Keszy-Harmath Luca

Zsebkönyv, lexikonnyi tudással

Recenzió Csontos Nóra és Dér Csilla Ilona Pragmatika a magyar mint idegen nyelv oktatásában című könyvéről

A Csontos Nóra és Dér Csilla Ilona által írt kötet egy tankönyvsorozat tagjaként látott napvilágot a Károli Gáspár Református Egyetem és a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola együttműködésével létrejött magyar mint idegen nyelv szakirányú pedagógus továbbképzés tapasztalataiból. A zsebkönyvek célja, a hallgatók segítése az információszerzésben, tanulásban és a fejlődésben. A lehető legtöbb tantárgyhoz elkészülnek a zsebkönyv méretű tankönyvek Nádor Orsolya szerkesztésével, amelyek egy-egy tantárgy legfontosabb tudnivalóit tartalmazzák, ezzel óriási kapaszkodót adva a hallgatóknak.

Az elsőfejezetben, a bevezetésben az olvasó egy rövid áttekintést kap arról, hogy az évek során, hogyan alakult a pragmatika (a nyelvészeti részdiszciplína, amely a nyelv használatának kérdéseivel foglalkozik) megítélése, felosztása. A pragmatika ”fejlődését” ugyanis meghatározta az a korai felfogás, mely szerint a nyelvi rendszer formális elemzése a kizárólagos cél, de ez a felfogás a nyelv használóinak a szerepével nem foglalkozik. A szerzők kiemelt célja ezzel a kötettel, hogy a funkcionális nyelvészet háttérfelvetéseit érvényesítve áttekintést tudjanak nyújtani a nyelvi tevékenység leglényegesebb kérdéseiről, reflektálva a magyar nyelvi tevékenységet jellemző és meghatározó kérdésfelvetésekre és a magyar mint idegen nyelv tanítása során előtérbe kerülő pragmatikai problémákra. Az elkészült kötetben, amely a nyelvet mint tevékenységet értelmezi mind a mikro-, mind a makro-, mind a metapragmatika szempontok egyaránt fontos szerepet játszanak, hiszen a magyar mint idegen nyelv oktatása során mindhárom terület előtérbe kerül. A bevezetésben azoknak a kiemelt fogalmaknak az áttekintését, pontosítását olvashatjuk, melyek elengedhetetlenek a könyv teljes megértése érdekében.

Az második fejezetben a nyelvi tevékenység általános jellemzésekor a két alapvető funkció meghatározása és elválasztása történik meg (tranzaktív, interaktív). Ezt követően három fontos fogalommal ismerkedhet meg az olvasó (választás, egyezkedés, adaptáció), amelyek a nyelvi tevékenység három, egymással kölcsönös kapcsolatban álló terminusai. Majd szétválasztásra kerül a beszélt nyelvi és az írott nyelvi tevékenység a közvetett és közvetlen interakciók fogalmára is hangsúlyt helyezve.

A harmadik fejezetben a kontextus összetevőiként bevezetésre kerülnek olyan fogalmak, mint a szituációs kontextus, tematikai kontextus, cselekvés kontextus, stílus, kontextualizáció és a tudáskeret. Az utóbbi összetettsége abban rejlik, hogy azokat a tapasztalatokat tartalmazza, melyek a világ egy entitásához, egy összetevőjéhez kapcsolódnak. A forgatókönyv szintén olyan tudás, amelyet szociokulturális meghatározottsággal kell jellemezni bizonyos esetekben, amikor nem egyértelmű a tudás előhívása. Ebben a fejezetben kaphat betekintést az olvasó a kép szerepébe a MID oktatásban, amely véleményem szerint igazán érdekes, mivel a MID tankönyvekben illusztrációk többféle prototipikus módon közölhetnek ismereteket (centrális kép, szeriális kép). Kiemelném, hogy ezekben a tankönyvekben a kép és a szöveg kiegészítik egymást a befogadás folyamatában.

A negyedik fejezetben a diskurzusok jellemzésével szétválasztásra kerül a két legáltalánosabb protodiskurzus (prototipikus társalgás, prototipikus szöveg). Majd a szerzők rámutatnak arra az ellentétre, amely a beszélt nyelvi diskurzus és az írott nyelvi diskurzus elsajátítási irányára jellemző az idegen nyelv oktatásában. A szóbeli diskurzusok és az írásbeli diskurzusok bemutatása után a diskurzusok szerveződésének bemutatása a rengeteg példával könnyen befogadható és megérthető az olvasó számára.

Az ötödik fejezet összetettsége abban áll, hogy két egymással szorosan összefüggő jelenséget mutat be (deixis, koreferencia). A deixis az egyik legfontosabb fogalom, ugyanis ezzel (is) bizonyítható az, hogy a nyelv és a kontextus közötti kapcsolat a nyelvi rendszerben is kifejeződik. Emellett a koreferencia jelensége hozzájárul mind a diskurzusok sikeres értelmezéséhez, mind a társalgások és a szövegek koherens megalkotásához. Az olvasó megismerkedhet a példák segítségével a deixis fajtáival (társasdeixis, személydeixis, attitűddeixis, térdeixis, helydeixis, idődeixis, diskurzusdeixis). Majd a deiktikus nyelvi elemek értelmezése után koreferenciát fejtik ki a szerzők és megkülönböztetésre kerül a koreferencia két fajtája, amelyek egymás fordítottjai (anaforikus viszony, kataforikus viszony). A katafora és az anafora megértését is példákkal segítik.

