Szerencsés Dániel

Rémkirály

(Részlet az azonos című regényből)

Odakint szakad a nyomorult, decemberi eső. Idén sem lesz hó karácsonykor a kertem fenyőfáin, hiába is vágyok már évek óta arra, hogy karácsony reggelén kinézzek az ablakon, és fehér legyen minden, mint régen, amikor nehéz volt a cserépkályha melegéből kilépni a tornácra, ahol reggelre belefagyott a víz a korcs tálkájába. Valami bolond puli-pumi keverék lehetett, mert meg sem kottyant neki a farkasordító hideg, és élvezettel vetette magát a szentestéről megmaradt pontyhalászlére. Apám mindig egy szekszárdi csárdából hozta a halászlevet egy kis alumíniumkannában. Akkor azt hittem, csak anya főzőtudományában kételkedik, de ma már inkább azt hiszem, a szenteste előtti délután elől akart két-három órára elmenekülni, amikor összezárva nem térhettek ki egymás elől.

Annyi energia maradt bennem a nap végére, amennyi ahhoz kell, hogy kilássak a fejemből. Négy halott szörnyeteget látok magam előtt az asztalomon. Négy alattomos, rejtőzködő bölcsességfog, úgy kapaszkodtak az állkapocsba, mintha elgörbült szögeket kellett volna kivájnom egy puha deszkából. A páciensek néha elviszik magukkal, hogy odahaza eldicsekedjenek, milyen rémségek nőttek az állkapcsukban. Ez a négy példány azonban annyira förtelmes, hogy inkább megtartottam magamnak. Megküzdöttem ezekért a trófeákért.

Más miatt is rendhagyó műtét volt. Melindával egy órán át tanulmányoztuk a CBCT-felvételt és úgy döntöttünk, elég lesz a lokális anesztézia. Csakhogy amikor a műtét előtt még egyszer rákérdeztem, kiderült, hogy a páciens mégiscsak érzékeny a lidocainra. Gyors telefon Melindának, aki addigra már lelépett: altatni kell, vissza tudsz jönni? Melinda azonban már szülői értekezleten volt. Vera sem ért rá, hogy beugorjon helyette.

Legközelebb három hét múlva lett volna időpontom.

Inkább várnánk addig, ügyvéd úr, végül is nem annyira sürgős az eset, jó?

Nem, az ügyvéd úrnak nem volt jó. Ő sem várt, mint a verembe esett kismalac, amikor a nyuszi elmenne létráért.

Lidocain és altatás helyett használhattam volna Propofolt, ami viszont beadáskor fáj, mint a darázscsípés, így végül maradt a Ketamin. Hátha a páciens foghúzás közben meglátja a színesebb dimenziók szépségét, csak nehogy azzal keljen fel a székből, hogy ő Jézus, mert a szakirodalom szerint ilyen is volt már. Alkalmazhatok Ketamint, uram, de ha nem hat, muszáj lesz halasztani a műtétet.

Az nem egy partidrog?, kérdezte az ügyvéd csodálkozva, mire Paracelsust idézem: semmi nincs méreg nélkül, csupán a mennyiségtől függ. Tíz milligrammtól még senki sem kapott szívleállást. A kockázat ötven körül kezdődik, de azt kicsit más esetekben használják, például ha valakinek térdből leviszi a lábát a villamos.

Hál’ istennek, bevált.

A telefonomat bámulom. Még ezeket a fogszörnyeket is könnyebb volt kiszedni az állkapocsból, mint Irént rávenni, hogy találkozzon velem. Nem, semmilyen munkában elért siker nem tud kárpótolni az elbaszott magánéletért.

Feltápászkodom és nyújtózok egyet. A derekam ropog. El kéne mennem Évához. Esetleg egy karácsonyi vásárlásra is bevihetném a városba, örülne neki.

Leveszem a fehér köpenyt. A tükörben veszem csak észre, hogy még mindig a nyakamban lóg a szájmaszk. A szemetes tele van, csak reggel jön a takarító. Inkább zsebre vágom a maszkot.

Már a biztonsági zárral szöszölök, amikor halkan megzizzen a telefonom. Üzenet jött – Iréntől!

Szia, figyelek. Üzenj vagy csörögj rám. Ráérek.

Mintha adrenalin-injekciót szúrtak volna a szívembe.

Egy hónapja nem írtál… Azt hittem, ennyi.

Bocsi, nagyon sokat dolgoztam. Mindenki ünnepek előtt akar szép lenni. Mit csinálsz ma este?

Remélem, veled fogok találkozni.

