top of page

Lapis József

Tíz pont a kritikusi kiégésről


Előbb vagy utóbb minden kritikus biztosítékai kiégnek, ehhez elég viszonylag huzamosabb ideig a pályán tevékenykedni. De a fiatal kritikusok kiégési idejét tekintve akár a kevésbé huzamos idő is kitermelheti ezt az eredményt. Hogy miért? Számos oka lehet, az egzisztenciális tényezőktől kezdve a lelki kondíciókig. Először is, alapvetően egy olyan rendszeres, figyelemmel, koncentrációval járó tevékenységet folytatunk, amely viszonylag alacsony megbecsültséggel bír, anyagilag - fogalmazzunk így - nem túlságosan megtérülő, az akadémiai-kutatói rendszerben is alacsonyabb presztízsű, kevesebbet ér, mint a tanulmányírás, ráadásul létező külső és belső elvárásoknak kell megfelelni benne. Folyamatosan és magas színvonalon fenntartani egy kritikusi pályaívet önmagában ebből a tevékenységből jelenleg nem lehet, ez egyértelmű. Kérdéses, hogy milyen egyéb munka-, álláslehetőségek vannak, amelyek lehetővé teszik azt, hogy az illetőnek ideje és kedve is legyen figyelemmel kísérni a zajló irodalmi termelődést, és energiája is maradjon írott szövegekben reagálni rá – az egyik elképzelhető lehetőség például az, ha valaki valamilyen szerkesztőségben el tud helyezkedni, vagy ha sikerül a felsőoktatási-akadémiai szférában maradnia. Esetleg könyvtárosként, esetleg különösen teherbíró magyartanárként. (A kiadói szerkesztés ugyanakkor sokszor összeférhetetlen a kritikussággal, hiszen kritikusként és szerkesztőként strukturálisan az intézményrendszer két nem szembenálló, de funkció szerinti megoszlásban ellentétes oldalán találhatja magát az ember: ez nem az eseti, vállalásszerű könyvszerkesztésre vonatkozik, hanem olyan kiadói állásra, amelynek célja a kortárs irodalmi mező – részben – piac felőli formálása, alakítása, teremtése. A kiadói szerkesztő, sajátszerű szempontok alapján, de innentől kezdve e munkája során végez tág értelemben vett kritikai tevékenységet a készülő és kész szövegek sokszintű gondozása, az írókkal való kapcsolattartás, ösztönzés, szerzői életművek és az irodalmi érdeklődés irányvonalainak letapogatása stb. terén. Vegyük tekintetbe azt az egyszerű szempontot is, hogy a saját kiadó termékeiről innentől nyilván nem írhat az egykori kritikus, rivális kiadók műveiről pedig értelemszerűen szintén nehezen volna elképzelhető.) Alapvetően nem sok rendelkezésre álló tér van tehát. A fiatal kritikusok nagy része egyszerűen a rendszerkényszer miatt abbahagyja a (rendszeres) recenzensi munkát az egyetem, illetve doktori tanulmányok után. De emellett van egy másik összetevője is a kérdésnek: a kritikus is író, s mint ilyen, ki van téve az írások megmérettetésének: megméri a szerkesztő, a recenzeált szerző, annak olvasói, a kollégák, s úgy egyáltalán azok, akik olvasnak kritikákat. Ez a szám nem magas, ami önmagában is tud elkedvetlenítő lenni (a hatástalanság frusztrációja) – másfelől azonban egy szűkebb mezőn mégiscsak megmérettetik. A kritikus is író: elvárása saját magával szemben az, hogy jól írjon. És nincs önbizalmunk, elkeseredettek vagyunk az élet útvesztőjében, szorongunk, gyomorgörcsünk van. Bizonytalanok vagyunk saját mondatainkkal szembekerülve, kezd egyre nyomasztóbb lenni a horror vacui, az üres fehér lap rettenete. Tehetünk bármit?


1. Nem vagy egyedül. Beszélgess más kritikusokkal, s meglátod, hasonló problémákkal küzdötök, hasonló félelmekkel, frusztrációkkal, gondokkal. Ha megoldást nem is találtok, s akár a személyes reménytelenség közös reménytelenségbe is átfordulhat, azt az érzést megszünteti, hogy egyedül te vagy kevés, csak te nem tudod leírni az első mondatot, kizárólag neked fáj, ami fáj. Egy csapatban játszunk, és soha nem valaki vagy valami ellen, hanem valamiért. Közösek a célok, közösek a gondok.


