Bodor Emese Réka

Mikveh



Karizmaimba kövült rutinnal vetkőzöm: kigombol, lesegít, összehajt.


Így csupaszítják le a magatehetetlen öregeket is: rétegről rétegre foszlik le róluk a méltóság, hályogos szemükben tompán ég a szégyen. Küzdenek az arcpirító igazsággal, hogy a tolakodó ujjak a bőrükön, amik pelenkát cserélnek és ágyneműt húznak, mindezt irgalomból teszik.

Egy érintéstől elszokott test nehezen veszít a szigorából, a kiszolgáltatottságban vonakodva múlik a szemérem.


A hajnal még csak diszkrét pír az ég szemrehányó szürkeségén, a fák fekete ágai mint csontsoványra aszott kezek, markolnak a felettük elterülő végtelenbe. Átizzadt harisnyám a vádlimhoz tapad, úgy tépem magamról, mint levedlett kígyóbőrt.


Újra és újra kinőni önmagad: a pazarlás privilégiuma. Hány énemet foglalta már magába ez a változékony, puha test? Talán könnyebb volna új arcot és új izmokat rendelni minden életszakaszhoz. Úgy nem döbbennék vissza, ha egy húsz éves képen a saját tekintetem bántóan idegennek látszik.


A tófelszínt zavarosra gyűri a szél, mohó kezek tiszta lepedőt. Elmerülök. A víz jéghideg, betölti a testem minden sebét és hasadékát.

Nyugodt ez így. Intim, mint a szülőizmok szorítása. Évek óta napról napra élek, nem volt időm hallgatni az öregisten létének rezdüléseit: hullámverés, lassú lélegzetvétel.

Kifújom az oxigén maradékát tüdőmből mintha nem is levegő: hús szakadna fel. Követem a buborékok táncát a felszínig; másodpercnyi, törékeny szépség. Mint a lepkéké.


Gyerekkoromban gyűjtöttem a pillangókat. A markomba zártam őket, riadt szárnycsapkodásuk csiklandozta a tenyerem. Ilyenkor ökölbe szorítottam a kezem. Azt hittem, biztonságot adok nekik, a tömör hús védelmét. Soha nem értettem, miért pusztulnak el.


Naiv kislány voltam, de boldog.


Elkékült ajkakkal, reszketve bukom fel. Kiúszom. A horizontra felkúszik a nap. Vízcseppek szikrázó fényszilánkjai mindenütt, félszegen állok a váratlan ragyogásban. Megöregedtem, hasít belém. Vak tengerszemekben keresem az istent, és hiába ismerem a megtisztulás óraművét, már nem tudom leolvasni róla a bűnbocsánat idejét. Néhány év kérdése, és rólam is idegen ujjak gombolják majd le az inget.


Most kellene imádkoznom, de nincsenek szavaim; mint gyerekként, ha apám fenyegető sziluettje magasodott fölém, és a félelem lopott fohászokat fércelt össze bennem.

Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. (1)

Vagy nem vagy az atyám, Te, ki felneveltél? (2) (1) Lukács 23, 46 (2) Louise Glück: The Gold Lily








2004-ben születtem Budapesten, jelenleg végzős gimnazista vagyok. Publikáltam többek között a Helikonban, a Prae folyóiratban és az Irodalmi Jelenen. Szeretem Anne Sextont, a norvég neofolkot és a sültkrumplit fagyival.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png