Dezső Annamari

A testszőrzet tabusításának feloldása

Recenzió K. Horváth Zsolt – A bundátlan Vénusz című kötetéről (kiadó, kiadás éve)

K. Horváth Zsolt A bundátlan Vénusz című tanulmánykötetének, melynek témája ugyebár a testszőrzet „eltűnése” az elmúlt évtizedekben, nagy kíváncsisággal láttam neki. Ez egy fontos és érdekes dolgokra rámutató kérdés, mégis kevesen foglalkoztak vele eddig. Ennek az oka nyilván az, hogy a mai napig iszonyatosan nagy tabu övezi a témát széleskörben. Alapvető kérdés, melyet a könyv is fejteget, hogy miért is tekinthető a testszőrzet tabunak? Hiszen, ha belegondolunk, a világ legtermészetesebb dolga a szőr, mégis össztársadalmi szinten vannak elvárások azzal kapcsolatban, hogy milyen nemű emberek, hol és mennyi szőrt viseljenek a testükön. A következőkben ezt a témát szeretném részletesebben kifejteni A bundátlan Vénusz című tanulmánykötet elemzésén keresztül.

Mielőtt belekezdnék, fontos tisztázni, hogy az elvárások a férfiakkal és a nőkkel szemben nagymértékben különböznek, a nők irányában sokkal szigorúbb szabályokat állít a társadalom, amelyet a könyv is kiemel az elején. Emellett arra is rámutat, hogy a szépséget erősen a nőkhöz társítják, így az ő külsőjükkel kapcsolatban erősen meghatározott társadalmi kép alakul ki. Nem véletlen az sem, hogy a feminista nőmozgalmak már a kilencvenes évektől a lázadás jeleként nem szőrtelenítettek.

K. Horváth Zsolt hipotézise, kiindulópontja a következő: „A testkép, a szépség és a testszőrzet valahogyan összefüggnek egymással, s arra keressük a választ, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok hogyan képeznek jelentést, másképp fogalmazva hogyan adnak akaratlanul is számot arról, hogy milyen világban élünk, s mit gondolunk önmagunkról.”[1] Ez lényegre törő megfogalmazása annak, hogy miért válik ez a téma kiterjedtté, ha mélyebben megvizsgáljuk/mélyebb vizsgálattal. Egy társadalomról sokat megtudhatunk azáltal, hogy annak tagjai hogyan gondolkodnak/vélekednek saját és egymás testéről. Ahogy már az elején említettem, sok az elvárás a külsőnkkel kapcsolatban, de a kérdés, amit feltesz a könyv, alapjául szolgál az egész témának: kik és hogyan határozzák meg az adott normákat, és ez miként jut el egy olyan szintre, hogy már tényleg mindenki, tudattalanul is sokszor, de követi őket? Ez a kérdés az aktuális korszellemmel és kultúra normáival válaszolható meg a legegyszerűbben, azaz a testnek ugyanúgy van egy politikai-ideológiai tartalma, amelyet az adott társadalom és annak vezetői szabályoznak egy bizonyos időre.

Nagyon érdekesnek tartom a részt, ahol az író Max Weber megértő szociológiájának a szempontjából közelíti meg a témát, melynek a logikája azt veti fel, hogy a nők testszőrzetének eltüntetése egy társadalmi cselekvés, mivel a cselekvő (ebben az esetben a szőrtelenítő nő) mások viselkedése miatt dönt és cselekszik.[2] Ez egyértelműsíti, hogy ténylegesen egy társadalmi jelenségről van szó, mégis ahogy már említettem, az írók és kutatók nehezen győzik le a tabusítás következményeit, amikor a testszőrzetről kell szólniuk. Illetve itt kitérnék arra, hogy K. Horváth Zsolt azt is szóba hozza, hogy a másik gyakori ok, amiért nem akarnak foglalkozni ezzel és ehhez hasonló témákkal az az, hogy erőteljesen nyugatközpontúnak tekinthető a kérdés. Sokan úgy vélik, a testszőrzet tabusítása elenyésző probléma más társadalmi kérdésekhez mérten. Ezzel a kritikával személyesen is találkoztam már szociológus hallgatóként. Ennek ellenére az ilyen jellegű témák sokszor legalább olyan lényegesek, mint a jelentősebb társadalmi problémák. Az a tény, hogy foglalkoznak vele egyes kutatók, nem jelenti azt, hogy a többi kutatási terület emiatt el lenne hanyagolva. Ezek a témák erősen kapcsolódnak más társadalmi jelenségekhez is, mint például a szocializáció különböző színtereinek mivoltához és a párkapcsolatok formáihoz. Továbbá, azzal is érvel az író a téma relevanciája mellett – amellyel teljesen egyetértek –, hogy ez a kérdés nők millióit érinti, társadalmi rétegtől függetlenül. Rengeteg nő szembesül a testükkel kapcsolatos elvárásokkal, amelyek plusz feladatokat vetnek rájuk.