A hatodik fejezet szintén két fő részre oszlik. Az első részben megismerkedhet az olvasó a Grice társalgási maximáival, amelyek szorosan kapcsolódnak a második részhez, ami az implikatúraelméletét részletezi. A kontextusfüggetlen és kontextusfüggő jelentés különbsége foglalkoztatta az írót elsősorban. Az ő véleményével ismerkedhet meg az olvasó, mely szerint az emberek a társalgások során egy általános elvet, az Együttműködési Alapelvet követik. Az alapelv bemutatása után a négy részletező maxima leírása történik (mennyiség, minőség, viszony, mód). A második rész fő vonalát Grice gondolata adja, amely szerint a hétköznapi társalgások során sokszor megszegünk a maximák közül egyet vagy többet, és ezáltal implikatúrákat, mögöttes közléseket hozunk létre. Fontos, hogy ami a megnyilatkozó oldalán implikatúra lesz, az a befogató oldalán következtetésként fog megjelenni. Az implikatúrák létrehozására és a maximaszegésekre sok példát hoznak a szerzők, ezzel segítve az átfogó megértést. Bemutatásra kerül a Grice által megkülönböztetett két fő implikatúratípus (konvencionális, társalgási) majd a későbbinek két fajtájának részletezésére is sor kerül (általánosított társalgási implikatúrák, partikuláris (alkalmi) társalgási implikatúrák).

A hetedik fejezetben, amely beszédaktusokkal ismerkedhet meg az olvasó. Elsőnek Austin és a beszédaktus-elmélet megszületésével, amely során visszatér a fontos kijelentés, hogy a nyelv cselekvés. Bevezetésre kerül az igazságérték, a konstatívumok és a performatívumok. Austin a performatívumok egyik osztályzásában megkülönbözteti egymástól az explicit és az implicit változatokat, amelyeket a szerzők példákkal ismertetnek. Fontos megállapítás, hogy a performatív megnyilatkozásokhoz nem rendelhető igazságérték, tehát nem igazak vagy hamisak, hanem sikerültek vagy nem sikerültek. A szerzők példák segítségével végig vezetik az olvasó Austin megállapításain (balfogás, szerencsefeltételek, mellélövés, visszaélés, téves felidézés, téves alkalmazás, téves végrehajtás, érvénytelenített aktus, botlás, fennakadás és kinyilatkoztatott, de üres aktus). Megmagyarázásra kerülnek az Austin által létrehozott aspektusok, amelyek alapján a beszédaktusokat jellemezi (lokúciós, illokúciós, perlokúciós). Az első rész végén pedig az igecsoportok állnak, amelyeket Austin aktustípusoknak szánt a beszédaktusok csoportbarendezésére (ítélkezők, végrehajtók, elkötelezők, viselkedők, bemutatók). Másodiknak Searle beszédaktus-elmélet átdolgozása kerül a terítékre (Searle Austin tanítványa volt). A szerzők kifejtve ismertetik a változásokat az olvasóval. Searle három meghatározó ponton átalakította az első részben ismertetett gondolatokat. Elsőként az alapján, hogy úgy vélte, a beszédaktust részét alkotó három aktus közül az illokúciós aktus a lényeges, mert ez adja a tényleges beszédaktus célját. Második újításként megkülönbözteti az indirekt és direkt beszédaktusokat, végül az illokúciós erő felől rendezett öt csoportot (asszeratívumok, direktívumok, komisszívumok, expersszívum és deklaráció).

A nyolcadik fejezetben a nyelvészeti pragmatika egyik legnépszerűbb és legmeghatározóbb témája kerül bemutatásra, amely nem más, mint az udvariasság pragmatikája. Elöljáróban megtudhatja az olvasó, hogy az udvariasság egy nyelvi és nem nyelvi viselkedéses részt is magában foglal és, hogy az udvariasság társas cselekvés és gyakorlat, amelynek során a szereplők közös értékeket erősítenek meg, és viselkedésük tükrözi, hogy az adott szituációban mit tekintenek helyénvalónak. Leech udvariassági maximái és udvariasság elmélete az előző fejezetben tárgyalt Grice-féle megközelítésből nőtte ki magát és vált meghatározóvá. Leech alapelve hatására miszerint „Minimalizáld (ha minden más változatlan) az udvariatlan gondolatok kifejezését!” és „Maximalizáld (ha minden más változatlan) az udvarias gondolatok kifejezését!” új maximákat hoz létre (tapintat, nagylelkűség, elismerés/jóváhagyás, szerénység, egyetértés, együttérzés/rokonszenv és fatikus). A szerzők ezek részletezése után bemutatnak még kiegészítésül további elveket: Polyanna-elv, Érdekesség Elv és a nem az udvariassági maximák sorába illeszkedő elveket: Irónia Elv, Ugratás Elv. A másik meghatározó udvariasságelméletként bemutatásra kerül Brownnak és Levinsonnak pragmatikai arc(ulat)elmélete, a negatív és pozitív arc megkülönböztetése, a pozitív és a negatív udvariasság fogalma és az arcfenyegető aktusok (pozitív arcot fenyegető aktusok, negatív arcot érintő arcfenyegető aktusok) és ezeknek az alcsoportjaik. Az arcfenyegető aktusok kapcsán megmagyarázásra és lebontogatásra kerül két stratégia: Mikrofonba ’on record’ stratégiák és a Mikrofon mellé ’off record’ stratégiák. A fejezet végén az udvariatlanság megítélésének változást mutatják be a szerzők a pragmatikában. Majd a hármas rendszerezést említik meg, valamint felhívják a figyelmet interkulturális kérdésekre az udvariatlansággal kapcsolatban.

