Horváth Anna Flóra

Hurkatöltés és ujjazás határsávján szellemet idézni

(Nemes Z. Márió: Ektoplazma, Symposion Kiadó, 2020.)

bomlás, terjedés, rizóma, szervek nélküli testek, testek nélküli szervek, rovar, invázió, behatolás, imperializmus, szoptatás, kéz, szellem, kísértet

A félfamentes borítón nyitott mondatok folynak egymásba, melyek szokatlan fogalomtársításokkal, ám pontosan rögzített jelentésekkel kacsintanak ránk. A könyvtárgy megjelenésében is hatásos: az első kézbevétel után a kötet oldalaiba belepörgetve is feltűnik Nemes Z. Márió Ektoplazmájának különlegessége. A szélesebb lapméret és a vizuálisan is határozott tördelés egyfajta albumszerűséget hoz létre. Bár a kötet nem tartalmaz illusztrációkat a felidézett képzőművészeti alkotásokról, a fehér-fekete-vörös színkombináció és a szövegek közé, illetve mögé tördelt grafikus elemek a vizuális művészeti kódok felé billentik azt. A már a könyvtárgyban is megjelenő multimedialitás jellemzi a kötetegész nyelvezetét és kompozícióját. Az Ektoplazma rögtön szimpatikus abban is, hogy számot vet saját mediális kereteivel, és ezeket képes párbeszédbe léptetni az általa képviselt esztétikával és elvrendszerrel.

A kötet multidiszciplinaritása a tárgyban és a műfajokban is megjelenik: ti. műértelmezést, esszét, interjút is olvasni, miközben képzőművészetről, irodalomról, concept artról, technóról is szó esik. A művészetelméleti tétek felé hajló kiállításmegnyitó szövegektől haladunk a T+U Kollektíva alkotásainak leírásaiig, a Negatív Katedrális és az Insecurity Állam manifesztumokig. A kötet különböző nagyobb egységeit nem a részek elnevezése, hanem a tisztán geometrikus grafikákból álló oldalak választják el, ami mindig igen könnyed határátlépést tesz lehetővé. A kötet ugyan nem világosan elkülöníthető műfajok szerint tagolódik egységekre, a hangsúlyok mégis változnak kicsit. Eleinte kortárs képzőművészeti alkotásokról, kiállításokról olvasunk. Néhány művész kapcsán a záróinterjú boncolgatja, hogyan nevezhető az, ami bennük közös: provokáció, avantgárd, normától való eltérés? Egyszerűen az „esztétikai ’görcs’ elkerülése”? Az Ektoplazmában aztán fokozatosan egyre fontosabb lesz Nemes Z. és alkotótársai saját munkássága. A kötet második felét a Hungarofuturista Kiáltvány nyitja meg, amely mint esztétikai-ideológiai koncepció megágyaz a soron következő szövegeknek. 

Az Ektoplazma esetében – hiába tűnhet elsőre kissé esetlegesnek a válogatás – nem egyszerű gyűjtőhelyről, hanem lazán, de működőképesen összeszerveződött gyűjteményről van szó, amely úgy képvisel koherens esztétikai nézőpontot, hogy a koncepciót – szerencsére – mégis nehezen lehetne egyetlen mondatban megragadni. Számomra a legkülönlegesebbek azok a szövegek, amelyek valahol az esszé, a tárca és a széppróza határán helyezkednek el, és közben nem adnak lejjebb a politikai dimenzióból sem. A Nemes Zorro fiktív konceptművészről szóló szöveg a nemzeti érzelmű vámpír történetét elbeszélve súlyos művészet- és társadalomelméleti kérdésekben nyilatkozik meg, így nem sokban különbözik a kötetbe emelt manifesztóktól. A hagyományos műfaji és diszciplináris kereteket hagyja hátra könnyed magabiztossággal a Hungarofuturista Kiáltvány is, amely bár elsőre „csupán” konceptművészeti politikai fikciónak tűnhet, hiba volna „tényleges” politikai mondanivalója mellett elsiklani. Mindez, ahogy az idézőjelekkel tarkított előző mondat is, amellett foglal állást, hogy tévút kiszervezni a politikaiból az esztétikait, és viszont.

A kötet címe igen találó, a szó nagymértékben eligazít az önpozicionálás megértésében. Az ektoplazma a spiritualizmusból kölcsönzött fogalom, amely azt a nem-tárgyat, energiát, anyagot jelöli, amit a fizikai médium kívülről használ fel a szellemidézés során. Az ektoplazma a kísértet anyaga tehát. Az anyagtalan anyag, a médiumot megelőző médium. Az írás előtti írás kísérletét, kísértését olvassuk tehát?