A következő gondolat, amelyet mindenképp kiemelnék a kötetből, hogy senkinek nem lehet feladata eldönteni, hogy szőrtelenítsen-e az egyén vagy sem. A kérdés sokkal inkább arról szól, hogy miként is alakult át az ideális testkép, és miért támaszt ennyi elvárást a társadalom a nők testére vonatkozóan időről időre? Ezekre a kérdésekre lehet objektív választ adni, de arra nem, hogy az egyén hogyan rendelkezik a testéről, ideális esetben ez csupán a saját preferenciáin múlna.

Itt át is térnék arra, hogy a könyv milyen válaszlehetőségeket nyújt arra a kérdésre, hogy az egyén mit gondol, miért is szőrtelenít. Ezek a válaszok nagyrésze a higiéniával, az egészséggel és az esztétikával kapcsolatosak. E válaszok, lehetőségek nem a szubjektum döntéseit takarják, hanem társadalmilag strukturált gondolatok. Erősen kapcsolódnak a média által közvetített fogyasztási szokásokhoz, melyek ezáltal könnyen társadalmi normává válnak. Ez egy olyan kettőséget mutat, amely azt láttatja, hogy mi magunk határozzuk meg döntéseinket a saját testünkről, mégis mögötte áll egy erős nyomás a fogyasztói társadalom által, és egy másik, ami részben az előzőből fakad, az aktuális szépségideálokon keresztül.

Mielőtt rátérnék a könyv következő fókuszpontjára, említenék egy kapcsolódó társadalmi jelenséget, amely nem más, mint a rövid, illetve kopasz hajat viselő nők, valamint leginkább fogadtatásuk a társadalomban. Ez a jelenség kezd trenddé válni egyes szubkultúrákban, illetve feminista megmozdulásként is értelmezhető. Azonban a mainstream kultúrában még mindig sokan megbotránkoznak rajta vagy betegséghez társítják, akkor is, ha egyszerűen csak esztétikai vagy ízlésbeli döntés áll a frizura választásának hátterében. A hetekben például Pottyondy Edina, youtuber tett közzé egy videót, amiben leborotválja a haját. Óriási médiavízhangot kapott a videó, rengeteg cikk, megosztás és komment született a tartalom publikálása után. Ezek mind meglepődve álltak az eset előtt, találgatva, hogy miért tette ezt Edina egy rövid komikus videó keretében. Pottyondy Edina a sok teória miatt Facebook posztban reagált ezekre, amelyben megosztotta, hogy nem gondolta volna, hogy ekkora találgatás lesz az ügyből, mivel neki teljesen természetes, hogy pár évente lenyírja a haját kopaszra, mivel így tetszik neki és pont. Érdekes, hogy az emberek rögtön mi mindenre gondoltak, viszont, ha ezt egy férfi tette volna meg, közel sem érkezett volna ennyi teória, vélemény és reakció.

Az ideális testkép elképzelése a kilencvenes évektől, illetve még inkább a 21. század elején változott utoljára nagyot. A könyv ennek tekintetében felteszi a kérdést, hogy miért pont akkor? Ez egy társadalmi kérdés, mivel a társadalomtudomány úgy vallja, hogy maga a test is egy társadalmi konstrukció. Emiatt a változás okát kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai válaszokban lehet keresni. Mi is történt akkoriban, ami ekkora változást hozhatott a testképben? A válasz megadásában nagy szerepe van Michel Foucaultnak, aki úgy fogalmazott, hogy a „a lélek a test börtöne”[3], azaz a test felé a társadalom hatalma nehezedik.

