Rácz Ágnes Éda

„Akkor van vége, amikor vége van”

András László: Egy medvekutató feljegyzései

(Pesti Kalligram Kiadó, 2024.)

András László első regénye 2010 őszén jelent meg a Nyitott Könyvműhelynél, és rögtön be is írta magát a kortárs próza emlékezetes alakzatai közé: a „medvészet” poétikája egyszerre volt elméleti tréfa és létezéstan, groteszk és könnyed metamítosz. A könyvet, mely kultkönyvvé lett, a következő évtizedben könnyebb volt idézni, mint megszerezni. 2024 végén a Kalligram gondozásában újra megjelent a kötetet, hozzáférhetővé téve egy nemzedék számára, amely eddig csak hivatkozásokból, félmondatokból ismerte Oneofus történetét. A reprint nem egyszerű könyvpiaci gesztus: egy főmű visszarendezése a kánon látható polcaira, s vele annak belátása, hogy a „medvészet” azóta sem vesztett sem az iróniájából, sem az érvényességéből.

A főhős, Oneofus – tudósnak látszó fabulátor – a vadon felé tart, a „medvék” felé, de következetesen a Hivatalban köt ki. A természet helyett az apparátus várja: pecsétek, lajstromok, szabályzatok, a szervezett irracionalitás. A nagy expedíció útvonala ráadásul személyes történetté kanyarodik: szerelem, beilleszkedési kísérlet, a „társadalmi működés” tanulása. A regény úgy építi fel a terepet, mintha terepnaplót olvasnánk, miközben a terep egyre kétségesebb: vannak-e egyáltalán medvék, vagy csak a medvéről való beszéd van? A válasz elcsúszik: „a medve van – állítják az iskolák –, de hogy én vagyok-e, az korántsem biztos”. A hős így végül nem zoológiai, hanem ontológiai kérdéseket boncol: mi az, ami van, és ki az, aki van, amikor az intézmények, szerelmek és kategóriák mind egyformán képlékenyek.

A „medvészet” mint rendszerszatíra

A szerző a természetet – a „medvét” – a társadalmi térben teszi mérhetővé. A medve a valóság neve, amelyre a rendszer ráfogja önmagát: szabályozza, katalogizálja, kiutalja. A medve ettől még nem szelídül, csak a nyelvünk lesz díszszemle. Oneofus útja megmutatja, hogyan alakítja át a világot a hivatali logika: a megfigyelés tárgya másodlagossá válik, a megfigyelés adminisztrációja lesz elsődleges. A regény finom iróniával mutatja meg, hogy a természet és a politika között nem szakadék, hanem futószalag húzódik: ami „kint” van, az addig számít, amíg iktatószámot kap. A rendszer nem azért nevetséges, mert túl erős, hanem mert túl nyelvi: a rendeletek és űrlapok hermeneutikai labirintusában minden tény státusza a leírás módjától függ. A könyv így nem „ökoregény” a szó divatos értelmében, hanem civilizáció-kritika: nem a medvékért aggódik, hanem a beszédmódért, amely a medvéket „kezeli”. És ebben az értelemben nagyon is mai: a hatósági racionalitás és a személyes tapasztalat összeakaszkodása, a szabály mint az érzékelés előszűrője, a kitöltött rubrikák valóságereje – mind az a mindennapi politikai tapasztalat, amelyet a sérülékenységünk felől látunk. A természet itt nem dekoráció, hanem kontrollminta, amelyhez képest lemérhető, mennyit vakít el belőlünk a társadalmi forma.

A narrátor hangja mosolygóan tudós: mintha lábjegyzetekből állna a világ. A fejezetek kézikönyvszerű ritmusa – definíció, észrevétel, kísérlet, következtetés – nem távolságot tart, hanem komikumot termel; közben a történet lassan érzelmi tétet is kap, mert főhősünk a szerelemben is terepmunkázik, és szükségképpen ügyetlen. A hős jellemének kulcsszava a naiv kompetencia: sok mindent tud – mert elolvasott minden „medvészeti” jegyzetet –, mégis mindent félreért, mert az élet nem mindig követi a protokollt. A karakter szerethetősége épp ebből az ellentmondásból fakad: a pontos mondatok mögött a tévedés alázata dolgozik. A narratíva előrehaladása rikító dramaturgiai fordulatok helyett stiláris állandókból építkezik. A visszatérő formulák („akkor van vége, amikor vége van”) nem szlogenek, hanem ritmusjelek: kimondják, hogy a világ megértése körkörös mozdulat, hogy a konklúziók csak annyira stabilak, amennyire a mondataink. A regény komikuma sosem pöffeszkedik: tisztában van vele, hogy az irónia is hatalmi gesztus lehet, ezért a mondatok rendre visszavesznek a fölényből – és ettől válnak hitelessé.

A kötet azoknak szól, akik szeretik, ha egy regény a fogalmaknál kezdi, de az érzéseknél köt ki. Akik számára a humor nem menekülés, hanem módszer: a világ logikai szétszerelése, hogy aztán újra össze lehessen rakni. A filozófia iránt fogékony olvasók könnyen megszeretik a regényt, de legalább ennyire jól jár a társadalomkritikát kereső közönség is: a Hivatal groteszkje ismerősen közelít, anélkül, hogy publicisztikává laposodna. És persze ott a szerelmi szál, amelyhez nem kell elméleti felkészültség – csak az a tapasztalat, hogy a mondataink gyakran később érkeznek, mint az események. Az új kiadás külön bónusza, hogy a Kalligram arculata és könyvpiaci jelenléte most széles olvasói körhöz juttathatja el a szöveget. Akinek az első kiadás kimaradt, most pótolhat; akinek megvolt, most újraolvashatja, és megnézheti, mennyit változott körülötte a „Hivatal” – és mennyit nem.

Az újrakiadás időzítése pontos: a regény állításai ma talán még világosabban rajzolódnak ki, mint 2010-ben. A medvészet mint beszédmód diagnózisa – hogy a valóság nem úgy torzul, hogy nincs, hanem úgy, hogy túl sok róla a mondat – nagyon mai. A központi karakter annyira kortárs figura, amennyire sebezhető: egyszerre szeretne megfelelni a rendszernek és a saját kíváncsiságának. Ez az ellentmondás mozgatja a könyv minden fejezetét, és ez tartja meg az olvasót is: a poénok mögött a létkérdések tapintata dolgozik, így könnyű hálásnak lenni ezért a prózáért. Nem harsány, nem diadalmas, nem akar mindent kimondani. Inkább úgy alakít ritmust, hogy közben gondolkodni kezdünk saját „medvéinken”: azon, amit meg akarunk figyelni – és azon, amit közben elintézünk. Ez a könyv nem tanít, hanem helyzetbe hoz; nem kijelent, hanem hallatszani enged. És ha a végén valamit mégis állít, az talán csak annyi, hogy „akkor van vége, amikor vége van” – vagyis sosem akkor, amikor befejezzük az olvasást, hanem amikor elhallgatnak a bennünk tovább dolgozó mondatok.

Rácz Ágnes Éda: 1999-ben születtem Kiskunfélegyházán. Az ELTE fordító- és tolmácsképző szakán végeztem. Jelenleg szabadúszó fordító-tolmács vagyok, és a Kalligram kiadónál dolgozom. Rácz Ágnes Éda, aki a mű írásának idején az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.