2. Hasznos vagy. Az egyik legnagyobb frusztráció a haszontalanság érzete. Miért írok, kinek írok, mire jó ez az egész? Olyan kérdések, amelyek sok szépíróban is felmerülnek időről időre, de a bölcsészettudományok egyik alapkérdése is. „Jó neked, megfizetnek azért, mert olvasol.” „Mikor keresel rendes munkát?” „Kritikát már senki nem olvas.” Gyakran ilyen és ehhez hasonló támogató észrevételeket, megjegyzéseket kapunk a társadalom különböző szereplőitől. Írunk valamit, amitől várunk valamit, valamilyen hatást, de nem érkezik meg. Szeretnék elmondani valamit, de nem sikerül, nem úgy sikerül, nincs hozzá nyelvem, nincs hozzá eszközöm. Az efféle dilemmákat nem lehet végleg feloldani. Ám tudatosítani érdemes, hogy minden reflektív gondolati munka egy picit hozzájárul ahhoz, hogy a világ élhetőbb legyen, hogy történjen a kultúra, hogy a technicista-pragmatikus életviszonyokon túl valami más is létezzen a világban. Ha mindenki kivonul, semmi (senki) sem marad. Azonban: ott van a szegénység, ott vannak a társadalmi igazságtalanságok, a háborúk, a másik világok. Ezeket a kritika nem fogja megoldani; de meg lehet próbálni úgy írni, hogy ne is eszkalálja. Vagy úgy írni, hogy ne termelje újra ezen a szinten az egyenlőtlenségeket. Vagy ha azt választja a kritikus, hogy innen tevőlegesen dolgozni akar az igazságtalanságok ellen, akkor hagyja abba. De ez nem a kiégés, ez a választás. És vissza is lehet térni.


3. Egy kritika nem váltja meg a világot, és nem is dönti romba. Ha most nem sikerül megírni, sikerülni fog legközelebb. Vagy azután. Amennyire fontos lehet egy konkrét szöveg elkészítése, annyira jelentéktelen is nagyobb távlatból nézve. Relatíve hosszabb távon dőlnek el a dolgok. Nem baj, ha visszaadsz egy munkát, nem baj, ha egyszer-kétszer bedobod a törölközőt. Legközelebb ne tedd, legyél okosabb, szabadítsd fel magad a tökéletesség kényszere alól. Egy kritikából nem derül ki hogyan olvasunk. 5-6-7 kritikából már valamennyire igen, és az is, hogy miként változunk közben. Nem lehet azonnal jól írni. Nem lehet. Kell a gyakorlat, a türelem, a rászánt idő, hogy kiderüljön, mit akarunk, és mit nem. Muszáj hibákat elkövetni. Enélkül nincs fejlődés.


4. Elég jó. Nem kell tökéletesnek lenni, csak csinálni. Ha három fokkal magasabbra rakjuk a lécet annál, mint amit még képesek vagyunk átugrani, csak leverni tudjuk. Az legtöbbször épp elég, ha egy picit alacsonyabb lécet is biztonsággal megugrunk. Aztán lehet kísérletezni, feljebb és feljebb rakni. Ne várjunk el olyat magunktól, amire nem állunk készen, viszont amire készen állunk, azt oldjuk meg képességeink szerint. Nem vagyunk egyszerre figyelmes olvasók, zseniális rétorok és stiliszták, tévedhetetlen hermeneuták, eredeti és izgalmas gondolkodók, a hagyomány és történetiség megcsalhatatlan ismerői, nagyívű összefüggések meglátói, a társadalmi igazságosság bajnokai, bölcs kultúraközvetítők, a sok éven át összerakosgatott, megszerzett ismeretek fordítói és tömörítői – és így tovább. Elég, ha ezek közül egy-kettő valamilyen szinten, működőképesen megvan. A kritika nem könnyű szövegműfaj, de nem is zárt. Csinálni kell.


5. Mértékkel. Ne vállaljunk el mindent, okosan mérjük fel az időnket, energiánkat, érdeklődésünket. Nem könnyű nemet mondani, különösen eleinte, és érdemes átgondolni, mi az, amire tényleg nem lehet nemet mondani – jó kommunikációval a legtöbb esetben lehet. Ha mindent elvállalunk, hol maradunk mi? Fenyeget az automatizmus veszélye, a gyűlő határidők miatti szorongás, az egy könyvnek juttatható kevesebb figyelem, a gondolati és írásmunka megspórolása, a szövegöröm elveszítése, majd a belemerülés a káoszba. A gyors kiégés egyik oka a regenerációs tér hiánya, a túlmunka kísértése. A határainkat le kell tapogatnunk, és amíg ezt megtesszük, könnyen belekerülhetünk örvényekbe – huzamosabb ideig azonban nem lehet fenntartani egy feszített tempót. Mást kell csinálni.


