Szabó Ádám

Filmszakadás (részlet)

A délutáni nap tüze már csak a pálya tizenegyespontjáig ért, amikor megtöltöttük a nagyfüves melletti salakos területet. Tipikus nyárvégi péntek volt, amelynek látóhatárán már ott fészkelődött a szeptember. Az iskolakezdéssel végre a pálya is visszarendeződhet a hétköznapi formájába: ameddig a szem ellátott, becsúszások, esések és stopliscipők nyomai borították a földet; szélén megszámlálhatatlan üres, összetaposott ásványvizes flakon hevert, melyekre már csak egy-egy ragasztócsíkkal tapadt oda a címke.

Ott volt szinte mindenki a gimiből, akikkel az elmúlt pár évben kijártunk focizni. Még Bajai is megjelent, aki korábban soha nem játszott velünk; és ott volt Vendel, meg tesóm pár korábbi évfolyamtársa is. Nem mondtuk ki, de tudtuk, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy ennyien együtt vagyunk.

A focikat szinte mindig Irén szervezte: ő hozta a labdát, így az ő kezében volt a hatalom is. Önkényesen válogatta össze, épp kit hív el játszani, de végül az informális szervezkedés mindig erősebbnek bizonyult: ha valaki megtudta, hogy foci lesz, azonnal szólt a többieknek. Mindenki ismert mindenkit, így a hír futótűzként terjedt. Én egy ideje már nem mentem: nem vágytam társaságra, inkább visszahúzódtam a saját kis csigaházamba. De a továbbtanulás körül gyülekező fekete fellegek, a szakítás kínjai, vagy épp az anyáékkal való vitatkozás után levegőre volt szükségem. Épp jókor érkezett tehát Zoli üzenete:

– Gyere, mindenki ott lesz! Lehet, hogy végre tudunk egészpályázni!

Ez billentett át a holtponton, így azon a pénteken végül én is ott izzadtam a pálya szélén a többiekkel együtt.

Csak Atesz hiányzott, mert épp melóznia kellett; de ő amúgy is utált focizni, csak azért járt el, mert mind ott voltunk. Sanyi viszont soha nem hagyott volna ki egyetlen játékot sem: mindig csatár volt, és nem mozdult az ellenfél tizenhatosától – nem tudtuk hátrarimánkodni, egészen addig, míg meguntuk a dolgot, megállítottuk a játékot, és megvártuk, míg bedöcög a kapuba.

– Na, még Ön is kegyeskedett megjelenni? – nézett felém Irén hetvenkedve.

– Hogy te mekkora egy tajparaszt vagy! – biccentettem felé. – Ez az Irén egyre nagyobb seggfej – súgtam oda Bognárnak, aki csak legyintett. Meglepett Bognár engedékenysége; egyébként is mintha szokatlanul szentimentális lett volna. Bemelegítésként messziről gyakorolgattunk, ő pedig szinte mindegyik kísérletét elbaltázta. Amikor egy rosszul sikerült rúgás után szokás szerint huhogni kezdtünk, nem vágott vissza ingerülten, ahogy szokott – inkább nosztalgikus mosollyal nézett végig a pályán.

– Hiányozni fognak ezek a délutánok – jegyezte meg, mikor kérdőre vontam, hogy mi van vele. Majd fátyolos tekintettel egy utolsót rúgott a tizenhatos sarkáról, és gyermeki mosollyal már szaladt is, hogy összeszedje a messzire repülő labdát.

Legalább tizenöten poroszkáltunk a salakon, felverve annak fekete porát, ami megülte a tűzforró levegőt. Folyt rólam a víz, a homlokomat megtöröltem a pólómmal, ami undorító, barnás foltot hagyott, mintha ez az egész sötét massza az én pórusaimból áradt volna. Szokatlanul feszült volt a légkör. Irén már meccs előtt összeszólalkozott Janival, két osztálytársunk lökdösődésig menő veszekedésbe keveredett; kezdetben még a Real-Barca ellentét volt a vita tárgya, de Sanyi – aki juventusosként mind a barcásokat, mind a reálosokat lenézte – azt mondta, azóta nem jönnek ki egymással hogy kiderült, egyiküket felvették Londonba, a másikat viszont nem.

– Továbbtanulás… ezen összeveszni – csóválta meg a fejét Jani, akit technikumba járt, így nem érintette a téma. Épp próbálta a hét dekás csúcsát megdönteni.