Az ’ecto’ az orvosi latinban a külsőt jelöli; a ’plazma’ a sejt élő anyaga. Az olvasónak elsőként talán a vérplazma juthat eszébe a címről. A vér képzete szépen bele is illik a szövegek hungarofuturista gótikájába, ahol az identitását kereső és anyatejre éhes Nemes Zorro vámpírként próbálja elfogyasztani nemzete vérét, hogy a mohó erőszakon keresztül végre őt is magáévá tegye a (poszt?)magyarság. A haza bekebelezése és a hazába való bekebeleztetés: nem sikerül. Marad az ekto-állapot, a peremvidék. Az underground? Lefelé vagy kifelé tartunk? A középponttól való elkülönböződés szándékos törekvés, vagy az anyagok természetes mozgása egyáltalán? A görög ’plasszó’ „gyúr, mintáz, megformál” ige származéka a ’plaszma’, a „formázott dolog”. Az ektoplazma tehát az, ami kifelé gyúródik: kitüremkedés, kitörés, (ki)szökésvonal.

A spiritualizmus az európai gondolkodástörténetben örök kívülálló: a tudomány szemszögéből hamis (sarlatán!), a vallás szemszögéből csalás (eretnek!), a művészet szemszögéből gagyi (dilettáns!). Nemes Z. a címben való fogalommegidézéssel bevonja a fattyú iskolát a művészet és a műértelmezés terébe; ahogy megidézi a dinoszauruszokat, a gólemet és a rovarszerű földönkívülieket is. 

A kötet kapcsán a legjobban az foglalkoztat, létezik-e underground teoretikus nyelv? Ami a közösségben beszélt nyelv a kocsmaasztaloknál, működik-e, létezik-e individuális írott nyelvként?  (Ez persze visszavezet a kérdéshez: az underground szerep vagy állapot, választott vagy kiutalt helyzet? Mit ad egy ilyen címke, és mit vesz el?) Az Ektoplazmában szándékos és komoly szerep jut a nem-/antitudományos koncepcióknak: a spiritizmusnak és a hungarofuturizmusnak. A történelmi valóság és a történelmi fikció elválasztása értelmetlen szőrszálhasogatásnak bizonyul a kötet olvasása közben, hiszen a techno-esztétikai állam sem nagyobb képtelenség az újpesti lakótelepek mozgékony és antigravitáns blokkjainál. A valóság fegyelmezésének, a tudomány kanonizálásának és a nyelv regulációjának is ellentart a kötet: a többjelentésességet, többműfajúságot, többtárgyúságot élteti, abban az értelemben is, hogy különböző diszciplínák összeolvasását választja a világ részekre bontása helyett. Ugyanakkor a gondolatot mégis szöveggé kell formálni: ezért lesz a kéz, az írás szerszáma az örök ellenség, a nap mint nap legyőzendő belső-külső szörny.

Nemes Z. nyelve sokkal inkább nevezhető irodalminak, mint tudományosnak. Ez a legkevésbé sem a háttérszövegek hiányára utal, hiszen az Ektoplazmán keresztül a képzőművészeti alkotások mellett az elméleti textusoknak is szép és terjedelmes gyűjteményéhez férünk hozzá. Bármiféle szigorú filológiai keret helyett azonban fontosabb az asszociáció elve. Az asszociáció a kísértetek útja, akik a folyosók helyett a falakon át is képesek közlekedni, ezért betörésük szabályozhatatlan; ennek hála felszabadítanak a kánon jól bejáratott körfolyosóin való engedelmes végighaladás alól. A művészet- és tudományelméleti vitákba bekapcsolódó szólamokat a szövegkáposzták és dínó-úttörők kavalkádja szólaltatja meg. Annyira erős a teremtett világ-szerűség, hogy még a citált kiállítások ábrázoltjai is inkább mintha szereplőkként, és nem egyszerű tárgyakként lennének jelen. A létező műfaji hagyományok közül az Ektoplazma az esszé nyelvéhez áll a legközelebb; ugyanakkor a végig furcsa módon, de határozottan jelenlévő fikciós irodalmiság, a képzelt és a valóságos dichotómiájának zsigeri érvénytelenítése által újszerű és nehezen bekategorizálható szövegvalóságot hoz létre. Ebben a kötet sokműfajúsága, és a sokműfajú szövegek állandóan vibráló párbeszéde is szerepet játszik. Az ektoplazma valóban organizmussá válik, a kísértetek testté lesznek, áthágva ezzel a tudomány szigorú szabályait.

Másképpen mondva: a nemzetgép bográcsába dobált különféle alapanyagok kérlelhetetlenül összeforrnak a posztmagyar gulyássá, amit emésztés után célszerű közösen a Hortobágy pusztáira hányni, hogy amit együtt visszaadtunk az anyaföldnek, újra pulzáló mozgásba kezdhessen. A „blurp”, az agyban termelődő toxikus sav mint a művészet analógiája a műalkotást és az alkotási folyamatot önmérgezésként jelöli ki. A gyomorsavtól öklendezni kell: a savképződés következtében az énben megjelenő szorongás a szájon (a nyíláson) keresztül bújik ki. A test kilöki magát magából: a blurpnél az agy lóg ki, szökik el. Az Eat Your Mind / Brain Blurps kiállítás kapcsán Nemes Z. afelé vezet, hogy a művész és a saját bomlásanyaga nem elválaszthatóak; ezért is fontos a kötetben időről időre megjelenő gólem, aki teremtője, a rabbi idegen testbe kiszervezett bomlásanyagaként értelmezhető. A szétesés és terjedés, az organizmus rohadása és burjánzása adja a kötetben pulzáló alapritmust: Nemes Z. sokban közelít ezzel a rizómatikus szerveződéshez és az elektronikus zene ütemeihez is.