Tudom, hogy a Mammutban dolgozik, közel a Városmajor utcai rendelőmhöz, és azt is, hogy jobb, ha ütni kezdem a forró vasat.

A Lövőház utcában jó? Egy óra múlva?

Egy óra múlva már a haján csillogó vízcseppeket nézem, amik a kapucni alatt is utat találtak maguknak. Az arca is nedves az esőtől, és ettől a még lomtalanításból összeszedett ülőbútorokkal telezsúfolt kis kávézó hangulatvilágításában is frissnek hat.

Ma este pontos voltam, örülsz?

Majd ha egy félóra múlva nem fog csörögni a telefonod, hogy dobórára kell menned plakátokat ragasztani.

Nem fog. Ígérem!

Ma este nem iszom. Tele a város rendőrrel. Ő is csak egy teát kér. Ezt jó jelnek veszem. Egy forró teát sokkal tovább tart meginni, mint egy koktélt vagy rumot. Mégis – Irén szokatlan előzékenységében van valami, ami azt súgja, hogy legyek óvatos.

Mesélj, mi újság veled? De légyszi ne azzal kezdd, hogy mégiscsak el kéne tenni láb alól a főnöködet.

Már nem számít. Kiléptem. Valami újat akarok kipróbálni.

Remélem, nem arra pályázik, hogy felvegyem asszisztensnek. Valéria megenné reggelire, de nem is ez a baj, hanem hogy nekem nem hagyna belőle semmit.

Egy rakás dolog van, ami érdekel, amit szívesebben csinálnék, és lenne is egy lehetőség, de neked elárulhatom...

Miért is? Hónapok óta alig keresett, és amikor találkoztunk is, a végén mindig akadt fontosabb dolga, mint hogy velem maradjon.

Miért pont nekem? Mert nekem eddig az jött le, hogy ha a te életed a tengeri tápláléklánc, akkor nekem valahol a planktonok környékén van a helyem.

És ezt annyira sajnálom!

Olyan őszintén néz a szemembe, hogy már-már azt hiszem, én dramatizáltam túl a dolgunkat.

Pont azért akarok valami mást csinálni, hogy végre jusson időm azokra, akik fontosak. Elegem van a napi tíz óra munkából, az elsumákolt fizetésekből, a szar albérletemből. Valami jobbat akarok!

Zöld teát kértem, hogy felfrissüljek. Ihatatlanul forró, pedig a zöld teát nem szabad így felszolgálni. Elfújom a gőzt, és a számhoz emelt csésze felett Irén szemébe nézek. Beszéljen csak.

Szóval az volt, hogy egyik nap bejött a főnököm pasija, elkezdtünk beszélgetni, és ajánlott egy sokkal jobb munkát.

Őszintén szólva szívesen megnézném Irént például erotikus autómosás közben, feltéve, ha csak én vagyok a közönség. Ha ilyen Irén-szerű lányoknak valaki jobb munkát kínál, általában kiderül, hogy kevés ruhában kell végezni. Róla viszont nem gondolnám, hogy lépre lehet csalni.

Több pénz és több szabadidő. Tudom, hogy gyanúsan hangzik, de már találkoztam olyanokkal, akik benne vannak, és nekik tökre bejött.

Ez talán még engem is érdekelne, válaszolom. Mi a cég neve? Mit kell csinálni?

Az a farkasfog, amikor szélesen elmosolyodik – tényleg az a szexepilje. Már azoknak, akik meglátják a hajától.

Irénnek azonban a konkrétumok ugyanúgy égethetik a száját, mint a forró tea a csészéjében.

Hát, egyelőre még csak tárgyalok velük, de nem lenne túl megerőltető... Csak egy olyan laptop kell hozzá, amivel jól lehet legalább hétszázhússzal streamelni, de ezernyolcvan még jobb lenne, mert minél magasabb a minőség, annál több lenne a pénz, és itt kezdődnek a problémák.

Úgy teszek, mintha nem sejteném, miről beszél. És mi lett a költészettel?

Köszöni, jól van, de nekem sem ártana továbblépnem.

Értem.

Tényleg értem, de úgy teszek, mintha nem. Szóval verseket fogsz felolvasni élőben.

Már vagy tucatnyi nő részletezte, hogyan és milyen feltételekkel lenne hajlandó velem pénzért lefeküdni. Egyik sem pirult el. Irén azonban ebben is más.