– Csapatok megvannak már? – kaptam fel a labdát, ami sokadjára gurult messze Janitól.

– Már rég. Te itt vagy, Bognár és Sanyi velünk. Na! Kezdjük! – csapta össze tenyerét Irén.

– Egész pálya? – nézett körül Bajai, mire Irén indulatosan bólintott. – És... szóval azt hogy? – mutatott Bajai a pálya túlsó vége felé: azt a kaputól a félpályáig térdig érő, kiszáradt kóróvá aszalódott gaz nőtte be. Szinte soha nem voltunk elegen az egészpályához, így általában két tartalék kaput tettünk keresztbe és úgy játszottunk. A pálya ezen az oldalán nem is volt gond, de ritkán merészkedtünk át a másik felére, ahol a gyomnövények átvették az uralmat.

Tanakodás vette kezdetét. Bognárral röhögcsélve idéztük fel az őszi tanévek első testnevelés-óráit: kötelezően minden osztály kivonult a betonpályára, hogy felszedjék azokat a fűcsomókat, amelyek a nyár során utat törtek maguknak a pályán és a kapuk tövében.

– Hát, ilyet se kell többet csinálnunk – jegyezte meg a mellettünk tébláboló Sanyi, mire meglepődve összenéztünk: igaza van, nincs többé szeptemberi tesi, ahogy magyar, vagy az utált matek sem. A felismerés úgy ért minket, mintha a szögletből beívelt labda pofán talált volna. 

Ezek után semmi kedvünk nem volt nekikezdeni kigazolni a teljes félpályát, és ezzel a többiek is így voltak. Megvitattuk, bepróbálkozzunk-e a nagypályával. Csak a fém reklámplakátok és egy poros futókör választott el minket a városi futballpálya gyönyörű, zöld gyepétől. A locsoló félkörívben köpködte magából a gyöngyözve aláhulló vizet, a vonalak olyan katonás rendben sorakoztak, mintha eleve ilyen színben és formában nőne ott a fű. A frissen vágott pázsit illata mágnesként vonzott minket a kezdőkör felé, de tudtuk: ha felmerészkedünk, a gondnok perceken belül lezavar minket.

– Most elegen vagyunk, biztos megengedi!

– Soha nem enged fel minket!

– De most nyár van, nincsenek bajnokik…

– Hol is játszik a csapat?

– Megye kettő…– Nem, onnan kiestek tavaly!

– Dehogy estek! Kizárták őket, mert Brájenék szétverték a nézőtéri padokat, és most nincs egy normális ülőhely az egész pályán. Felsőbb osztályokban nem lehet a nézőknek a kerítésre támaszkodva szotyit köpködni.

– Nem is Brájenék voltak, ők soha nem jönnek ki ide! Ők csak a városban lógnak, mert egyedül ott van normális térkő meg beton a deszkázáshoz!

– Nekem aztán mindegy, kik voltak, valakik szétverték a nézőteret, ezért kizárták a csapatot!

– De pár hónapja mi is ott ugráltunk a padokon, az egyik alattad repedt meg!

– Hát mert szar műanyag, megreccsent a közepén, mit csináljak!

– Hát mondjuk dühödben nem biztos hogy össze kellett volna törni a másik padot is.

– Les volt, a vak is látta, csak az a hülye bíró nem!

– De azért letépni az összes ülőkét, az azért talán tényleg túlzás volt!

– Na jó, ha nem lesz semmi, én hazamegyek. Amúgy is el kell kezdenem pakolni – állt fel a Barca-drukker srác. A realos fintorogva húzta el a száját, de ő is fészkelődni kezdett.

– Na mivan, szétszéled az Aranycsapat? – néztem kárörvendően Irénre, mire bemutatta a középső ujját, és igyekezett gyorsan lenyugtatni mindenkit. A félpályához túlságosan sokan voltunk. Végül Jani oldotta meg a kérdést, kikapva a labdát Irén kezéből:

– Mi vagyunk kevesebben, miénk a szarabbik térfél. A kapusunk pedig kijárós. Ti vagytok többen, örök-kapusotok van. Mehet?

