Karácsony Orsolya

Citrom és cseresznye

Heten vagyunk, mint a gonoszok. Így mondja mindig Bence, és én nem tudom, honnan veszi, de valahogy stimmel. Ülünk az asztal körül, sápadtan, mert ahelyett, hogy az oviudvaron rohangálnánk piszkálni való bogarakra vadászva, itt ülünk mi heten, és várjuk a nyolcadikat. 

Zoli bácsit, az angoltanárt. 

Nem úgy néz ki, mint egy tanító. Inkább, mint egy sötét árnyék, akit valaki elfelejtett eltüntetni a folyosóról. Fekete nadrág, fekete pulóver, fekete cipő, fekete táska. Még a zoknija is fekete, egyszer megláttam, amikor keresztbe tette a lábát. Nálunk senki nem hord ennyi feketét, még Bence sem, pedig az ő apukája metálos. 

A táskája olyan, mint amit a filmekben látni. Azokban, amiket nem szabad néznem, de néha odakapcsolok, amikor anya telefonál. Az ilyen táskákban mindig fegyver van, pénz vagy fontos iratok, amiktől életek függenek, de Zoli bácsi csak cukorkákat tart benne. Mind színes, kerek, egyenként csomagolt, és mindnek más a jelentése. 

Egy jó válaszért zöld cukor jár, kettőért sárga. És van a piros. Pirosat kizárólag a szíve csücskei kapnak. Egyszer Dominiknak adott, amikor szótagolás közben nemcsak a szót találta ki, hanem verset is mondott angolul. Mindenki a pirosra hajt. Dominik azzal dicsekedett, hogy cseresznyés és nagyon finom. 

Én még sosem kaptam. Még zöldet is csak egyszer. Talán ma szerencsém lesz. 

Zoli bácsi végignéz rajtunk. Olyan a tekintete, mint a múzeumparkban a szobroké. Merev és szigorú. Sorra vesz minket, aztán rám mutat. 

– Orsi – mondja. – Számoljunk el ötig angolul.

Megdermedek. Nem mintha nem tudnék. Tízig is tudok. Még tizenháromig is, sőt húszig is, ha nagyon muszáj. De amikor rám néz, elfelejtem a számokat. Az agyam kihagy, mintha lekapcsolták volna benne a villanyt.

– Van – mondja Zoli bácsi, és vár. Nem beszél hangosan, de olyan súlyosak a szavai, hogy megremeg tőlük a levegő.

– Mi van? – kérdezek vissza gondolkodás nélkül. A többiek halkan kuncognak. Ezt még apának sem szabad mondani, ha kérdez valamit, nemhogy egy másik felnőttnek. 

Zoli bácsi szeme összeszűkül. Szúrós és fekete, mint a táskája és a ruhái.

– Van – ismétli.

Nagyot nyelek. A torkom száraz. A többiek is engem néznek, de nem segítenek. Bence inkább a plafont bámulja, Dominik meg a körmét rágja, pedig ők mindig mindent tudnak. A pad alatt felnyüszít a rózsaszín flitteres benti cipőm, ahogy megcsusszan a sima, fényes parkettán. 

– Van – kezdem végül, és érzem, ahogy egy izzadságcsepp megindul a hátamon lefelé. – Tú…

A szavak, mint a kövek, nehezen gurulnak elő a számból.

  – Szrí… fór…

És aztán… semmi. Az „öt” ott van valahol a fejemben, hiszen már a múlt héten is tudtam, de most nem megy. Ha megvernének, se tudnám kimondani. Pedig tudom, hogy fájna.

Zoli bácsi mélyet sóhajt, aztán lenyúl a táskába, matat benne egy darabig, és előhúz egy cukorkát. Nem látom a színét, csak miután felém gurítja az asztalon. Sárga. Megkönnyebbülten nézek rá. Legalább nem zöld, és legalább nem semmi.

Felveszem, és kibontom. A papír zizegése hangosabb, mint bármi a teremben. A zöldnek kellemes dinnyés íze van, de a sárga savanyú, mint a citrom. Összehúzza a számat.  Érzem a könnyeket a szememben, de nem akarom, hogy a többiek lássák őket, ezért előbb felnézek, aztán át a szomszéd terembe. 

Az ajtó résnyire nyitva van, mint mindig. A csoportom lustábbik fele, amelyik nem jár angolra, már bejött az udvarról, és most szabadon, szabályok nélkül játszik. Látom, ahogy Judit, a legjobb barátnőm, Krisztit, a második legjobb barátnőmet csépeli egy fejetlen babával. Náluk ez a szabad játék. Nálam is, ha ott vagyok velük.

De mi itt ülünk, heten, mint a gonoszok, szépen sorban, ahogy kell, és bogarak helyett cukrokra vadászunk. Zoli bácsi adja a szabályokat: ki mikor beszél, ki mit mondhat, meddig gondolkodhat. Odaát nincs ilyen, ott csak történnek a dolgok.

Azt hiszem, most inkább Judit és Kriszti vannak jó helyen. 

Karácsony Orsolya 1988-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Jelenleg szabadúszó angol tanárként és fordítóként dolgozik. Az írással mint művészeti tevékenységgel 2021-ben kezdett el komolyabban foglalkozni. Abban az évben a hatvani Albert Sweitzer Kórház irodalmi pályázatán harmadik helyezést ért el. Versei legutóbb a Nincsen, a DunapArton, a Literán, a Székelyföldben, a Helikonban, az Irodalmi Szemlében, illetve a SZIF Online-on jelentek meg.