6. Merj kiégni. Ezt is lehet. Vannak válságidőszakok, nehéz élethelyzetek, elfásulás, elkeseredés, kételyek özöne. Tegyük le kicsit a pennát. Akár mondjuk is ki, hogy most letesszük. Pihennünk kell. Szemlélődni. Magunkra figyelni. Mást csinálni. Eltávolodni. Regenerálódni. Ha érezzük, hogy kezd sok lenni, lassítsunk le. Állítsuk le a motort. Majd.


7. Öröm. Talán a legfontosabb, hogy örömet leljünk az írásban. A mondatok pakolgatásában, a gondolkodásban, a művekkel beszélgetésben. Ha van benne öröm, akkor minden elviselhetőbb, ha nincs, minden nehezebb. Nem azt mondom, hogy ez legyen a munkánk egyetlen jutalma (hiszen akkor ahhoz az álságos érveléshez érkezünk vissza, amit a humán szférában gyakran megkapunk: „szereted, amit csinálsz, akkor nem mindegy?”), de ha érezzük, hogy kezd kiveszni az öröm, lépni kell valamit, változtatni.


8. Kísérletezés. Olykor jó és hasznos megújítani magunkat. A repertoárunkat, módszerünket, stílusunkat, kérdésirányainkat, bátorságunkat, óvatosságunkat, bevett szokásainkat. Szerintem merjünk kísérletezni, úgy is, ha az végül nem bizonyul minden szempontból termékenynek. Az is lehet, hogy egy szerkesztő, aki alapvetően mást várt, picit csalódott lesz, vagy nem is közli a kísérletező írást – előfordul. De a kísérletezés felszabadító is tud lenni. Ahogyan a kételyeink reflektálása, nyílttá tétele is. A gondolati történés lényegi eleme a kritikának, a kísérletezés pedig az automatizmustól óv meg.


9. Mit akarok elmondani? Néha azt sem tudjuk, mit akarunk elmondani egy műről. Csak hajtjuk a karaktereket. Van ilyen is, de hasznos, ha tudunk válaszolni erre a kérdésre. Mi a mondanivalóm? Mi a fókusza? Mi a célom vele? Ez segít az elkezdésben és a végrehajtásban, a jegyzetek szelektálásában, az írásunk istrángjának megragadásában, és megóv attól, hogy végül ne mondjunk semmit. Ha negatív kritikát írunk, mert sok problémánk van a művel, mert nem tetszik, akkor is tegyük fel a kérdést: miért írom? Demonstrálni akarok vele valamit? Konstruktív visszajelzést szeretnék adni a szerzőnek? Dühös vagyok, és le akarom vezetni? Csak be akarom rúgni vele az ajtót? Ha ez a válasz őszintén megvan, könnyebb megtalálni hozzá a nyelvet, retorikát, hogy segítse a nemes vagy nemtelen célokat.


10. Olvass. Sokat vagy keveset, de sokfélét, olyat, amiről nem írsz. Ha azt veszed észre, hogy már csak olyat olvasol, amiről írsz, baj van.


Az irodalomkritikai nyilvánosság egyik legfőbb jellemzője, hogy mindig és alapvetően elégedetlen önmagával, kétellyel illeti magát funkcióját és teljesítőképességét illetően. Ez valahol rendben van, hiszen a kritikai önreflexióra ezen a szinten is szükség van. Ugyanakkor időnként arról is hasznos volna többet beszélni, hogy milyen izgalmas teljesítményekkel áll elő a kritika hónapról hónapra a kulturális lapok és portálok felületein, hogy mennyi mindent lehet belőle tanulni, és hogy milyen alapos és szisztematikus szemléjét kínálja folyamatában az irodalmi-kulturális termelékenységnek. Ehhez, persze, több kritikát is kellene olvasnunk.







Lapis József irodalomtörténész, kritikus, az Alföld, a Prae, a Studia Litteraria és a Sárospataki Füzetek szerkesztője. Fő kutatási területei közé tartozik a modern és kortárs magyar költészet és a gyerekirodalom. Doktori értekezésében a halál lírai megjelenítéseit vizsgálta a két világháború közötti magyar irodalomban. Jelenleg a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tudományos munkatársa és szakkönyvtárosa. Legutóbbi kötete: Elég. Közelítések a kortárs irodalomkritikához (2022, Alföld Alapítvány).


A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.

0 comments

Comments


hélóóó.png
bottom of page