top of page

Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről


A Nincs online folyóirat mindig is fontosnak tartotta, hogy olyan projekteknek adjon helyet, amely a fiatal kortárs irodalom feltérképezését tűzi ki céljaként, főleg ha egy olyan témában teszi ezt mint a metafizikai érdeklődés, az isteni, a transzcendens és az emberen túli kérdéseinek feldolgozásával. Ezért is örülünk, hogy Kertai Csenger minket keresett meg az alábbi projekttel, amiben kortársait kérdezi, egy többrészes ankét formájában.


Nincs online szerkesztőség



A fiatal irodalmi közegben érzékelek egy metafizikai érzékenységet, ami különböző formákban mutatkozik meg. Ennek kapcsán – a teljesség igénye nélkül – kérdeztem meg néhány fiatal szerzőt, hogy mit gondolnak a „metafizikai irodalom” mibenlétéről. A kérdések elég általánosak, mert azt gondolom, hogy nem tudományos igénnyel, hanem sokkal inkább olvasói tapasztalat eredményeképp fogalmazódtak meg bennem. Mégis, a válaszokban felfedezhető több közös pont, és talán körvonalazódni is kezd, hogy hol helyezi el ez a generáció azokat a terhelt fogalmakat mint a hit, a szorongás vagy az isten.


Köszönöm a Nincs Folyóiratnak, hogy platformot adtak ennek a kis projektnek!


Kertai Csenger

 

Az eddigiektől eltérően az ebben a részben szereplő két szerző esszé formában válaszolt az ankét kérdéseire, így először a kérdések, majd a két szerző válasza olvasható.


1. Milyen típusú metafizikai érdeklődést érzékelsz a fiatal kortárs irodalomban?

2. Mik az elsődleges kihívások és jellemzők egy transzcendens beszédmód kidolgozásában?

3. Szerinted hogyan reflektál a kor/mai irodalmi közeg a metafizikai érdeklődésre?

4. Hogyan lehet ma relevánsan beszélni Istenről?

5. Vallásos, transzcendens, metafizikai, istenes költészet. Melyik a fontos számodra ezek közül, és miért?

6. Milyen hagyományokra támaszkodsz és mik a kortárs inspirációid? / Számodra melyik a legfontosabb aspektusa a transzcendenciának?

7. Gondolatkísérlet: Milyen következményekkel jár a határ megszüntetése az Istenről beszélő szubjektum és az Isten között?



Masri Mona Aicha:

Amit nem értek Kupis az íróasztalom, mindig kupis, de a Vatikánból hozott fakereszt a jegyzetekre hajítva így hajnalban túl profánnak tűnik. Miért nem fúrtuk fel? Felfúrni a keresztet. Felpattintani a falra. Vagy a keresztet kihelyezzük? Elhelyezzük? A festményeket festés után csak felpattintottuk. A felpattintás talán túl profán a kereszthez.

Transzcendens beszédmód. Transzcendens. Első teológiai órám, még zöldes levelek, exhortációs terem, emlékszem, ahogy azon gondolkozom, mi az az exhortáció. Biztos nem exorcizmus, de mi van, ha mégis. Az első sorban ülök, pontosabban a harmadikban, csak nem ült elém senki. Random zongora a sarokban, nem tudom mire számítsak. A teológián mindig volt egy random zongora, harmónium, itt-ott elhagyatott pulpitus, mini szószék kehely formájú előlappal. A professzor első kérdése, hogyan viszonyulunk a transzcendenshez, nem is, hogyan definiálnánk a transzcendenst, valami a transzcendenssel. Mármint a szóval, fogalommal, vagy magával a jelölt dologgal, személlyel, tehát a transzcendenssel, értik?

Tényleg kupis vagyok. A felpattintás úgy nézett ki, hogy hosszas zollstockozás után vízmérték, majd a sárga Zanussi porszívó csövét enyhén megbillentve a falhoz szorítottam, és a férjem beharapott alsó ajakkal fúrt. Ez meg túl szexuális a kereszthez.

Azt hittem, senki nem érti, mármint a kérdést. A szék kényelmetlen, azok a béna irodaszékek, zöld kárpitozással az ördögűzős teremben. Persze a másoddiplomások értik, vitatkoznak, definíciókat gyártanak, a professzor élvezi, ők élvezik, én meg semmire sem emlékszem, csak arra, mit nem értek, a transzcendens meg az exhortáció.

A keresztnek méltó, szent helyet kell, kellene találni, elhelyezni a térben. Nem akárhol. Keresztet nem teszünk fürdőszobába vagy mosdóba. A konyhába talán. De a hálószobában is kényelmetlen. Pedig Isten maga mondja, hogy elcsábít, Lelke behatol, hogy remegni fogsz. És amúgy is mindent lát, hiába habozunk vastagon a kádban. Akkor miért nem tesszük? Nem illik?

