Zahuczki Dorottya

Szeretettel metszett sebek

(Silvia Avallone: Egy barátság története, Park Kiadó, 2021)

Elegendő menedék lehet az irodalom a hamisra hangolt szeretet elől? Mekkora hatalma és ereje van az első szerelmes érintésnek? Meddig nyújtózhatnak a hálakönnyekből és tengervízízű nevetésből formálódó karjai? Túlnyúlhatnak vajon társadalmi különbségeken, eltérő lelkialkatokon? És legfőképpen, melyik kevésbé fájdalmas: belevarrni magunkat a kamaszkor üdeségének emlékébe, vagy elfogadni a felnőttség kiábrándító szabadságát? Az Egy barátság története vérbeli olasz történet, tele szenvedéllyel, fájdalommal és költészettel.

Hiába előlegezi meg a cím a cselekmény központi elemét, a két homlokegyenest különböző lány kapcsolata csupán egyetlen – igaz legvastagabb – ága a családfának. Mert ez egy hamisítatlan családregény, az emberek olyan mélyen rezonálnak együtt, hogy az olvasó úgy érzi, itt nincs helyük közömbös érzelmeknek, csak szélsőségeknek és elfojtásoknak.

A könyv legnagyobb erénye számomra a stílus és a tartalom harmóniája: egyszerűen szerkeszett, átlátható mondatok, önmagukban talán túlságosan is triviálisak, összekapaszkodva viszont rendkívül pontosan tudják érzékeltetni az élet összes árnyalatát.

Az elbeszélő, a harmincas éveit taposó Elisa elhatározza, hogy megírja visszaemlékezéseit élete legkaotikusabb és legszebb éveiről, a felnőtté válásáról. Silvia Avallone önéletrajzi elemeket is beleszőtt főhőse sorsába, mindketten a bolognai egyetem bölcsészkarán koptatták a padokat, és szülőhelyük is azonos, egy apró, észak-olaszországi város, Biella. A lány személyiségének fő jegye a lázadás – az internet térnyerésével rohamléptekben változó világ felé tanúsított ellenállás. Míg mások a sminkjük hibátlanságával, ruháik divatosságával és blogjuk szerkesztésével vannak elfoglalva, a különc lány a bátyja kinyúlt ruháiban jár, punkzenét hallgat és minden szabad percét könyvtárakban tölti. Az irodalom számára olyan közeg, ahol önmaga lehet, megfeledkezhet minden fájdalomról, amit szeleburdi és felelőtlen anyjától kell elszenvednie.

A lány élete akkor változik meg gyökeresen, amikor a hegyek ölelésében megbújó, csendes Biellából a forró délre költözik, T-be. Úgy érzem, a városka nevének egyetlen betűbe sűrítése kifejezi azt az otthontalanságot, magányt, határtalan rémületet, ami az alig tizennégy éves, fejletlen kiskamaszt eltölti, amikor egy életre kiszakad a számára világot jelentő közegből. Ugyanakkor a költözés sokkja után lassan virágba boruló kamaszkor bizsergős örömeinek leírhatatlanságát is jelenti ez a rövidítés, mintha az elbeszélő ezzel akarná a felismerhetetlenség takarója alá rejteni legszebb emlékeit, úgy óvva meg őket az illetéktelen szemektől, hogy közben hagyja, hogy körvonaluk kirajzolódjon a paplan ráncai között.

Elisa személyiségén átszűrve vonulnak fel családtagjai, legfőképpen irigyelt és az egekig magasztalt legjobb barátnője, a karizmatikus és féktelen Beatrice. A lányok megismerkedésük pillanatától kezdve olyan empátiával fordulnak egymás felé, hogy valósággal kivirágoznak a másiknak köszönhetően. De mi hozhat össze egy gazdag, a modellkedésben már zsenge kora óta jártas ikont, aki szerint a szépség foglal magába minden értéket, és egy csonka családban felnövő, a lélek rejtelmeit kutató írópalántát, aki úgy vonszolja maga után a testét, mint valami felesleges málhát? A magány, a tudat, hogy nincs senki az életükben, aki előtt lelkük legmélyéig kitárulkozhatnak, akiben a végsőkig megbízhatnak, akit akár túlzó, fojtó szeretettel is szerethetnek.

