Tóth Szilárd

Ma veled akarok aludni



Bájos. Bájos dolog tőled, hogy eljöttél. Ne mondj olyat, hogy bájos, mert lekicsinylő… Lelankad tőle a faszom. Jaj, elnézést, akkor mit mondjak helyette? Ne mondj semmit… Elolvastad a Brechtet, amit adtam? Nem olvasok ilyet… Hülye ajándék volt. A Kurázsi mama? [Hülye ajándék?]


Nomád berontott az ajtón. Becsúszott a fotelba. Egy áruházszagú akármike volt, nem nagy kunszt, rajta egy pléd, tudni lehetett, hogy ma is ide készítették neki a fekvőhelyet. Az ilyen bútordarabok lelketlenek. Nincs bennük íz, sem homály, hogy ezen majd meg lehet valakit gyilkolni, vagy nagypapó itt alszik el, mert olyan. Ez lelketlen, szürke, ezen az ember még meghalni sem mer, mert annyira idétlen. Persze a minimális kitérései a posztmodern designideológia üveggolyóit görgette a lába előtt. De azok meg valahogy szétgurultak. Mint amikor egy bársonynadrágos kisfiú kergeti őket és elesik a betonba, felhorzsolja a homlokát, az anyja pedig jól elveri. Náspáng.


Akár a kertben is aludhatnék. Ennek így semmi értelme nincsen, tényleg semmi. Most mi a bajod? Hát nem értem kérlek, hogy a frászért kell nekem itt aludnom? Itt kint. Bebújok melléd. Aztán meg reggelre nem vagy itt, alszol a saját ágyadban.


Balzsam becsúszott Nomád mellé. A reluxa fémes pálcikái csíkokat játszottak a kanapé szövetén. Lehet vigasztalták. Balzsam, mint egy lomha kígyó egy Rousseau festményről, csúszott be csíkok közé, és félig volt rajta Nomádon. Bal lábával átkulcsolta Nomád bal lábát.

Nem mész nyiratkozni? Nem. Már lassan úgy nézel ki, mint egy bolhás kutya. Azzal beleszagolt Nomád hajába és a nyakába. Miért nem olvastad a Brechtet, amit adtam? Nem olvasok ilyet. Nem olvasol semmit. És kit érdekel? Nem azt mondtad, hogy a seggem tetszett meg először? Én? Te hát. Ez szemenszedett gyalázkodás. Meg hagyjál a hajammal. Jól van, kis vakarcsom. A hangja olyan volt, mint a mókusszőr suhanása a lenvásznon: a szőr a szöveten korcsolyázik halkan és narancssárga utat folyat maga után.


Most suhant el egy kamion a nagy ablakok előtt. A kertre néző ablakok egy egész falfelületet tettek ki. Olyan volt, mint egy áttetsző, egy fal. Ebben is volt valami nagyon ízléstelen. Az egész lakásban volt valami végtelenül ízléstelen. Ahogy beleröhögött Nomád arcába, ahogy visított ettől a röfögő nevetésben. [Fulladj már meg. Nyeld félre a bárányhúst.] Nomád ezt gondolta magában. Talán ösztönösen kellett volna valahol máshol éreznie magát. A kamion fénye végigvágott a bemélyedések között, a reluxa bárkódos vetületeit megzabolázva. Balzsam bőre világosabb lett és felgyúlt, aztán mint egy öreg lámpa, elhalkult.


Voltam ma az orvosnál, Balzsam. Még mindig fáj? Elő-előröppen. [Nagyon fájt és néha napokig. Vér meg hasonló dolgok az ember ereiben és a szervezetén belül járja. Nem kifelé. De legalább lehetett napokig feküdni meg pirítóst enni. Otthon hidegebb van. Hol lehet a Kurázsi mama? Otthon nehezebb ez, de itt sem a legjobb. Talán a kanapé miatt. Most nem fájt. Valahogy Balzsamtól összehúzódik. Nem úgy, hogy kisebb lesz, úgy, hogy az egész gyomor össze. Magába. És ettől nem fáj.] Azt mondta, ne ijedjek meg, ha olyan lesz, amitől megijedhetek. Mi? Ma hallottam egy mondatot a váróban. De az orvos mit mondott? Egy őszes úr odajött hozzám. Érdekes egy pali volt, elveszettnek tűnt. Egészen bézses volt.


Maga lényében volt bézses. Olyan kopott. [Vannak, akik veresek belülről, és akik kéken meg metálosan mattak, de abban is van valami. Valami huncut vagy nem is tudom.] Úgy csoszogott a fehér csempék között. Odajött hozzám és belém nézett. Valahogy nem rám, de úgy üresen belém. Tejes volt a tekintete, nem hiszem, hogy látott volna rendesen. Azt mondta, hogy ő a Westbahnhoftól a Schönbrunnig villamosozna, de nem találja, amibe bedughatja. Itt kicsit vörös lettem, majdnem röhögtem. A kártyára tetszett gondolni. Mert ugye az kell hozzá. Bérletkártya, amit a villanyizében lehet hitelesíteni. De ez nem a Schönbrunnig megy. Ez a kettes kórház. Onkológia. Amikor ezt kimondtam kicsit elnémultam magamban. Megfogtam a karját, amivel a levegőbe kapaszkodott. Aztán nyomtam egyet a kezére. Ausbildung!


Ez jutott eszembe. Nem tudom mit jelent. Hitelesítettem a jegyét… Hát, kártyáját.


Balzsam röhögött. Önfeledten, magas hangon, szinte sipákolt. A vonalak, mint gyermeki bézs vonalak a homokos tengerparton, körülötte vibráltak. A teste már a garnitúráról is majdnem lefordult. Lecsusszant róla a takaró, Nomád látta, hogy már csak egy fekete sportmelltartó és egy fekete bugyi van rajta. [Elpárolgó matériáid hova lehettek? Lehet ilyen volt mindig. Tényleg jó a segge.] Visszamászott és nomád gyomrába röhögött. Lefolytatta Nomád testébe a nevetést, de ettől csak olyan volt mintha belé fecskendezné. Nomád ezt személyes sértésnek vette. Nem a félpucérságot. Azt, hogy így nevet.


Te nem érted a mondandóm velőjét. Te hülye vagy. Te vagy a hülye. Most miért kell velem így beszélni? Kinevetsz azért, mert teljesen komolytalan vagy. Értettél egyáltalán bármit abból, amit itt elugattam neked? Értesz te bármit abból, amiket én általában pofázok neked?


Az ugatás már vágott. Meg a pofa is. Ennek. Ezeknek már súlya volt. Mint Justitia kezében a kard. Vágott, sújtott, hasított, fájt. Balzsam lecsúszott az ágyról. Finom bőre, a mókusszőr és a lenvászon játszott versenyt. Nomád szemébe nézett és az ágy mellett, lábait combjai alá hajtva és kezeit a combjaira pihentetve ült le. Sírt. A könnyei végigcsobogtak a mellein, amin meggyűrte a bőrt az ágy plédje. Ült a félhomályban, a neonos és csíkos plain air-ben. A gesztenyebarna haja kaparta a vállát. Nem takarta el a szemeit. Csak ült, mint egy gyerek. [Szegény pára.] A rózsaszín pille szájai vékonyan szorultak a fogak közé. A puha a kemény felé.


Azt mondta a gyomromban van. Hogy hat centis. Ma veled akarok aludni. A kanapén? Ott.

[Hárman vagyunk, ezt akartam legkevésbé.]



































2002-ben születtem Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, a HÍD-ban is. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus).

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v