Nagy Máté

Elseje


Reggel a városra szürkehályog borult.


Kint felhős lett az ég, mikor a mozgólépcsőhöz értem. A neoncsövek haldokoltak, a csempékből kiveszett a régi színük. Ma szürkék voltak azok is, mint minden más. A lépcső fokai, a reklámtáblák, a mennyezet, a kabátom, a kesztyűm és az íriszem.


Nem járt erre senki. Tomboltak még otthonaikban az emberek, vagy aludtak. Az utolsó zaj egy távoli petárda durranása volt. Azelőtt tűzijátékok indultak fel az égig, és még látszódtak színek a sötét égbolton. Kék, piros, sárga, zöld. Aztán mikor a nap megjelent a felhők fölött, maradt a szürke.


Sálamat az arcom elé húztam, a sapkámat meg mélyen a homlokomra, így a legtöbbet eltakarhattam az arcomból és a szememből.


Szökésben voltam. Ámbár ez nem volt teljesen igaz, és nem is látszott rajtam, mert nem is siettem.


A telefonom megzörrent. Tudtam, hogy valamelyik haverom az, akikkel együtt buliztam szilveszter este. Vagy éppen te hívtál. Nem vettem föl, inkább hagytam, hogy a vonal túlsó végén az illető megunja, és letegye.


Míg a metrót vártam, rágtam a körmömet, és a sálamat babráltam. Hirtelen a levegőt is szaporábban vettem, mert a legjobb barátom, Boba panellakására gondoltam, ahová szilveszterkor túl sok itallal bezsúfolódtunk. Sejthettem volna, hogy abban a szobában, ahová te és én elvonultunk, meg fog történni. Te addigra már annyit ittál, hogy gondolkodás nélkül velem jöttél. Szótlanul támogattalak ki a többiektől, talán még egy mosolyt és egy kacsintást is kaptam valakitől. Akkor éreztem meg, hogy megtehetem veled. Hozzád képest erős voltam. Mindig is erre a pillanatra vártam. Elutasítás nélkül karolhattalak át. Közelebb kerülhettem, mint bármikor máskor, amikor a gátlásaim megakadályoztak. Magabiztos voltam, mert megkaphattalak. Nem kellettek szavak, mert a szavak eddig csak meggátoltak, én pedig cselekedhettem a beszéd helyett. A fájdalmad volt az örömöm, a tested és bőröd a menedékem, a szagod pedig a boldogságom. Egy örökkévalóságig tartott, míg ott feküdtünk az ágyban, egybeolvadva, mint a szerelmesek.


Aztán mikor véget vetettem az egésznek, elaludtál, még a mosolyodra is emlékszem, mielőtt otthagytalak volna. Kint már világosodott. Visszatértem a többiekhez, azt mondtam, hogy elmegyek a mosdóba. Hánytam. Ezután szó nélkül kiléptem az ajtón. Reggel volt már. Vagy délelőtt. Vagy délután.


Megérkezett a metró. Beléptem a szerelvénybe. Meg sem lepődtem a látványon. Szürkeség. A szemközti széken pedig egy ember ült. Nem volt rajta csak egy póló.


Leültem vele szemben. Most vettem észre, hogy a karja tele van pöttyökkel. Szúnyogcsípésekkel. Tekintete bamba volt, de mintha mosolygott volna, szeme pedig kidülledve bámult rám. Majd szó nélkül elővett egy csomag színes gumicukrot, és enni kezdte. Egy pillanatra kiszíneződött. A cipője barna volt, a nadrágja kék, a pólója pedig sárga, bár elég ocsmány árnyalatú és mosatlan.


Csak jöttek és mentek a megállók, de egy lélek sem szállt fel. A két bűnöst nem láthatta senki. Egy ideje nem gondoltam rád, hiszen addig nem menekülök sehova. A telefonom párszor megcsörrent, de nem vettem föl.


Néztük egymást, amíg el nem jött a végállomás. Csöndesen felálltam, és a férfi is. Tüzet kért, én pedig bólintottam.


A lépcsőfordulónál jártunk, amikor elővettem az öngyújtóm. Egymás mellett álltunk, nem néztem rá a dohányzás előtti rutinmozdulatok közben. Odanyújtottam neki a gyújtót, sietősen visszaadta. Felé fordultam és ránéztem, várva, hogy megköszönje. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem cigaretta van a szájában.


A szemem előtt robbant fel a feje, és az agyvelő, a csontszilánkok meg a vér keveréke pirosan villant fel.


Talán reggel volt. Talán délelőtt. Talán délután. Ami biztos volt, az csak az, hogy január elseje. Új év.


Véres kézzel a telefonomhoz nyúltam. Huszonhárom nem fogadott hívásom volt. Bobától is, mástól is meg tőled is. Egy üzenetem is érkezett. Te írtad, én pedig megnyitottam. Csak annyi állt benne, hogy „baszódj meg”.


Visszamehetnék vagy tovább – mindkettő fájna.


Végül is csak csináltam valamit. A telefonomat ledobtam, széttapostam, csak szürke szilánkok és műanyagdarabok maradtak belőle.


Lefeküdtem a földön heverő torzó mellé.