Kiss Tibor Noé

Egyszer igen, egyszer nem




Azt mondják ügyvéd volt. Vagy legalábbis szabadon bejárhatott az ügyészségre. Aztán elkezdett nőni a haja, és zacskókat cipelt magával. Markolta a zsákok fülét, a nejlonmadzagot a göcsörtös ujjaival, a tekintete mindig olyan, mintha épp kérdezni akarna valamit. Ettől az ember megáll, és azon gondolkodik, mit kellene válaszolnia. Régebben néha rámírt Messengeren. Begépelte, hogy még mindig hiányzik neki a felesége, ugyanazokat a mondatokat ismételgette. Tíz év is eltelt azóta. Pár hete láttam az utcán, az egyik kapubejáróban ült, a lépcsőn. Senki sem háborgatta, csak kikerülte, a lehető legnagyobb ívben. Aznap vissza akartam keresni az üzeneteit, de nem találtam, talán törölte az accountját, vagy nevet változtatott. Hosszú fekete haja a válláig lelógott, az öltönye elkoszlott. Olyan a színe, mint a sivatagé. Még emlékszem arra, amikor fehér volt, emlékszem a kalapjára is. Ha megmosakodott volna, akár azt is hihettük róla, kivénhedt rocksztár vagy önkormányzati képviselő. Most is lakkcipőt hord, az orra lassan kilyukad. A feleségét mindig az Adriára vitte, már akkor is, amikor az még nem volt divat. Az egykori barátai mind hallgatnak, amikor szóba kerül a neve. Mintha az az ember megszűnt volna létezni, helyette itt van ez a másik. Hosszú fekete haja csimbókokban lóg róla, őrült szemekkel néz ki a tincsek mögül. Egyre kisebb, az öltöny lötyög rajta, fújtatva cipeli a zsákokat. A szaga orrfacsaró.


A pénz mindig ugyanarra kell, buszjegyre. Távolsági buszra, mert elveszítette a pénztárcáját, és szeretne hazajutni Birjánba. A faluközponttól még másfél kilométert kell gyalogolnia a rossz térdével, ami valamilyen gép miatt megsérült a szövőgyárban, de azt sosem értem, hogy milyen gép. Azt gondoltam, hogy egy szövőgyárban inkább a kéz sérül meg, a tenyérbe fúródik egy tű vagy leszakad néhány ujj. A kutyák ellen bottal védekezik, de így is megugatják, a házukig kísérik. Az ura otthon várja, nem tud mozogni, legfeljebb annyira, hogy délután begyújt. Mire ő hazaér, mindig meleg van, mert az ura a legjobb ember a faluban, köszöni az istennek, hogy az útjába sodorta abba a szemelyi búcsúban. A pénztárcát valahol a pályaudvaron hagyta el, talán ellopták tőle, de ő ilyet nem feltételez senkiről. Furcsállom, hogy miért a főutcán kéreget, a város szívében, a buszpályaudvartól távol, de adok neki kétszázötven forintot, ő pedig hálás köszönettel szorongatja az érméket, hajlong. Legszívesebben szólnék neki, hogy hagyja abba, de nem jutok szóhoz, mert csak beszél tovább. Néhány héttel később újra szembe találkozom vele a főutcán, és ismét megállít. Csak buszjegyre kell neki a pénz, távolsági buszra, mert elveszítette a pénztárcáját. A falu nevére nem emlékszem, Birján, de a kutyákra igen. Fekete pulikeverék, soha nem zárják el. Eszembe jut, hogy amikor legutóbb hazaértem, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, mire elég kétszázötven forint. Még lelkiismeretfurdalásom volt, hogy Birjánig majdnem kétszer annyi a jegy. De arra csak most jövök rá, hogy ez a néni már rég ingyen utazik. Legalább hetvenöt éves. Az arca enyhén ráncos, de a szemei játékosak. A nagyanyám is lehetne, ha nincs az a tüdőembólia. Nézem a gesztikulációját, a mimikáját, ahogy újra előadja a történetet, de már nem hallom. Talán most tart ott, hogy a kertkapu is nyikorog, mert nincs, aki megcsinálja.


Amikor először találkoztunk, alig tudtam levakarni magamról. Vele volt egy haverja, akinek párszor adtam kölcsön kétezer forintot, amíg rá nem jöttem, mire kell neki. A telepről ismertem őket, mi azért jártunk ki a városból, hogy szemetet szedjünk az erdőben. Ők eleinte röhögtek rajtunk, aztán beálltak közénk, segítettek. Majdnem minden héten összefutottunk a belvárosban, ahol végigtarhálta a főutcát. Abban egyeztünk meg, hogy egyszer adok neki pénzt, a következő alkalommal viszont nem. Mindig így, felváltva. Egy százast, kétszázat, ahogy jön. Néha megpróbált átverni, aztán már csak röhögtünk az egészen, a szabályt viszont mindig betartottam, egyszer igen, egyszer nem. Talán még tizennyolc sincs, a ruhái egyre jobbak, de az arca ijesztő gyorsasággal változik. Puffadt ajkak, semmibe révedő tekintet. Ezek csak szemek, ez már nem tekintet, ez a fiú nem felnő, hanem elporlad. Utoljára a Penny Market előtt láttam. A haverjai leléptek, ő pedig a bevásárlókocsiknak dőlve dülöngélt. Nem ismert fel. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki, miközben az ügyeletes patika előtt vártam, hogy altatót és izomlazítót vegyek. Egyszer csak befordult a parkolóba egy mentőkocsi. A mentősök mintha ismerték volna, meg sem kérdezték tőle, milyen cuccot szívott. Egyébként is ott volt a kezében a zacskó. Nem tudott válaszolni semmilyen kérdésre, csak morgott és dülöngélt. A mentősök is inkább csak álldogáltak mellette, aztán visszaszálltak a kocsiba, és eltűntek. Mi vártunk tovább a sorunkra, egyre többen. Csendben néztük végig, ahogy a fiú összeszedi az erejét, és a benzinkút felé indul. Szürreális látvány volt, ahogy tántorgott a fények felé. A vásárlás után beszálltam az autóba, és percekig csak ültem a volán mögött. Kézfertőtlenítővel dörzsölgettem a kezemet. Nehéz volt szembenézni azzal az érzéssel, hogy eszem ágában sem volt segíteni neki.