A karomnyi gazcsomók ellenére lendületesen kezdődött a meccs, az azt megelőző kis közjátékot követően feloldódtak az indulatok. Két támadás után viszont mindenki kifáradt az iszonyatos fülledtségben. Máskor zengett a pálya az állandó ordibálástól: egymást bíztattuk és frocliztuk, majd egy-egy elrontott lehetőség után cifrákat káromkodtunk. A hőség azonban valósággal kiszipolyozott minket. Hosszú percekig ziháló csönd telepedett a salakra, kizárólag az egyik kapu mögé támasztott hangszóróból recsegő dallamokat lehetett hallani. Egy idő után már csak karlendítésekkel jeleztük, ha passzot kértünk. Mikor Janit egy egyszerű mozdulattal kicselezték, még azzal se bajlódott, hogy anyázzon; inkább térdére támaszkodva hatalmasat csulázott, majd lihegve kapkodott levegő után. A felvert por megtapadt a szánk szélén, beleette magát a nyálkahártyánkba. A máskor fel-le futkározó szélsők pár méter sprintelés után inkább beívelték a labdát, a cselgépek egy fáradt biciklit követően feladták a trükközést. Zoli lett a kijárós kapusunk, de esze ágában nem volt elmozdulni a helyéről. Inkább hátát a kapufának vetve spórolt az energiájával, arra várva, hogy valaki végre felváltsa. Unottan nyomogatta a telefonját, folyamatosan ugrálva a hangszóróból üvöltő hungarista számok között.

Én hátvéd voltam, így általában Sanyival maradtam egyedül a gazos térfélen. Mióta kiderült, hogy szeptembertől mégsem folytatjuk együtt Pesten, mintha elszakadt volna az a köztünk feszülő, láthatatlan kapocs, amely gyerekkorunk óta összekötött bennünket.

– Apukád? – támaszkodtam meg a hátán. Épp Jani próbálta kipasszolni az ellenfél csapatát a tizenhatos környékén.

– Mi van vele? – hiába járt messze a labda, Sanyi prédára leső sasként figyelte a távolban folyó játékot.

– Hát, elkotyogtuk neki, hogy tudjuk, hogy nem jössz velünk ősztől. Eléggé meglepődött.

– Ja... – rázta meg a fejét. – Igen, ő még reménykedik. Meg biztat. Pedig mondtam neki, hogy nem kell, nem ezen múlik. Mindig segített. De most, hogy anya nincs már velünk… Ideje viszonoznom valamit.

– De mondtad neki, hogy csak egy év? Hogy jövőre jössz utánunk?

– Persze. De tudod, ez nem csak erről szól. Ő azt mondja, hogy menjek fel. Mert ez az élet rendje, és ez lesz nekem a legjobb. De tudom, hogy szüksége van rám. Csak tudod, a szülők soha nem önzők. Mi pedig… Mindegy…Csak Sanyi volt képes arra, hogy ilyen magvas gondolatok után pár másodperccel, mikor meglátta, hogy ők támadnak és felénk jön a labda, durván, de még szabályosan félrelökjön, hogy szabadon törhessen a kapunk felé. Meg sem próbáltam Sanyit megállítani. Ez az ő pillanat volt: drukkoltam, hogy sikerüljön neki. Hogy minden úgy alakuljon, ahogy ő akarja. Ő pedig a heroikus pillanatot kihasználva jó tíz méterre a kaputól bütyökkel akkorát bikázott a labdába, hogy az elszállt a kapufa fölött.

– Sanyi bazmeg! – ordított magán kívül Irén. – Van egy utad! – Sanyi elbicegett megkeresni a játékszert. – Utána pedig lehet a kapuba fáradni!

Végignéztem a pályán. Levegő után kapkodó, kivörösödött arcok néztek vissza rám a felvert salakpor-felhőn keresztül. Ugyanazok az arcok, akikkel végig fociztam az elmúlt négy évet – mégis mintha teljesen más emberek lettek volna. Már nem a fáradhatatlan futógépet, az ügyetlen, de nagyon szorgalmas középpályást, vagy a hentes-szerű belemenéseiről ismert hátvédet láttam bennük, akik a pályát elhagyva egy pillanat alatt vedlettek vissza osztálytársakká, utcabeliekké és ismerősökké. Mintha a jövőből néztem volna rá az elsárgult szélű tablóképeikre. Janit láttam, aki még minimum egy évig a városban marad és szakmát szerez; Bognárt, aki úgy elszúrta az érettségijét, hogy lehet, hogy az egész továbbtanulása kútba esett; vagy épp Irént, aki csak a legközelebbi egyetemre, Debrecenbe tart, így akár minden hétvégén tovább rúghatja majd a labdát az ittmaradókkal. Hirtelen hihetetlenül magányosnak éreztem magam, mint egy játékos, akin már továbbadtak, de azt a maradék pár meccset még le kell húznia a régi csapatában.

