Dubán Kitti

A feladás művészete

Vagy tudják, mit? Le van szarva! A miniszterelnök-jelölt kampányzáró beszéde közepén dobta a színpadra a mikrofont, a hangszórók sípoltak, a Főtéren összegyűlt tömeg a fülére tapasztotta a tenyerét. A jelölt levonult a színpadról, a kampányszervezők döbbenten néztek utána, aztán a hangosításért felelős srác megnyúlt arca nemtörődöm vonalakká rendeződött vissza, a hangosítópulthoz lépett, és csavart egyet a hangerőn. A tömeg felmordult, ahogy felerősödött a sípolás. Mozgolódni kezdtek, vállvonogatva indultak haza.

A Főtér mellett, egy mindig sötét utcában egy meglepően forgalmas kisbolt puha arcú eladója aprót számolt. Ezerhárom, ötvenesekben. Tudta, hogy ötvenest dobnak leggyakrabban a kalapba? Adnak is, meg nem is. De azért kijön előbb-utóbb belőle egy doboz cigi. Felröhögött a vevő, a nevetés egy zökkenéssel köhögésre váltott. A puha arc megrezdült, az eladó elvétette a számolást. Sóhajtott, kisboltlevegő áramlott ki a száján, megzörgette az érméket a pulton. Ötven, száz, százötven, ez egy húszas, jó koszos, százhetven. Ritmusra köhögött a dohányos, ötvenesek ritmusára, de ezek húszasok, tízesek, még kétforintos is volt köztük. A puha kéz a pultra csapott, az érmék felemelkedtek, csörögve estek vissza. A fészkelődő sor megtorpant. Az eladó feljebb tolta szemüvegét, hátrafordult, levette a piros malbit, a férfihoz vágta. Vigye! Ingyen van. Az fogatlan mosollyal, gyorsan távozott. Az eladó olyan finoman beszélt, mintha vigyázna, hogy a gömbölyű szavak el ne törjenek a padlón. Mindenki kifelé. Zárva vagyunk. Nem ellenkezett senki, a bolt hamar kiürült. Lenyúlt a pult alá, kezébe vette a durva markolatot. Megvárta, hogy a csengettyű elhallgasson. Aztán kettéhasította a pultot a baltával. A liszteszsákokkal folytatta, a szálló fehér porszemeken megcsillant a neonlámpa fénye, ködbe vonta a rombolást. Egy polc sem maradt állva.

A kisbolt előtt egy fonnyadt arcú nő álldogált. Kenyérért jött, remélte, hogy az eladó jókedvében lesz, ad neki egy marcipános csokit, de az ajtón kilépve már nem kívánta az édeset. Még csilingelt mögötte a kis csengettyű, a hajléktalan rágyújtott kijövet, kezitcsók’, aztán csámpásan elsietett. Ennek sem dob több aprót. A sikátoron átfújt a szél, megborzongott, összehúzta magán a kiskabátot, megigazította fején a kendőt, fekete hajtincsei kigöndörödtek alóla, keretbe fogták csontos arcát. Május volt, mégis a bőre alá kúszott a hideg. Nem lesz ma kenyér, mit szólnak otthon, három éhes száj várja haza a nővérét. Anyja gyomrából sem szívja fel ma semmi az alkoholt, hányni fog megint. Átmehetne a város túlfelére, ott van egy pékség, de talán már oda sem ér zárásig. Aprókat lépve indult el, papucsos lába meg-megakadt a kavicsokon, a csikorgástól felállt a karján a szőr. A sikátorból kilépve beterítette egy fékező busz kipufogófüstje, égette a tüdejét. Megtorpant, a busz után nézett, az épp beállt a megállóba, a koszos hátsó ablaknak döntve egy kopott felirat hirdette, hogy Madeira-ra tart. A lány mélyen beszívta a keserű levegőt. Ahogy letépte magáról a fejkendőt és ledobta a kiskabátot, megcsördült zsebében a kenyérre szánt apró. A buszsofőr az ajtó előtt állva nézte a felé rohanó lányt, utolsó pillanatban állt félre az ajtóból, a papucs szivacsából szállt a por, ahogy felcaplatott a lépcsőn.

Kétszáz diabéteszes került aznap kórházba, hozzátartozók elmondása alapján egyszerűen rájuk tört egy vad falási roham. Egyikük egy esküvői tortára ugrott rá őrjöngve, és két marokkal tömte a szájába az édességet. Hárman ráncigálták le róla, nem lehetett eldönteni, hogy habzik a szája, vagy csak a tejszín bugyog belőle fel.

Gyorsan terjedt a nyavalya. Eleinte minden gyanús esetről tudósítottak, aztán a hírportálokon egyre inkább lorem ipsum dolor sit. Az utcai szemetesek megteltek vastag klasszikusokkal, a háború és békék, kőszívű ember fiaik és isteni színjátékok összegyűrt lapokkal álltak halomban. A Bajza utcai tűzesethez még kivonultak a tűzoltók, de egyikük már előre bekészítette az autóba a szalonnát és a nyársakat.

A hetes busz ablakában néztem, ahogy hullámzik a tükörképem, minden zökkenésnél megvonaglott az arcom, megfeszült a bőr kapaszkodó a tenyeremben. Könyékig felcsúszott a kabátom ujja, viszketett alatta a hajlat. Megdőlt tengelyem másik végén laptoptáska, képzeletbeli ferde keresztem egészen szomorú. Markolom a táska szíját, markolom a kapaszkodót, befelé fordítom a bőröm, hogy ne érjen másokhoz. Utoljára megfeszülnek az izmaim, aztán elengedek mindent, összerogyok, a földön, mint egy békés massza hullámzik a testem, ernyedten nyelem el az úthibák rezgéseit, nyitott számon folyik ki a hangjuk, mint régen, amikor anya a macskaköveken tolta a babakocsit.

Éreztem a becsapódást, de hullámaim elnyelték az erejét. A menekülő utasok cipőtalpa elvitt belőlem egy-egy ragadós darabot. Robbanások sorozata hallatszott, hirtelen nagyon világos lett, majd elmúlt ez is. És csak hallgattam, ahogy nő a fű, ahogy a gyökerek átszakítják a fémet. Csak keveset kellett várni, mire megette a rozsda a busz tetejét, visszatértek addigra az állatok is, a sűrű borostyán hűvös mozdulatlanságban őrizte a tartószerkezetet. Ha tudtam volna korábban, mennyire könnyű feladni, már rég lefeküdtem volna a többi puhán rezgő test közé, várni, hogy elszálljon a szmog, és megint látszódjanak a csillagok.

Székesfehérváron születtem, hét éve Budapesten élek, szövegíróként dolgozom egy reklámügynökségnél. Van egy kutyám és harminchat szobanövényem.