A tanulmánykötet elemzése közben, szeretném megemlíteni a MiaFemme podcastet, ahol a szerző beszélget A Bundátlan Vénuszról, a KIÉ A TESTÜNK: Rendhagyó szőrtörténeti Óra K. Horváth Zsolttal című epizódban. Az adás elején szóba kerül például a borító, amelyen Klenyanszki Csilla képe szerepel, melyet a szerző egy kiállításon látott pár éve és rögtön tudta, hogy ha ez a könyv végül megjelenik, ez lesz a borítóképe. Ez az alkotás tényleg magával ragadja a figyelmet és jól ábrázolja képileg a témát, melyet a könyv magában rejt. Szó esik még a cím értelmezéséről, a könyv tartalmáról, és megválaszol még a szerző sok érdekes kérdést, a pluszinformációk, illetve a könyv háttere iránt érdeklődik számára mindenképp érdekes meghallgatni az adást.

A következő kérdés, amellyel foglalkozik a kötet így hangzik: Mikortól vált a női test szőrtelenítése az „elfogadott” külső részévé? Ahogy a könyv ismerteti, a felvetés az ezredforduló környékén vált igazán népszerűvé, mivel ekkor következett be az az állapot, amikor már teljesen alapvetővé vált a szőrtelenítési norma. Az elsők között olyan nők kezdtek el ezzel foglalkozni, akik kritikusan álltak hozzá az új szőrtelenítési normához. Érdekesség, hogy az akkoriban erről született pár tanulmány csupán csak a hónalj és a láb szőrtelenítésről beszélt, a szeméremszőrzetről nem esett szó bennük. Véleményem szerint ennek két oka is lehetett: az egyik, hogy akkoriban ez még nem képezte a szőrtelenítési norma részét, valamint az is elképzelhető, hogy tabunak számították az intim szőrtelenítésről való gondolatok publikálás.

A szerző említi az „akt” és a „meztelen férfi és nő” közti különbséget is, amelyet sokan tévesen egy kalap alá vesznek. A különbség pedig teljesen logikus: az akt egy kornak a szépségideálját mutatja be, a meztelenség pedig egész egyszerűen a valóságot látatja. Kenneth Clark is foglalkozott a témával, aki a görögök példáját veszi alapul: a görög festők, szobrászok az eszmény és a valóság kombinálásával alkották meg aktjaikat. Ezt a gondolatot a jelen kontextusában is érdemes megvizsgálni; az internet hatására napjainkban is észrevehető az ideál és a valóság összemosása, például a retusálás elterjedése is ahhoz vezetett, hogy egy valós személyt egyszerű szerkesztéssel „tökéletessé”, „kívánttá” lehet változtatni. Az eszköze a koroknak változik, de a célja valamelyest ugyanaz marad.

Ezzel a párhuzammal át is térnék egy másik, a tanulmánykötet által tárgyalt művészeti formára, a fényképészetre, ahol már pusztán a valóságot vitték eszményi szintre, például a reklámiparban a mai napig az ilyen jellegű képek a legjellemzőbbek. A könyv megemlíti Judy Dater 1974-ben készült, híres fotóját, melynek a címe Imogen és Twinka a Yosemite Nemzeti Parkban. Ez a mű egy fiatal modellt és egy idős fotóst ábrázol, ahogy egymást nézik, azonban az idős nő ruhában, a fiatal lány pedig meztelenül szerepel a képen. Ezzel Judy Dater megörökíti a meztelenség természetességét, bemutatja a nők közötti elfogadást és összetartást, amely feminista célzattal is bír.