Mire Sanyi megtalálta a labdát és visszajött, már kitört a vízszünet. Az egyetlen kút a szomszéd utcában volt, flakont viszont csak hármat hoztunk, így a társaság fele elment, hogy igyon és feltöltse azokat.

Ledőltem az egyik reklámtábla árnyékában. A szemem sarkából láttam, amint Bajai magában cselezget és az üres kapura rugdos.

– Na mivan, Ronaldinho? – biccentettem felé. Fürge volt, szinte tapadt hozzá a labda. Mikor elkezdtünk játszani, még félénken futkosott és szinte azonnal továbbpasszolt minden labdát. Aztán szép lassan megjött az önbizalma, elkezdett trükközni, majd egyre többször vetemedett távoli bombákra is. Sajnáltam, hogy csak most, nyár végére lettünk jóba, amikor talán már túl késő.

– Nem is tudom mikor játszottam utoljára – vakarta meg a tarkóját.

–  De ti egész sokat jártok ki ide, igaz?

– Régen rengeteget. Gyakorlatilag itt nőttünk fel. Reggeltől estig focizunk. Néha még amerikai fociztunk is. Aztán amikor besötétedett és semmit nem láttunk, még rugdostunk egy jó órát, majd tovább bandázunk ott a lelátónál – mutattam a füves pálya felé. – Azt hiszem így lettünk jóban Atesszal meg Sanyival – hunyorogtam a többiek felé. Van, akivel csak itt találkoztunk hétvégente; de akadtak olyanok is, akikkel a pályán kívül is majd minden nap összefutottunk. Bensőségesen egymásra kacsintottunk – tudtuk, hogy úgyis újra látjuk egymást majd a salakon. Itt beszéltük meg, kivel mi történt a hétvégén; ki mit tervez a jövőre nézve; kit mi bánt és hogy érzi magát – izzadva társalogtunk, a mondatvégeket elharapva, bármikor félbeszakítva mondanivalónkat, ha a labda véletlenül felénk repült, hogy virtuóz módon lekezelhessük és távolról a kapuba vághassuk. Mégis, mintha a foci csak egy apropó lett volna, hogy összegyűljünk – a lényeg az volt, hogy együtt legyünk.

Folytatódott a meccs. Ahogy labdát kaptam, megindultam a kapu felé – elég gyors voltam, így eljutottam a tizenhatosig, ahol viszont Irén hátulról becsúszott. Óriásit estem, a salak egy fél tenyérnyi területen lekapta a bőrt a térdemről. Szúrós, fekete vér levedzett belőle. Leállt a játék, mindenki engem bámult, ahogy a földön fetrengtem – a grund általános szabályai szerint akkor járt szabadrúgás, ha a sértett tényleg megsérült, vagy komolyabban felháborodott. Felálltam, leporoltam magam, jelezve, hogy minden rendben, folytatódhat a játék. Irénen öt perc múlva vettem elégtételt, amikor megpróbált a kapunkra törni, én pedig balról, másodpercekkel azután ökleltem fel, hogy már továbbadta a labdát.

Egyedül biztosítottam hátul, mögöttem egy jó tíz méterrel, kiugrásra készen Sanyi izzadt a napon. Az akció épp az ellenfél térfelének jobb szélén zajlott. Bajai kapta meg a labdát, aki egy félrehúzós csellel majdnem leültette Vendelt. Végül Bajait Bognár szerelte, amikor megpróbált még egy cselt bevetni, de túl hosszan szöktette magát. Bognár futott a labdával pár métert, majd mikor ketten rárontottak, előre pöccintette Irénnek. Irén túljutott a realos srácon, így már csak én álltam az útjában a félpálya környékén. Passzolt Sanyinak, aki az első adandó alkalommal kiszökött a kapuból és előrelopakodott csatárnak.

– Leeees! Legalább félpályás leees! – hallottam Bajai kétségbeesett ordítását. – De ő Sanyi – lihegte neki Bognár.

– És amúgy is, a grundon nincs les – tette hozzá Jani.

