalt paradicsomos, oregánós kenyerükből. A Duna 5 percre van a lakástól, úgyhogy minden másnap a rakparton futok. A házunk előtt botlatókő: „Itt lakott Weisz Ottó. Született 1904, deportálták 1944 novemberében, megölték Mauthausenben.” Sokszor eszembe jut Ottó, megpróbálom elképzelni azt a novemberi napot, amikor utoljára lépett ki ezen a kapun. Vajon tudta, hogy többé nem tér haza?


Eszembe jut, hogy megkérdezem Miklóst, ő elgondolkodott-e már ezen. De nem teszem. Látom, mennyire fontos neki, hogy gondolatmenete végére érjen. Úgy tűnik, az messze még, szóval pulcsi helyett a táskájából újabb üveg bort vesz elő és kinyitja. A felét kitöltöm magamnak, nagyfröccsöt csinálok belőle. Arra számítok, hogy az alkohol majd felmelegít, így még ücsöröghetünk egy darabig, és megvárhatom, amíg eljutunk addig a pontig, hogy a témavezetője mennyire nincsen képben, ha a posztkolonializmusról van szó. Mondjuk hét óra ötvennél tovább nem tudunk maradni, mert nyolcra haza kell érni a kijárási tilalom miatt. Szerencsém van, Miklós most egész gyorsan eljut a konklúzióig:

- A Molnár még mindig ott tart, hogy Edward Said a király – mondja, és pakolni kezd.

- Menj csak, én még elszívok egy cigit.

- De hát már lila a szád.

- Nyolcra otthon vagyok.


Amikor rám adja a pulóverét, arra gondolok, ha elvisznek a rendőrök, majd Andi címét mondom, úgyis tök magányos, és beszéltük is, hogy valamikor nála alszom.



































Kubó Cintia vagyok, Budapesten születtem, 1996-ban. Jelenleg harmadéves magyar alapszakos hallgatóként hallgatok, beszélek, írok. Ezen felül egy éve kreatív írást tanulok. A nyelvet nem csupán használni, felhasználni kell.


0 comments

Recent Posts

See All
nincs 22.jpg
Kollázsok6.jpg
arrow&v