A kilencedik fejezetben a szerzők a magyar nyelvre vonatkozó empirikus beszédaktus-vizsgálatok közül háromra térnek ki: a kérésekre (származtatott mód, explicit performatívum, beágyazott performatívum, származtatott lokúció, akaratnyilvánítás, javaslattevő forma, előkészítő stratégia, erős célzás/utalás, gyenge célzás), az elutasításokra (magyarázkodás, tagadás, sajnálat kifejezése) és a bókok adására és fogadására (elfogadás, visszautasítás, elterelés). A fejezetben közzétett eredmények diskurzuskiegészítő teszteken alapulnak, éppen ezért ez a fejezet a kötet egy kiemelkedően olvasmányos része. Szili megállapításait teszik közzé és árulják el az olvasónak, hogy a felsorolt módok közül melyik helyzetben melyiket választják általában a magyarok. Utána a fejezet a kérést előtérbe helyezve mutatja be, hogy a magyar mint idegen nyelvi tankönyvek hogyan jeleníthetik meg a beszédaktusfajtát példák, szituációk segítségével, különböző szempontokból és lépésről lépésre.

A tizedik fejezetben a szerzők bemutatják a nyelvtanuló kompetenciáit. Főbb csoportokba sorolják a kompetenciákat és ezt követően ismertették azokat (általános kompetenciák és kommunikatív nyelvi kompetenciák) és bevezetik a szociopragmatikai kompetencia fogalmát.

A tizenegyedik fejezetben a magyar mint idegen nyelv oktatása során tapasztalható nyelvi hibázások típusait különítik el, de jelzik, hogy az elválasztás nem mindig egyértelmű. Alapvetően kétfélék: grammatikai hibák vagy pragmatikai hibák. (Ezek írott nyelv és beszélt nyelvi produktumokban is egyaránt megjelenhetnek.) Bemutatásuk után az utóbbiban két fő típust különítenek el és ezeket példák segítségével elemzik: pragmalingvisztikai hiba (a tanítási helyzetből fakadó hibák, pragmalingvisztikai transzferből fakadó hibák) vagy szociopragmatikai hiba (a szabad hozzáférésű dolgok/információk körének különbségeiből fakadó hibák, a tabuk különbségeiből fakadó hibázások, a viszonylagos hatalom és szociális távolság eltéréseiből eredő vétségek, az értékítéletek különbségéből fakadó hibák). A társas hibák mint harmadik típus is idesorolható egyes vélemények alapján. Az olvasó itt is elgondolkodhat azokról a kulturális kérdésekről, amelyek felvetődnek a különböző fejezetek kapcsán.

Az utolsó fejezetben a szerzők az A1 szinttől, a C2 szintig leírják, hogy az egyes fokozatokon mi az elvárható az alapján, hogy a Közös Európai Referenciakeret részletesen közli, mely tudáskeretek és forgatókönyvek, illetve ezekhez kapcsolódóan mely diskurzustípusok (szóbeli és írásbeli) és mely stratégiák ismerete várható el az egyes szinteken.

Csontos Nóra és Dér Csilla Ilona kötete elengedhetetlen segítséget nyújt a hallgatóknak és az érdeklődőknek. Ahogy azt a szerkesztői előszóban megfogalmazta Nádor Orsolya, valóban nem mindig állnak a rendelkezésre a megfelelő anyagok és szakirodalmak, amelyek alapján biztos tudást lennének képesek elsajátítani a hallgatók. Ezzel a kötettel egy kiválóan felépített, szaktudásban gazdag és elképesztően átfogó könyv került az érdeklődők elé, amely, mint azt a fejezetek végén elhelyezett feladatok is mutatják, nem csak az elméleti tudásra korlátozódik. A kötetet elolvasva egyértelmű, hogy a jövő tanárainak biztos kapaszkodó lehet ez a munka és nem csak, mint nyelvész tanulhatnak sokat a könyvből, hanem tanárként és módszereikben is sokat fejlődhetnek.