Sanyi maga is meglepődött, hogy ismét gólhelyzetbe került. Maga elé engedte a labdát, a következő érintésénél viszont elpattant tőle, így ritmusát vesztette. Ez épp elég időt adott, hogy én is kapcsoljak. Futni kezdtem Sanyi után, akinek zömök, darabos mozgása valósággal átalakult, ahogy labdaközelbe került: gyors lett és megállíthatatlan, mint egy tank. Mire utolértem, már a kapu közelébe került.

– Az neki már lövőszög! – ordította Jani vicceskedve a pálya másik feléről.

Két méterrel azelőtt értem utol Sanyit, hogy elérte volna a tizenhatos kopott vonalát. A legtöbb gazt már letapostuk, egy makacs szár viszont még mindig az ég felé meredezett. A labda megpattant rajta, és az oldalvonal felé gurult. Irénék elcsukló hangon óbégattak Sanyinak hogy vigyázzon, mert jövök – Sanyi viszont pont a félresikló labdával volt elfoglalva, így meglepődve nyekkent egyet, mikor vállal nekimentem. Lendületét azonban nem vesztette el – olyannyira nem, hogy a labdát ügyesen fedezve, elkezdte azt a kapu felé terelgetni. Még egyszer felökleltem vállal, de még így sem tudtam megkaparintani a lasztit. Egyre közelebb robogtunk a kapuhoz. Éreztem, hogy tennem kell valamit, mert Sanyi még a végén összeszerencsétlenkedik egy gólt. Zolit a kapunkban szemmel láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy lassan gólhelyzet alakul ki, még mindig a mobilját nyomkodta.

Lehet, hogy ez az utolsó pillanat?

Leperegtek előttem az elmúlt nyarak izzadtságos, salakszagú meccsei, ahogy egy vitatott gól után összevesztünk vagy kibékültünk, az esések és ficamok, a sebek, a fekete por valósággal a bőrünk alá ette magát – a pálya egy-egy apró darabját mind ott hordoztuk a térdünkön, tenyerünkön és könyökünkön. Meg akartam állítani a képeket, de az emlékek úgy szaladtak el előttem, mint egy rosszul érkező labda, amit sehogy sem tudok lekezelni. Pedig nem lesz már több lehetőségem – én elmegyek, Sanyi és a többiek pedig maradnak. Pontosan abban a pillanatban csúsztam be, amikor Sanyi lendítette a lábát.

A csukám a labda és Sanyi lába közé került, így a rúgás telibekapott, Sanyi pedig óriásit frakkolva rám zuhant. A lendülettől nem álltunk meg, összeolvadt masszaként métereket pörögtünk a salakban, óriási porfelhőt verve magunk körül. Zúgó fájdalmat érezem először a lábfejemben, majd ahogy Sanyi rámesett, az oldalamon. A fülem csengett, a többiek elfolyó ordítása különös zajtengerként táncolt a dobhártyámban. Remegett a lábam, biztos voltam benne, hogy Sanyi eltörte a bokám.

Halálos csend. Majd egy pattanás, ami mintha egyenesen a gerincoszlopomon vert volna visszhangot.

Sanyi a medencecsontomon elterülve köhécselt, a reklámtáblák a tartóoszlopoknak csapódtak. Morajlás, majd semmiből érkező zúgás.

Leráztam magamról Sanyit, felnéztem – a felvert fekete portól alig láttam valamit. Könnyeztem a szemembe folyt izzadság és a maró salak miatt. Először Irént pillantottam meg, amint reszketve guggol. Aztán feltűnt Jani, majd Bognár is – elkerekedett szemmel, földbe gyökerezett lábakkal álltak.

Nem is olyan távol egy tompa puffanás, majd még egy – mintha valami összetartozó dolog két vége vágódott volna a földbe.

A kizökkent idő hirtelen felgyorsult. Eszeveszett sebességgel történt minden. Sanyi, amint talpra állt, szinte rögtön térdre rogyott mellettem. Bajai odarohant hozzánk, de megbotlott és elterült a földön. Mintha a többiek is észbe kaptak volna, elkezdtek rohanni. Először azt hittem, felénk tartanak.

Mi ez a felindulás? Csak egy sima esés volt! Bár ezúttal nem engedem el, jár nekem a szabadrúgás!