De nem véletlenül említettem, hogy családregényről van szó, és ez nem merül ki abban, hogy Beatrice egy idő után olyan közel kerül Elisához, mintha édestestvérek volnának. Avallone nagyregénye ugyanis több sorsot is felvonultat: az anyát, aki a megaláztatásból irányításmániával tör ki; az apát, aki a modern technológia iránt szenvedélyesen érdeklődő professzor, és végzetesen beleszeret egy általános iskolát végzett, bohém nőbe; a szülei elvárásaiért jövőjét feladó fiútestvért, az örökké lázadó punkot, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba…

A regényt az teszi felemelővé, hogy realista akar lenni, gyengének mutatni az embereket, esendőségükben is szeretetreméltónak, és nem fukarkodik a fájdalommal. Ez a kötet háromnegyedében engem is elvarázsolt: diszfunkcionáló párkapcsolat, amelyben a lassan hajlott korba jutó felnőttek gyerekes naivitással próbálnak egymásba kapaszkodni, megrendített; feleségét módszeres kegyetlenséggel és hidegvérrel tönkretevő családfő csendes agresszivitása szorongással töltött el; az elfojtott fájdalomból sarjadó betegség, és a síron túlról is kísértő elvárások elborzasztottak.

Az első szerelem ártatlansággal táncba kezdő véglegessége, a légies könnyedséggel tett ígéretek életre szóló hűségről és boldogságról arra ébresztettek rá, hogy a kiskorától a magánnyal cimboráló Elisa hiába akarja minden sejtjével a kiteljesedést egy szerelmi viszonyban, görcsös ragaszkodása a legrosszabbkor párosul éppen csak kibomló egoizmusával…

Elisa sorsának tragikuma arra az ősi érzésre vezethető vissza, mely napjainkban rengeteg életet keserít meg: mindig, mindenkihez képest kevésnek érzi magát. A konfliktusokat nehezen kezeli, ehhez hozzájárul Beatrice is, aki zavarba ejtő természeteséggel kényszeríti alárendelt szerepbe. Kapcsolatuk olyan, mint az önmagát elemésztő főnix: hol tele van tűzzel, élettel, a szabadság lüktetésével a bőr alatt, máskor hamuvá porlik szét; egyszerű mondatok dagadnak hatalmassá, akkorává, hogy könnyedén fogaik közé vesznek és megőrölnek két tapasztalatlan kamaszlányt. Ösztönös tettek válnak magányban és zárkózottságban töltött évek metaforájává, mindent vissza lehet vezetni egyetlen pontra, az elhibázott szeretet vakítóan pirosló lézerszemébe.

Ám a mű utolsó negyede már nem a bőrömön barázdákat hagyó valósághűségről szól – bár az még itt is pozitívum, hogy minden felvett szálon végig vezet az írónő –, hanem a cukormázról. Félreértés ne essék, nem a happy enddel van bajom, sőt, a szó klasszikus értelmében ezt nem is kapja meg az olvasó a regényt letéve. Hanem azzal, hogy itt tulajdonképpen önmagával fordul szembe a szöveg: az egyik főhős gondosan építgetett és ápolgatott imázsa ezer darabra törik, és az olvasónak végig kell lépkednie a szilánkjain, és ez csak még inkább hitelteleníti a karaktert. Ugyanis Beatrice, személyiségétől teljesen idegen módon próbálja meg új kontextusba helyezni kapcsolatát Elisával. Záróbeszélgetésük után marad egyfajta hiány az olvasóban.

Bár ezt mindenki eldöntheti maga, főleg, mert az ilyen ellentmondásokat a regény sokszorosan kompenzálja. Hisz olyan elevenek a tengerparti nyáresték, hogy az olvasó szinte érzi az ujjbegyeire ragadt sót, a sirokkó forró leheletét a bőrén, a robogók átható benzinszaga az orrába kúszik, hallja a sirályok vijjogását és a festői sziklateraszokon összekapaszkodó kamaszlányok felszabadult nevetését…

Tizenkilenc éve születtem a nyóckerben és nagyon szeretem Diósgyőrt.

Magyar szakra járok, az ELTE-re. Akkor vagyok boldog amikor írok,

olvasok, vagy vezetek. És amikor meglátom a saját sorsomat valaki

máséban.