Sopotnik Zoltán

Palóc

részlet

Nagyjából két évre rá, hogy kicsinálták nagyapámat a kommunisták, aminek leszázalékolás ás kinyugdíjazás lett a vége, elütötte egy motoros, nem messze a házunktól. Pali ment át az úton: egy zebra sem volt az utcánkban, és nagyjából az utca közepénél járt, amikor hirtelen balról kikanyarodott a motoros, húzta a gázt mint állat, és megtörtént. Nagyapámnak még megijedni sem volt ideje, még az életét lepörgetni sem volt ideje, mondjuk hálaistennek nem is halt meg, csak a lábait zúzta szét a dolog. Ez az elég gonosz dolog. Onnantól haláláig húzta a lábát, elég lassú gyaloglásra volt kényszerítve. Klári néni, mint valami szuperhős kirontott a kisboltból, a részeges Nándi kezéből kiesett a Kőbányai, félrelökte az egyik ’56-os szellemet, és tántorgott kifelé majdnem-segíteni.

Pár házból is kifutottak az emberek, hogy mi van, mert valami furcsát hallottak, gyorsan ugrottak is oda Palihoz, valaki odament a motoroshoz, aki éppen tápászkodott felfelé. Ment oda a motorjához megnézni, mi van vele, nagyapám nem is érdekelte, kiabáltak körülötte, hívták a mentőt, a betonon csurgott a vér a csatornába, ő meg a motort simogatta. A részeges Nándi ugrott oda hozzá, hogy mi a kurva anyádat csináltál, te barom, de amikor meglátta, hogy ki az, azonnal kijózanodott, és a félelemmel telepakolt arca, ha lehet még torzabb lett egy kicsit. Úgy hátrált attól az embertől, mintha egy pofont kapott volna valamelyik szellemétől. A motoros, aki a nagyapámat elütötte a párttitkár fia volt, a Kis Lajhár, a Nagy Lajhár fia. És evvel nagyjából mindent elmondtam, mint, ahogy a Nándi is lemondott arról, hogy elkapja a grabancát. A Nagy Lajhár fia kicsit megszédült ugyan, de komolyabb baja nem lett az ütközéstől: szétszakadt a nadrágja, felhorzsolta a térdét az útszéli kavics, de semmi több. Mikor alaposan megnézte, hogy nincs semmi baja a motorjának, szó nélkül otthagyta az egészet. A nagyapámat, akinek szétment a lába, a vért a betonon, a szomszédokat, akik épp mentőért telefonáltak meg rohantak nagymamámhoz a tűzhelygyárba, hogy a Palit elgázolták, a Klári nénit, a Nándit az ’56-os szellemeivel, meg a morált, aki nem látszott, de ott csóválta a fejét a kerítésnek támaszkodva. Mindenkire és mindenre ráeresztette a füstöt, majd eltűnt az utca végén. Nándi csak állt ott, majdnem behugyozva, nézett a Kis Lajhár után és elképzelte, hogy az utca vége olyan féregjáratszerű valami, és belehajt a párttitkár fia és soha nem jön ki onnan, legalábbis abba a valóságban nem. Megkérte magában a Nándi az ’56-os szellemeit, akiket állandóan látott, hogy menjenek már utána annak a szemétnek és szedjék már szét, de rendesen. Belezzék már ki, belső szerveit akasszák már fel a kerítésekre, fejét meg hozzák le hozzánk, és csináljanak belőle lámpást a Pali bácsinak. Pedig Nándinak tudnia kellett volna, hogy az ilyen átkokkal vigyázni kell, főleg ebben a városban és ebben az utcában, ahol minden megtörténhet, hiába dobták rá a Martos Flóra nevét a komcsik. Az a lámpás nagyon tetszett a Nándinak, pedig munkásőr (is) volt. A szellemek persze nem hallgattak rá, azoknak különben sem lehet parancsolni, de még megkérni sem lehet őket. Azért jólesett, mikor elmesélte a Nándi. Persze a majdnem behugyozás nélkül mesélte el.

A Martos Flóra utca közepén laktunk, mellettünk Mamika klarinétos bátyja, Gyula, Gyula szomszédságában meg a rengeteg vascső és az állványok. Ugyanis a Vízmű raktára volt azon a telken, a telek elején egy kis bakterház, pici íróasztallal, kicsi tévével, egy érdes takaróval leterített fapaddal, na és Csikre bácsival, aki folyton abban a házban üldögélt, mintha oda lett volna hegesztve. Ő mesélt nekem az életről, a dolgok ferde állásáról, mikor néha átmentem látogatóba a kis biciklimen. Mondhatnám, egy csomó dologba ő avatott be, furcsa kis bajuszával, mindig poros, szűk mongolarcával, és meg-megcsörrenő mosolyával.

Érdekes, hogy a Palócok Nagykönyvéről soha nem beszélt nekem. Csak később tudtam meg, hogy a kis bakter nem is tudott róla, ő más kaszthoz tartozott. Én persze nem is értettem, hogy mi az a kaszt, pláne egy üvegporos, világvégi majdnem-városban. Nem is lepődtem meg, amikor a Nagykönyvben a bakter szónál az állt, hogy tanító. Persze nem olyan, mint akik az iskolában dolgoznak a gyerekek fejével, súgta a könyv, inkább olyan ősi apafigura. Nekem olajos arcú manónak tűnik, mondtam a könyvnek, de az nem válaszolt, így azt gondoltam, valami nagy titok lehet a háttérben, hogy Csirke bácsi mégse másik kaszt, vagy igen, de nem úgy. Egyébként a kis öreg beszélt nekem arról a patakról, ami az utcánkban folyt, és a semmiből indult el körülbelül az utca felétől, de szó szerint. Tőlünk pár házzal feljebb, az ellenkező oldalon, egyszerűen elkezdődött a kertek végében az a patak, de hogy honnan jött, nem tudta senki. Tényleg a semmiből kezdődött el, legalábbis amikor felmentem megvizsgálni, így láttam. És ami még félelmetesebb, nem volt neve. Hiába kérdeztem végig az egész utcát az egyik vasárnap, senki nem tudta, mi a neve ennek a kis víznek. És ami még rémisztőbb, egyáltalán nem foglalkoztak vele, hogy a semmiből van itt az a fél utcányi patak. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Kizárták, mint a részeges Nándit az apja, ha nagyon erősre itta magát, és a házuk előtti rózsaszín kerítéssel perlekedett.

Azért lett rózsaszín, mert kávébarnára akarták, csak romlott színezéket adtak a fehérhez, és a szép barna helyett rózsaszín lett. Ezt a Nándiék családja valami isteni jelnek vagy intésnek vette, és úgy hagyták a véletlen rózsaszínt, ami az utca különlegessége lett. Engem ez a kerítés nem nagyon zavart, viszont, hogy nem foglalkoztak azzal a patakkal, az egyre jobban. Arra gondoltam, hogyan lehet figyelmen kívül hagyni egy, a semmiből kezdődő patakot, ami eléggé természetfelettinek hatott. Lehet, hogy ezt a misztikát mismásolják el a felnőttek, állapítottam meg magamban, természetesen sokkal egyszerűbben, mint ahogy most leírom, nyelvileg legalábbis. Döbbenten vettem észre, hogy mikor a migrén kínzott, sötétebb lett a patak színe, ezt meg én tekintettem jelnek, és elhatároztam, hogy mindenképpen nevet kell adni ennek a semmiből jövő víznek.

Sopotnik Zoltán József Attila-díjas és Sziveri János-díjas magyar költő, író, szerkesztő, kritikus.