A kereszt botrány, ezt Pál mondja, aztán Luther. A kereszt a mosdóban, a vécében, a slozin. Botrány? Vihar a biliben. A kereszt helyétől függetlenül botrány. Még így korpusz nélkül is megváltoztatja a teret, függési helyétől függetlenül. Egy kereszt megemel, Jézus helyett valaki más vitte, más emelte a keresztet. Cígelte. Csicskázott. Ez már blaszfémia? Vagy odaszegődött és embertársi szeretetből átvállalta, nagybetűs ember. Ember. EMBER.

A blaszfémia legalább kibillent, megállsz, felháborodsz. Hogy merte?

Más keresztek nem változtatnak, a célkereszt, vagy a keresztöltés. Nyelvöltés. Ölt, öltött.

A teológia istenről való beszéd, vagy Istennel való beszéd. Ez egy másik első óra, itt egy másik teológiai professzor kopaszodik, miért az első órák maradtak meg? És minden teológiai professzor kopaszodik? Lehet-e Istenről beszélni. Barth szerint nem lehet Istenről beszélni, aztán írt egy métert. Ez így nem becsületes. A férjem a kötetek mögé tudja rejteni az öngyújtót meg a cigit, hogy a szent takarja picit a profánt. A férjem sem becsületes, amúgy nem takarja, nem akarja takarni. Sőt.

A legtöbb teológus egyetért abban, hogy nem lehet Istenről beszélni. A legtöbb teológus egyetért abban, hogy nem lehet Istenről beszélni? A kutyát meg a papot a szájáért. Szóval nem lehet, de kell. Van fogékonyság az emberben (Brunner?). Az ember tudatában van annak a végtelenségnek, amely minden végességben jelen van (Tillich!). Minden vasárnap felállni a szószékre, kedves Testvérek, ma sem lehet, menjünk haza. Persze megtanultam, ott, mármint a szószéken a lelkész nem önmagát, hanem Isten szavát hirdeti. A lelkész személye, hibái, bűnei nem teszik az igehirdetést hiteltelenné. De az igehirdetés válsága az igehirdető válsága. Istennek nem lehet válsága? Ezt is valami nagy ember mondta, nem tudom, csak annyit, hogy amióta tudom, az egész életem egy válság.

De az írót mi kényszeríti? Kényszeríti bármi is? Kellenek az Istenes versek. A Drámák. A csodák. Megemelik az életművet.

A zöldkárpitos szék kényelmetlen. Kopognak, egy teológa, csak a fejét dugja be az ajtón. Az ember maga az ajtó a valóság mélyebb rétegeire, a saját létezésében van elrejtve a létezés megragadásának egyetlen lehetősége, ez is Tillich. A teológa belép, a vita megszakad, fekete harisnya, hosszú combok, kérdezi, hogy elviheti-e az egyik szószéket, nem a kehelyformájút, mert akkor látszana a lába, és ő miniszoknyában van, és nem szeretné, hogy látszódjon a lába. Két fiú felkapja a szószéket, viszik.

Isten nem állít, sokkal inkább kérdez. Ezt ki is mondta? Vagy én gondolom? Tíz parancsolat, tíz állítás, tíz ígéret.

Megbotlom, és megint paradoxonra esem.

Az exhortáció buzdítás, ezt már tudom. A transzcendens még mindig nehéz. Közben mások transzcendenséről annyira könnyű. Felületes könnyűség. Beszélni könnyű, írni meg minek. Mert van az én transzcendensem, meg a másé? Talán, ha mindenki a máséról írna, az könnyebb lenne. Ne kívánd a másét.

Nem lehet Istenről beszélni, de lehet-e nem Istenről. Persze most nem panteistaként kérdezem, hogy fűben fában Isten. Csak nem tudom, hogy mi az a cendens. Transz nélkül. Persze transszal sem. Cendo-lépek, transcendo-átlépek. Én ülök, a nap kisütött vagy be, a fény nem a keresztre esik, mert a valóság nem egy stockfotó, a férjem a hátam mögött áll, várja, mikor ütöm le a szöveg utolsó pontját, néha azért jól esik a pátosz, gondolom, mit szólnál, ha felpattintanánk a keresztet, hova, kérdezi a férjem, ahova a fény esik.



Makáry Sebestyén:

Félelmetesek-e az angyalok?