A hungarofuturizmus egy elképzelt valóság, ami azonban nem vicc, hiszen rámutat például, hogy nincs olyan valóságunk, ami nem elképzelt. Ma olvasva a kiáltványt és az azt követő műveket talán úgy is érthetjük, a hungarofuturizmus egyfajta radikális fajközösség a poszthumán állapotban, amely vállaltan szubjektív perspektíváját (a magyarságot) terjeszti ki a világ tereinek és élőlényeinek egészére. A magyarság lényege abban hasonlít egy kísértetre, hogy szintén a „hiszik is meg nem is”, a „létezik is meg nem is” állapotában van. Hiszen mi a magyarság teste? Nem látszik sehol, se a pilisi szívcsakrát, se a Kossuth-nótát nem lehet megtapizni vagy megenni, de még a Hargita vére is folyton befagy. A hungarofuturizmus szembenéz a test hiányával, ezért posztmagyar, ezért radikális, ezért öntermelő. „Ez a hungarofuturista hazaszeretet definíciója: a nemzetgép irritációja a kalapács erotikájával.” A hungarofuturizmus imperialista, mivel az egész világ testét magáévá kell, hogy tegye, hogy tovább hajtsa a nemzetgépet. A magyar Zorro ezért vámpír, vért kell szívnia önmaga fenntartásához. A hungarofuturista idő zavaros, hiszen helyet kap egymás mellett a hungaroszaurusz és a technoparaszt, és „Nemo kapitány=Árpád”. A hungarofuturizmus nem a jövőben van, hanem egy kitágított idősíkon, tehát az idő is kolonializálódik, így születhet meg benne a posztmagyar nemzet. Ha nincs saját ideje, az persze azt üzeni a HUF-ról, hogy mindig is létezett, ami messianisztikus képzeteket hív elő, ahogy minden kiáltvány. Ennyiben a tradícióba ágyazódunk. 

A hagyománytól elszakadni (megint) nem lehet, de be lehet rendezni vele Pannónia kísértetkastélyának örökké táguló termeit – sőt mi több, be is kell. A magyarság ostrom idején jelenik meg, de saját maga van kint és bent is. A kapuk előtt saját gyerekszobára éhes barbárok tenyésznek, önmagukat gálánsan, mondhatni a kedvünkért dekonstruáló, bomló törzsi szerkezetben létező félnomád alakok, akik az önkolonizáció ügyére felesküdött lovagjainkkal nemsokára egy utolsó birokra kelnek. A múlt-, jelen- és jövőbéli kontextuális valóság lázas újraszervezése, kéjes reprodukciója szűnni nem tudó feszültséget hoz létre. Nemes Z. Márió kötete egy tudatosan az objektivitáson túli perspektívából nézi totálisan holisztikus módon a világot: ebből pedig egy kozmikus matyó mintát sző, ami organikus öntermelődésében tárul az olvasó elé, és hálózza be az ő valóságát is. 

Az Ektoplazmában a tágulás-tágítás felszabadításként, a rögzítés fenyegetésként jelenik meg – miközben nem mentes a fenyegetőtől a tágulás sem. A Kézelő című, előszónak megfelelő szöveg mégis kijelöli ezt a szembenállást és választást, amely mint művészeti-kulturális-tudományantropológiai alapvetés mindvégig meghatározza a kötetet. Az előszóból kézelő lesz: nem az oralitáshoz, hanem a literalitáshoz akar hozzászólni Nemes Z., mivel az írásbeliséggel akadnak konfliktusai. A száj, nyílás, a beszédlyuk a szabad burjánzás szerve, a kéz pedig a szigorú kertész. A száj, a kimondás és a bekebelezés médiuma organikusként, a kéz szigorú intésként tételeződik fel. A szövegírás helyett a szóhányás, a logosz helyett a blurp, a pátosz helyett a gyomorsav áll közelebb az ideális esztétikához. Az írást mégis meg kell, meg kellett találni, megszelídíteni a kezet. Hát itt lakik az ektoplazma, itt lakik a szellem, valahol „a hurkatöltés és az ujjazás határsávján”.

Horváth Anna vagyok, 1998-ban születtem Budapesten. 2023-ban végeztem Irodalom- és kultúratudomány MA-n az ELTÉ-n. Kritikát és tanulmányt írok.

A szöveg eredetileg az Underground lapszámban jelent meg.