A kötet vége felé, teljeskörű elemzés és a diskurzus számbavétele után K. Horváth Zsolt ráközelít a magyarországi helyzetre. Az erről szóló fejezetet egy jogos kérdéssel nyitja a szerző, miszerint kérdéses, hogy a nyugati kulturális behatások milyen mértékben érték el a kelet-európai nőket? A fejezet elején erre a kérdésre már kapunk egy rövid kiinduló megállapítást: „Ha helyes a hipotézisem, miszerint a női test normalizálása és ezzel összefüggésben az eszményi test politikai antropológiája összefügg az adott társadalomban tapasztalható uralkodó diskurzusokkal, akkor az államszocialista időszak női testképe elvben nem illeszkedhet a fentebb bemutatott észak-amerikai és nyugat-európai mintákhoz”[4]. Ez az állítás ugyebár a hetvenes és nyolcvanas évek kelet-európai berendezkedéséről szól. A feminista mozgalmak testképpel kapcsolatos kritikai elgondolásai nem jutottak el Magyarországra, de a trendek, amelyek ezt követték már annál inkább, vagyis a női test „szabadabb” léte, és a divat annak a formájának az elterjedése, ahol a női ruházat már többet mutathatott a testből. Ami ebből nagyon érdekes, hogy maga a feminista kritika, amely ennek a változásnak az alapja és egyben egy fontos üzenet hordozója, az kimaradt. Csupán a trendszerű hatása érkezett meg a kelet-európai kultúrákba. A könyv ennek kapcsán felteszi a kérdést, hogy ez a fontos alap mégis hogyan maradhatott ki? Az államszocialista rendszer kritikusai – úgymond az „ellenzék” – sokáig nem foglalkoztak a női jogok kérdésével, viszont ezek a kritikus megmozdulások szinte átcsaptak bizonyos szempontból a nyugat idealizálásába. A könyv erre példaként említi az első Magyarországon megrendezett szépségversenyt 1985-ben, amely valószínűleg az államszocialista rendszer reakciója volt a nyugatot idealizáló hangokra. Ez azonban közel sem egy női jogokat erősítő újítás volt, lényegében a prüdériából rögtön a női test tárgyiasításába lépett át. Az ezt követő fordulópont a rendszerváltás volt, melynek következtében már áttért az ország a kapitalista működésre. Emiatt a szőrtelenítés trendje csak a rendszerváltást követően vált teljesen köznapivá Magyarországon. Ez jól mutatja, hogy az aktuális szépségideálok nagyban összefüggnek az adott ország államformájával és gazdasági tényezőivel is.

A Bundátlan Vénusz című könyv elemzésének zárása gyanánt szeretnék konklúziót vonni az olvasottak alapján, és megosztani a személyes benyomásomat a tanulmánykötet kapcsán. Jól strukturált írásról beszélhetünk, amely társadalomtudományi szempontból is sok értéket rejt magában, emellett szerintem bárkinek egy lényeges olvasmány lehet, mivel felhívja az olvasó figyelmét olyan dolgokra, melyek segítenek megérteni nőjogi kérdéseket egy konkrét ügyben a szőrtelenítés mivoltán keresztül, a történelmi példák és a jelen elemzésének, összevetésének eszközeivel. Befejezésként még egy zárógondolatot szeretnék megosztani K. Horváth Zsolttól: „Végső soron nincs más dolgunk, mint szenvedélyes archeológiai munkával újraalkotni a természetes fogalmát”.[5] Ez a gondolat sok mindenre rávetíthető, a fentebb tárgyaltakra és több más aktuális témára is. A könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom és azt is, hogy gondolkodjunk és tegyünk azért, hogy egy olyan társadalomban élhessünk, ahol az egyén dönthet a saját testéről!

Fotók forrásai:

1. Klenyánszki Csilla: The Reminiscence of Being a Woman (2017) 
forrás: http://klenyanszki.com/projects/the-reminiscence-of-being-a-woman 
2. A women’s-liberation parade on Fifth Avenue, in New York, in August, 1971
forrás: Getty Images
3. Judy Dater: Imogen és Twinka a Yosemite Nemzeti Parkban
forrás: https://www.scu.edu/desaisset/exhibitions/virginlandscape/infocus_twinka/


[1] K. Horváth Zsolt, A bundátlan Vénusz, Budapest, PRAE, 2021, 10.

[2] Max Weber, Gazdaság és Társadalom, = A megértő szociológia alapvonalai, Max Weber szerk., Budapest, KJK, 1987, 38.
[3] Michel Foucault, Felügyelet és büntetés. A börtön története, Budapest, Gondolat,    
1990, 42-43.

[4] K. Horváth Zsolt, A bundátlan Vénusz, Budapest, PRAE, 2021, 113.
[5] K. Horváth Zsolt, A bundátlan Vénusz, Budapest, PRAE, 2021, 148.

Dezső Annamari vagyok, szociológus hallgató. Budapesten élek és tanulok, de a szívem Pécshez is közel áll. Tanulmányaimon belül a fő érdeklődéseim a média-, a kisebbség- és az irodalomszociológia. Emellett még vonz az újságírás és a fotózás világa is.