top of page

Juhász Márió

When god gives you lemons, you paint that shit gold

Nemzeti ünnep volt vagy talán csak valakinek a névnapja, amikor elindultam egyedül az Oktogon környékéről, hogy átsétáljam a várost, és nem is tudom, dühített vagy megnyugtatott az emberek jelenléte, mindenesetre csak mentem, át a Lánchídon, fel a várba, és kóvályogtam az utcákon, amiket ismerek, mert tudom, hogy kiről nevezték el őket, de nem ismerek, mert semmit sem tudok róluk, hogy mire felkel a nap, leülhessek a Vérmezőn, elindultam tehát egy szatyornyi sörrel, hogy leüljek olvasni a Vérmezőn, ki, a domb túloldalára, ami már nem az én otthonom, és mire odaérek, a zsebemből az összes kis követ az utcákra kiszórom, elmegyek egy régen volt albérlet ablaka előtt, ahol korábban is csak ismétlődő nappalok percre pontosan ugyanabban a szakában bámultam a vár oldalára ugyanabban a szögben eső napfényt, hallgattam a pályaudvar ugyanabban a percben elhangzó kiáltványait, hogy egy Alkotás utcai lakás fénytelen és huzattalan szobájában vészeljem át a mindig újra elkövetkező hetvenkét órát. Szatyornyi sörömmel kizúdulok a vad mezőre, frizbiző párok és árnyékba bújt homleszek közé, szaladgáló kutyák és legelésző gyerekek közé, hogy egy békés félóra után, ami olyan volt, mint egy képeslap, a kutyákkal meg a rohangáló boldogokkal, az ücsörgő boldogtalanokkal, amikor azt sem tudtam eldönteni, hogy kit irigyeljek jobban, szóval egy békés félóra után, amikor a Déli pályaudvar tövébe vetődtem, kezemben a szatyornyi sörrel, és odalépett két rendőr, talán azért, mert nemzeti ünnep volt vagy valakinek a névnapja, és azt kérdezték, hogy mit keresek itt, és átnézték az irataimat, és csodálkoztak, maga több mint kétszáz kilométert gyalogolt otthonról, mondták, én csak itt sétálgatok, mondtam, magának akkora a pupillája, hogy át lehet zuhanni rajta, mondták, aztán tovább nem beszélgettünk, elküldtek haza, kétszáz kilométerrel arrébb, és szatyornyi sörömmel és könyvemmel hónom alatt eliszkoltam a föld alá, hogy délre újra a napfényre vergődjek, és kápráztassam a metrófénytől elkocsányosodott tekintetem, és újra a vár tövében találtam magam, bim-bam, mondták a harangok, bim-bam, és én visszagyalogoltam a várba, át a kiszórt köveken, át a mesebeli utcákon, hogy ismét a domb, bocsánat, hegy túloldalára érjek. És már dél is elmúlt, minek bujkáljak, a Batthyány térről a Lánchíd felé sétáltam, és hogy teljesen beolvadjak, gondoltam, lefekszem a Clark Ádám tér közepén a körforgalom gyepére,

nem jó ötlet, súgták a harangok, szóval felsétáltam az alagút boltozata fölé, és onnan néztem tovább, hogy bazmeg, kedd van, élnek az emberek, iskolába, dolgozni, meghalni igyekeznek, néztem tovább, hogy telik az a kurva élet, és még sokáig fogok élni.








Juhász Márió (1992), költő. Tiszalökön és Tiszavasváriban nőtt fel. A Debreceni Egyetem magyar-filozófia alapszakán szerzett diplomát, majd az ELTE esztétika mesterképzésén tanult. Első kötete 2021 tavaszán jelent meg a FISZ gondozásában, A konyhában meg Elmore James szól címmel.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png
bottom of page