Mozogi Amel
Ăva
Ăva elbĂșcsĂșzik a fĂ©rjĂ©tĆl. A fĂ©rfi kilĂ©p, ĂĄtlĂ©pi a kĂŒszöböt. A nĆ bezĂĄrja utĂĄna az ajtĂłt, majd sĂłhajt egyet. A tekintete a földre mered. FĂ©l. Izzad Ă©s remeg. A remegĂ©s kĂvĂŒlrĆl nem lĂĄthatĂł, ez egy belsĆ mozgolĂłdĂĄs. Nem kutatja a miĂ©rtet, Ăgy nem szƱrĆdik tovĂĄbb a gondolat. JĂłl tudja, ha megengednĂ© magĂĄnak, csak nagyobb lenne a felfordulĂĄs ott bent. Tekintete mĂĄr nem a padlĂłt bĂĄmulja. FelnĂ©z, többször, sokszor pislog. Ăgy tesz, mintha meg sem törtĂ©nt volna az elĆzĆ pillanat, Ă©rzĂ©s, gondolat. Huss - mondja hangosan. MegerĆsĂtĂ©s, Ăva, ez kell neked, gondolja. Mosolyog, mosolyog az ajtĂłnak. Alig hallhatĂłan motyogja: SzĂ©p napot, szeretlek. Ăn is tĂ©ged, csĂłk, szia. IsmĂ©t egy mosoly. Kezeit vĂ©gigsimĂtja a derekĂĄt körĂŒlölelĆ fehĂ©r kötĂ©nyen Ă©s sarkon fordul. NekilĂĄt az aznapi teendĆknek. TakarĂt. ĂrĂŒl, ha takarĂthat, mert akkor nem kell a szobĂĄban ĂŒlnie a zöld karosszĂ©kĂ©ben, Ă©s azon rĂĄgĂłdnia, hogy ki is Ć Ă©s mit szeretne mĂ©g tenni ebben az Ă©letben. Vagy egy mĂĄsikban. Ha lehetne, bĂĄrcsak, kĂvĂĄnja sokszor. A legtöbb ilyen elmĂ©lkedĂ©st követĆen rendszerint elhĂĄnyja magĂĄt. Gyakran Ă©rzi ezt az ingert, ha önmagĂĄra gondol. EgyĂ©bkĂ©nt nem szereti, ha hĂĄnyĂĄsszagtĂłl bƱzlik a szoba napokig.
Ăva aznap sĂĄrga ruhĂĄt visel, piros cipĆvel. Mindennap felveszi a legszebb ruhĂĄit, cipĆit, Ă©s abban kering, mĂ©g akkor is, ha csak takarĂt. Az aznapi teendĆket a konyhĂĄban kezdi. ZsĂroldĂĄs. ElĆszĆr a csempĂ©nek esik neki, majd letĂ©rdel, Ă©s kinyitja a sĂŒtĆ ajtajĂĄt. ErĆsen sĂșrolja a rĂĄrakĂłdott Ă©telmaradĂ©kok okozta zsĂrt Ă©s szennyezĆdĂ©st, ezt mĂĄr hangosan Ă©s hatalmas vigyorral mondja. NĂ©ha azt kĂ©pzeli, hogy egy hetvenes Ă©vekbeli reklĂĄm fĆszereplĆje, melyben Ć az a kedves Ă©s szemrevalĂł menyecske, aki bemutatja a legjobb Ă©s legmodernebb sĂșrolĂłeszközöket. TalĂĄn mĂ©g azt is gondolja, hogy Ć koruk legcsodĂĄlatosabb nĆje. TalĂĄn. A hangosan kimondott mondat utĂĄn mĂ©g inkĂĄbb mosolyog, sĆt vicsorog, hogy mind a harmincvalahĂĄny fogĂĄt lĂĄtni lehet. LĂĄtja is mind a harmincvalahĂĄnyat, mert olyan fĂ©nyesre tisztĂtotta a sĂŒtĆ ajtajĂĄt, hogy önarckĂ©pĂ©vel talĂĄlja magĂĄt szemben. Percekig kĂ©mleli az arcĂĄt. Ekkor mĂĄr gondolatai legmĂ©lyĂ©n van, fuldoklik. Nem kell ide a zöld karosszĂ©k, gondolja magĂĄban. IgazĂĄn tehetne egy mozdulatot, hogy fĂ©lbeszakĂtsa a filmet Ă©s folytassa azt, amit elkezdett. Csukd fel a sĂŒtĆ ajtajĂĄt, csukd fel, kĂ©rlek. Ezen mondatot is ĂvĂĄtĂłl hallhattuk, attĂłl az ĂvĂĄtĂłl, aki szeretnĂ© azt a nĆt maga elĆtt lĂĄtni, aki a reklĂĄmokban mutatja meg tehetsĂ©gĂ©t Ă©s figyelemremĂ©ltĂłan köszön el fĂ©rjĂ©tĆl. De Ăva mĂĄr nem hall Ă©s nem csukja fel a sĂŒtĆ ajtajĂĄt. InkĂĄbb Ășgy dönt, hogy bekapcsolja a gĂĄzsĂŒtĆt, elfĂșjja annak lĂĄngjĂĄt, Ă©s hagyja, hogy az imĂ©nt farkasszemet nĂ©zĆ arc megpihenjen, ĂvĂĄval.
Kisgyermekkoromat Afrika Ă©szaki rĂ©szĂ©n töltöttem, serdĂŒlĆkoromat a VajdasĂĄgban Ă©ltem meg, majd elĂ©rve a fiatal felnĆttkort MagyarorszĂĄgon telepedtem le. MindhĂĄrom orszĂĄgban mĂĄs Ă©s mĂĄs nevet viseltem. TalĂĄn lesz negyedik, talĂĄn nem lesz negyedik.
A szerzĆ fotĂłjĂĄt Endlein ZsĂłfia kĂ©szĂtette.