Vida Kamilla Az utolsó nap Ott ébredtünk aznap reggel Imrével (kézen fogva, mint ötéves korunkban) a Testnevelési Főiskola hideg kövén. Nem emlékeztünk semmire, egyedül voltunk, meg néhány vérnyom, de nem olyan sok, hogy nagyon megijedjünk. Szájpadlásom rojtozta a másnaposság. Tudtuk, hogyha kilépünk az ajtón, három dolog történhet. Vagy neki lesz igaza, vagy nekem, vagy egyikünknek sem. Tudtuk, hogy kicsit nagyobb a matematikai esélye annak, hogy nincs az életnek értelme, mi

Vida Kamilla Imre és Iván Végül két fiút szültem, Ivánt és Imrét, az új Magyarország hírnökeit. Iván anyás volt, Imre apás. Péntek este csirkepaprikást főztem a családi recept szerint, Iván elment hazulról, Imre a szobájában gubbasztott: nem volt éhes, csak kiváltképp szemtelen. Kirontott, összevesztünk, felborította a lábast, az egész konyha vörösben úszott, az apjuk is végre felnézett a jegyzeteiből. Most ez a slágertéma: ‘hányszor hallgattunk, mikor nem szabadott volna, mi

Vida Kamilla Megvédtük Nádas Pétert, a nagy magyar írót Megvédtük Nádas Pétert, a nagy magyar írót. Kinyitottuk a nemzeti minimum...