Elszaladtak mellettünk, és egyenesen a kapuhoz siettek – vagyis ahol pár pillanattal azelőtt a háló nélküli, fehérre mázolt kapufák álltak. Most a földből kifordulva feküdtek a földön, a tövükből hatalmas, salaktól porzó betonöntvények meredtek az ég felé. A kapu hosszabb vége maga alá temette Zolit, aki a rémülettől kapálózni sem mert, csak vékony hangon, sírva ordítozott. "Anya"; "bazdmeg"; "Jézus" – az artikulálatlan szavak egymásba folytak. Eltátott szájjal, távolról figyeltem őt. Zolit, aki nélkül szinte elképzelhetetlenek voltak a hétvégi focik. Zolit, a biosz-kémia faktost; a kitűnő tanulót; aki a magas ponthatár ellenére szinte biztos, hogy csont nélkül bejut a debreceni egyetem orvosi karára. Zolit, akinek lehet, hogy többet soha nem sül el távolról a jobb lába, azt ugyanis természetellenes módon maga alá temette a hatalmas, fehér pózna.

Valaki fel akarta emelni róla a kapufát, de a mellette álló felvetette, hogy ilyenkor nem az van-e, hogy nem szabad mozgatni, és így kell hagyni? Érkezett egy harmadik vélemény is: az csak gerincsérülésnél van, vegyék le gyorsan a lábáról! Végül ez az opció győzött, és öten nekigyűrkőzve leemelték a kaput Zoliról. Addig a többiek megpróbálták megnyugtatni és a földön tartani őt. Irén a látványtól öklendezni kezdett.

Szememmel megkerestem Bognárt – néhány méterrel mögöttem áll, karba tett kezekkel, az ajkát beharapva. Amint tekintetünk találkozott, aprót bólintott. Nem, nem hiszi el. Végig kémleltem a pályát. Hosszában, valahol ott, ahol becsúsztam, és Sanyival elvágódtunk, egy többméteres, omladozó szélű repedés futott végig a salakon. Mintha én téptem volna fel, amint makacsul, tíz körömmel beleakaszkodtam egy pillanatba, nem engedve, hogy elmúljon.

A repedés szélén ott hajlongott az a gazcsomó, amin megpattant Sanyi labdája.

Valakinek végre leesett, hogy mentőt kellene hívni. Ketten-hárman elszaladtak a pálya szélére a mobiljukért, hogy aztán homlokon csapva magukat rájöjjenek: nincs pénz a telefonjukon.

– Küldök visszahívós SMS-t! – vetette fel Jani. Teljes volt a fejetlenség, Irén káromkodott, a reálos és barcás srác egymás karjába borulva szörnyülködött, a háttérben Zoli jajjgatása szaggatott zokogássá szelídült. Bognár elszaladt, hogy megkeresse a gondnokot, Vendel pedig igyekezett vizet vinni a sérültnek; csakhogy időközben az összeset megittuk. Elkérte Sanyi biciklijét, felpattant rá, majd két ütem után megállt, dühösen leszállt a nyeregből és földre dobta a sárga kerékpárt.

– Hogy lehet ilyen lapos kerékkel menni, nem hiszem el! – azzal fortyogva gyalog indult a kút felé, de ott felejtette a flakonokat.

Zoli közben visszanyerte lélekjelenlétét, szipogva mutatott a fűben heverő mobiljára. Még mindig Kárpátia recsegett belőle. Jani remegő kézzel igyekezett tárcsázni.

– Ugye legalább ti tudjátok, hogy a mentőket ingyen lehet hívni? – suttogta nekünk Bajai.A hangszóróból még végtelennek tűnő pillanatokig recsegtek a dallamok. 

Abból a fából vágjátok az én keresztem,

Amit akkor ültettek, amikor születtem.

Valaki hátulról ordítani kezdte a mentők hívószámát, mire Jani ijedten bólogatott, és a hívóhang sípolása végre félbeszakította a zenét. 

Szalka-Szabó Ádám 1992-ben születtem Mátészalkán, jelenleg Budapesten élek. Újságírásból, filmtudományból és pszichológiából szereztem diplomát. Újságíróként-riporterként többek között a Fideliónak, a Magyar Narancsnak és az RTL klub XXI. század című műsorának dolgoztam. Néhány éve foglalkozom komolyabban irodalommal, jelent már meg novellám gyűjteményes kötetben, a DunapArt Magazinban, az Új Forrásban és a Tiszatáj online felületén. A kiadás előtt álló Filmszakadás az első, régóta készülő regényem.