A kiskörútra nyíló Gerlóczy utcában található egy különös – és amíg tartja magát, egyre különösebb – kiskocsma, amit többféle néven lehet emlegetni. Az évek során a barátokkal is megpróbálkoztunk néhánnyal, melyek közül legkitartóbbnak – a szemben álló tűzoltóság után ­– a Tűzoltóság elnevezés bizonyult. Egyik ősszel – egyetemista éveim kezdetén (ELTE-BTK, Astoria) – innen kerülvén haza, valami szokatlan zaklatottságban feküdtem az ágyamon, és ekkor a távolból, vagy inkább srégen fölülem, angyalok énekét hallottam. Nem nekem énekeltek, de szándékukban állt, hogy én is halljam. Halk, alig kivehető ének volt, néhány percig tisztán hallatszott, majd elaludtam. Hogy nem volt félelmetes, valószínű, hogy az angyaloknak köszönhetem, akik jóindulattal választották meg a távolságukat. Mert, ahogy Rilke írja, „ha az arkangyal most csak egy lépést is tenne felénk / a csillagok sátra mögül, / saját rettent szívünk agyonsújtana minket. Ki vagy te?” (Második elégia)

„Minden angyal félelmetes” (Második elégia). Bár jogosnak tűnik az empirikus társadalom kételkedése is: angyalok márpedig nincsenek. Félelem azonban van. Vannak kézzelfoghatóbb és kézzelfoghatatlanabb félelmek. Mindegyik ismeretlen és kiszámíthatatlan. A legkülönösebbek a kozmikus félelmek. A sötéttől való félelem, a haláltól való félelem, az élet hiábavalóságától való félelem stb. Ahogy minden költészet, a kortárs vallásos-empirikus költészet is (ún. Tudomány), a feloldhatatlan gubancoknál és sötét foltoknál, annál, ami nem megismerhető vagy – és ez lehet, hogy ugyanaz – kifejezhetetlen, metaforákat használ. Az egyik ilyen talány „a sötét anyag.” A jó öreg/jó fiatal racionalitás máris eltörpült a költészet mellett. A Wikipédia-cikk szerint: „A Világegyetem tömegének csupán 4,6%-át alkotja a megfigyelhető anyag, 23% a sötét anyag aránya, és 72% a sötét energia.” Ezek szerint a világ 94,6 %-a költészet, félelem, és ugyanilyen arányban gravitál a »sötét« középkor felé („Jaj, csak azt ne!”). Mert a sötét anyag (miért pont sötét; egy évezreddel ezelőtt azt mondták rá, hogy fénylő, ragyogó, ami mellesleg nem kevésbé félelmetes) méltán és méltón uralkodik (ez persze megkérdőjelezhető, de a lényegen nem változtat), és elvárja a megfigyelhető anyag (teremtett világ?) hódolatát. Az a költészet, amely a sötét anyag felé fordul, lehet vallásos, materialista, nem különbözik egymástól. Az a költészet, amely a megfigyelhető anyagon nem néz túl, lehet vallásos, materialista, egyforma szintén.

Az a költészet, amely nem félelmetes, nem sötét (vagy ragyogó), nem a dolgok mögötti hallhatatlan zúgásra figyel, az 94,6 %-ban nem fog érdekelni. Az nem változtatja meg az életed (Rilke: Archaikus Apolló-torzó). A zseb vallási karatere (Szabó Marcell) például – akármennyire „materialista vigasztalás” ­– szakadékszerű szövegfolyamával a sötét anyagra mutat. Vagy állhat itt Oravecz Imrétől az alábbi kétsoros: „Érintetlen a mag az etetőben, / visszacsábította a cinkéket az erdő.” Miért nem maradtak az etetőnél a cinkék, miért választották a bizonytalant, a veszélyest?

Nem akarok vallásos költőket listázni. Nem is tudnék, csak hibásan. (Ráadásul esetemben már a listázás ötlete is hibás.) És azt se akarom megmondani, hol a tétnélküliség és a téttel telítettség határa. Legyen ez az írás és az olvasás felelőssége. A tudásom egyébként is egy szakadék. Ha valamiről azt hiszem, hogy biztos vagyok benne, szinte mindig kiderül, hogy legalább 180 vagy 540 fokban tévedtem. (Például elhatároztam, hogy nem fogok ebben az interjúban részt venni.) Ettől függetlenül néha mégiscsak sikerülnek dolgok. Általában nem azok, és nem úgy, ahogy gondoltam, és erőlködtem érte.


Könyvészet

Oravecz Imre: a megfelelő nap, Magvető, 2023., Télutó, 66. oldal

Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák. Ford., Pintér Gábor György és Pintérné Léderer Vera, Argumentum, Bp. 2003.

Rainer Maria Rilke versei. Európa, Lyra mundi, Bp. 1983. Archaikus Apolló-torzó, ford.: Tóth Árpád. 184. oldal

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere. Materialista vigasztalások. Műút könyvek, Miskolc, 2022.






Masri Mona Aicha: Budapesten született 1993-ban. Író, református lelkész.

Makáry Sebestyén: 1992-ben született. Költü, Delta címmel 2021-ben jelent meg első verseskötete a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában.

 

Kertai Csenger: 1995-ben született, költő, szerkesztő. Legutóbbi kötetet 2021-ben jelent meg Hogy nekem jó legyen címmel, a Napkút Kiadó gondozásában.



Az előző részek itt olvashatóak: 1 (Bodor Emese - Puskás Dániel): Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről - 1. rész /Bodor - Puskás/ (nincs.online)

0 comments

Comentários


hélóóó.png
bottom of page