A bőre sötét, az arcán percről percre mélyülő barázdák. A barázdákban megül a kosz, az arca szinte fekete tőle. A szájából cigarettavég lóg, mintha nem lenne szíve eldobni a csonkot, inkább tartogatja magának. Lassan megy, szinte egyhelyben jár, toporog, mégis mindenhol ott van. Soha nem láttam ülni. Kócos, barna haja zsíros, kefére emlékeztet. Az ujjai remegnek, miközben beszél. Mindene remeg, a beszéde csendes suttogás, mintha elvágták volna a hangszálait. Két nagy nejlonzsák. A kötött pulóverén hatalmas minták, nyolcvanas évek. A vintage-boltokban ezekért ma tízezret fizetnek a retromániás hipszterek. Szürke ballonkabát, az apám is mindig ilyet viselt. Állt a buszmegállóban, a ballonkabátját fújta a szél, a válltáskájában matatott, a bérletét kereste vagy a zsebkendőjét. Valamit mindig keresett. Nem hallom a hangját, csak valami fojtott halk sziszegést. Nincs ereje, hangsúlya. A szemével mintha könyörögne, alamizsnáért, figyelemért, megbocsátásért. A keze és a ruhája mocskos, mégis árad belőle valami furcsa tisztaság, gyermeki béke. Csak később értem meg, hogy amit látok, az nem más, mint a csendes őrület, az őrület rettenete. Ezt talán mások is érzik rajta. Ahogy telnek az évek, látom, hogy senki nem utasítja vissza durván, sokan váltanak vele néhány szót, jó egészséget kívánnak neki. Csöndes gesztusok, részvétteli tekintetek. Sokszor folynak a könnyei. Nézzük, ahogy elcsoszog a lábára legalább öt számmal nagyobb, szakadt túrabakancsban. Mindannyian a szemének hiszünk, mert az nem hazudik. Az a rettenet a szemében valójában tragédia, ezt akkor tudtam meg, amikor mentőt, hívtunk rá, mert elesett. Nem tudott megszólalni, csak pislogott, hason fekve. A családja elkergette otthonról, akkor őrült meg, mondta később a pultnál az egyik ismerősöm. Tolatott a traktorral az udvaron, de nem vette észre a kisunokáját, áthajtott rajta a kéttonnás géppel.
































Kiss Tibor Noé (1976) 2005-ben kezdte el írni az Inkognitó című regényét, amelyet 2010-ben az Alexandra Kiadó jelentetett meg. A Bródy-díjat kiosztó zsűri beválasztotta az öt legjobb elsőkötetes szerző közé. 2014-ben a Magvető adta ki második regényét (Aludnod kellene), két évvel később pedig a kiadó újra megjelentette az Inkognitót is. 2016 óta regényei négy nyelven váltak hozzáférhetővé (cseh, német, lengyel, szlovén), és további négy nyelven egyéb írásai, novellák és regényrészletek is olvashatók (észt, horvát, román, szlovák). Szépirodalmi szövegei (tárca, tárcanovella, regényrészlet, vers) számos print és online kiadványban – Jelenkor, Kalligram, Élet és Irodalom, Műút, Alföld, Látó, Székelyföld, Tiszatáj, Litera, Könyvesblog, Bárka Online, SZIF Online, Magyar Narancs, Népszabadság, Kettős Mérce, Elle, Forbes, Szabadpécs, Made in Pécs Magazin –, valamint számos antológiában is megjelentek. Emellett rendszeresen ír képzőművészek, galériák felkérésére kiállításmegnyitó-szövegeket, valamint úti beszámolókat. A Keret Alkotócsoport felkérésére érzékenyítő színdarabot írt Magadról nem akarsz beszélni? címmel, amelyet fogyatékos és roma amatőr színészek adták elő. A darabot 2017 márciusában mutattak be a pécsi Művészetek és Irodalom Házában. Harmadik regénye, a Beláthatatlan táj 2020. október 12-én jelent meg a Magvető kiadónál. Díjai: Békés Pál-díj (2015) és Prima Primissima Baranya Megyei Prima Díj (2017), Hazai Attila Irodalmi Díj (2020).

A szerző fotóját Komjáthy Zsuzsanna készítette.





0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v