Bartók Kinga

Erő hiányában 

(Mérő Vera: Lúg, Felhő Café Könyvek, 2022.)

Édesanyám könyvespolcán találtam rá a Lúgra. Kérdeztem tőle, hogy mi ez, és meglepődve konstatálta, hogy nem hallottam Erika történetéről, hiszen a 2013-ban történt eset megrázta az egész országot és vele együtt az emberei jóságba vetett hitet. A brutális estet feldolgozó dokumentumregény Mérő Vera író-jogvédő-aktivista és Renner Erika áldozat hosszú éveken át tartó levelezéséből született, mely később barátsággá is alakult: Erika mesélt, Vera írt, az olvasók, pedig egyik döbbenetből esnek a másikba. 

A férjétől elvált, kétgyermekes anyuka ellen elkövetett embertelen csonkítást nem lehet körülírni vagy szép szavakkal elmagyarázni. A Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatójával hosszú évekig tartó kapcsolata tragédiával ért véget. Erika az évek múlásával egyre nehezebben viselte, hogy a férfival nem lehet olyan kapcsolata, amilyenre vágyik, hiszen az orvos férj és apa volt, aki nem szándékozta elhagyni a családját. Mikor a nőben megszületett a gondolat, hogy véget vet az egészségtelen kapcsolatnak, amit a férfi tudtára is adott, Krisztián orvosi szakértelmét és pozícióját maximálisan kihasználva, aneszteziológiai szakértelemmel elkábította a nőt majd lúgot locsolt a nemiszervébe. A nő élete egyetlen hajszálon múlt. Bárhogyan írjuk is körbe az esetet, képtelenség elképzelni azt a fizikai és lelki fájdalmat, amit a nőnek át kellett élnie. Hogyan is lehetne átérezni, milyen az, amikor kínok közepette megfosztanak a nőiességed egy részétől, a nőiséged azon részétől, ami bizonyos értelemben nővé tesz?! 

„Eloldozza a rongybabává tett, ájult nőt. Nem megy könnyen a nagy kesztyűben, a műanyag gyorskötöző több helyen Erika húsába vág. Meztelenre vetkőzteti (…). Nyögve felnyalábolja a nyeklő testet, és beviszi a fürdőszobába, a kádba fekteti. A hátizsákjából előveszi a flaskát, benne a lúg granulátummal és felengedi vízzel.” (122.) 

Olvasás közben végig egy dolgot kívántam: bárcsak egy fikció lenne az egész, bárcsak ne ez lenne a valóság…de talán pont emiatt nem ereszt ez a könyv. Magához láncol, naturalista módon, tűpontosan rekonstruálva az olvasó arcába nyomja azt, amit nem akar se tudni, se látni, se hallani. Nem elég azonban, hogy adott egy nő, aki egy olyan könyörtelen és embertelen bűncselekmény áldozata, ami még horrorfilmben is meredek lenne, arcul csap melle az, amit az igazságszolgáltatásnak hívunk. A bíróság értetlenül állt az eset előtt, és úgy tűnt, a magas presztízsű és pozíciójú orvos, akinek családja számos befolyásos politikai kapcsolatot tudhat magáénak, szinte büntetlenül megússza. Felfoghatatlan, hogy a fizikai és lelki sérelmekkel küzdő nőnek még a rendszerrel is harcolnia kellett, hogy igazság szülessen. 

„Mikó bírónak viszont volt lehetősége megtekinti a peranyagba becsatolt képeket, amit bizonyára meg is tett. Ennek ellenére elhangzott a következő kérdés: 

- Okoz-e önnek ez a fajta sérülés bármiféle problémát a mindennapjaiban? 

A kérdés – sok más bírói kérdéssel egyetemben – nem szerepel a jegyzőkönyvben. A válasz viszont ott áll kitörölhetetlenül.

- Nincs hüvelyem.” (206.)

Rengeteg téma és aspektus vetődik fel mindössze 364 oldalban. Traumák különböző nézőpontokból, hiszen nemcsak Erikának kell feldolgoznia, ami vele történt, hanem párjának, gyerekeinek, barátainak és tulajdonképpen egy országnak azt, hogy ilyen előfordulhat, tetézve azzal, hogy úgy tűnt, majdhogynem következmények nélkül követhet el valaki egy ilyen borzalmat. Igazságtalanság, megaláztatás, elutasítás kíséri Erikát az útját.

„A következő hónap arról szólt, hogy anyu a Honvéd Kórházban volt, oda mentünk be hozzá suli után. Azt mondod, csak nyolc napig tartották bent? Hónapoknak tűnik. Nagyon durva szagok voltak a kórteremben, és nagyon durván nézett ki, ahogy ott fekszik az édesanyám, bekötözve. Annyit láttunk a nővéremmel így tizenhat-tizenhét évesen, hogy egy brutális bűncselekmény áldozata lett az édesanyánk.” (353.)

A szerző és az áldozat barátságából egy megdöbbentő könyv született. A kettőjük – szinte párbeszéd hatású – hangja teszi egyedivé és hitelessé. Kiegészíti egyik a másikat, a tagoltság segíti az érthetőséget és olvashatóságot, a különböző betűtípusok jelölik, hogy melyek Erika és párja, Attila kommentárjai. A stílus messze nem szentimentális és érzelgős, se nem durva, se nem követelőző, hiszen nincsen rá szükség, a történet már önmagában az, s ráhagyja az olvasóra a felháborodást. A több szász órányi beszélgetés mind átirat, nem interjú, s ezáltal nem csak egy szürreális történetet kap az olvasó, hanem egy irodalmi alkotást is. 

A történet példát állít kivétel nélkül mindenki elé, hiszen megmutatja, hogyan szálljunk szembe a rendszerrel, hogyan ne hagyjuk, hogy elnyomjanak, hogyan álljunk ki magunkért még akkor is, amikor azt hisszük, erő hiányában nem vagyunk rá képesek. 

„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra, azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk, azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk.” (326.)

Bartók Kinga vagyok, 23 éves. Sokszor elfelejtek dolgokat és rendszerint eltévedek, olykor még rossz vonatra is szállok. Mégis mindig jó helyre érkezem.