Nem... nem teljesen. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy akkor végre többet lehetnék veled, mert ugye nem kellene állandóan a szalonban dolgoznom, és most komolyan, mindig bántott a lelkiismeret, hogy csak úgy átcikáztam rajtad, mert nem azért volt, mert link vagyok és megbízhatatlan, hanem mert ezerfelé kapkodok, hogy valahogy fennmaradjak a víz színén, és ha most végre van rá egy esélyem, hogy meg is tudjak valamiből élni és mellette létezhessek is, időt szakítsak azokra, akik megérdemlik... Szóval, mindenképpen bele akarok vágni. Csak azon kattogok, honnan szerezzek egy jó laptopot. Például egy új MacBook Prót...

Csak most mer belekortyolni a forró teájába.

Szóval ezen agyalok, érted?

Nem tudom, hogy a Media Markt árul-e MacBook Prót, de hülye azért mégsem vagyok. Meg tudnám érteni a normális férfiakat, akik a monitorjukon Irént látva arról fantáziálnának, hogy a hajába élveznek – Irént már annál kevésbé.

Nem értem.

Mindegyik, aki felajánlotta, hogy támogatásért cserébe a szeretőm lesz, nem tett volna így, ha nem talál valamennyire vonzónak, ebben egészen biztos vagyok. De hogy valaki így, válogatás nélkül szórja szét a szépségét – ezt már nem tudom hova tenni. És nekem csak annyi a szerepem benne, hogy mindezt lehetővé tegyem, hogy sávszélességtől függően napi több száz férfira legyek féltékeny, akiknek az ő látványa csak egy biológiai szükséglet kielégítésére kell.

Mit nem értesz?, kérdezi.

Hogy miért pont MacBook Pro. Nekem egy Dell G5-ösöm van, oké, nem közvetítem rajta a műtéteket, de így is csak a tudása töredékét használom ki.

Felőlem azt is megnézhetjük.

Hirtelen köhögnie kell.

Húú, még mindig forró...

Mert mohó vagy, jegyzem meg hidegen.

A tea gőzében megrezdül a szempillája. Úgy folytatom, mintha nem vettem volna észre.

Figyu, Irén, nekem mindegy. Ha többre mész a MacBookkal, holnap elmegyünk a Media Marktba, vagy mit tudom én, és ha tényleg ezen múlik az új életed, akkor rajtam sem fog.

Jaj, ne legyél már ennyire komoly...

Mondjam inkább azt, hogy vicceltem?

Nem így értettem... szóval tényleg?

Mit mondjak erre? Nagyképűen: „Ugyan, ez nekem nem tétel?” De, az lenne. Vagy mint egy vén perverz: „Ugye tudod, hogy cserébe kérek valamit?” Cserébe adni akartam valamit: a szívemet. Igen, tudom, nyálas, szánalmas, remény- és esélytelen szar az egész, de ettől még igaz, és mégis mi többet adhatnék neki annál, hogy pont ő legyen az utolsó, az egyetlen esély, igazán büszke lehetne magára, ha tudná, hogy ki vagyok, és hogy éppen neki sikerült kicsiholnia belőlem olyan érzelmet, amiről azt hittem, nem is vagyok képes – és mégis csak egy laptopra való pénz kell neki, hogy webcamlányként szórja szét a szépségét.

A szomszéd asztalnál borozó bölcsész kinézetű párt nézem, és rájövök, hogy nem lehetek más, mint ami vagyok, pedig annyira próbáltam vele másnak lenni: „Ha neked csak erről szólt az egész, hát nekem is csak arról fog.”

Nem érzek semmit, amikor meglazítom a nyakkendőmet.

Hagyd csak, bököm ki végül. Ennyit megér, hogy többet lássam azt a ragyogó hajadat, ami nekem mindig olyan volt, mint a napsugár, de csak azért, mert a te hajad volt.

Aranyos vagy.

Bazsalygás ez inkább, nem mosoly. Nekem viszont nincs miért mosolyognom. Minden szinten felkészületlenül ért ez a ma esti találkozás. Ráadásul rezegni kezd a telefonja. Irén a kijelzőre pillant, és gondolkodás nélkül felveszi.

Mondjad...

Elkínzott arccal nézek rá. Legalább lenémította, de mégis, mi lehet ennyire fontos?

Jó... megyek. Nem tudom, félóra múlva. Sietek. Szia.

A legszívesebben felhörögnék. Végre leteszi a készüléket és rám néz. Különös szomorúság lappang a szemében.

Ne haragudj...

Szóval holnapig nyomozd ki, hol árulják, mondom magamat türtőztetve. Aztán elmegyünk, és megnézzük, oké? Ma viszont kurva nehéz napom volt, és ha nem haragszol, én most hazamegyek.

Oké, feleli. Most viszont én fizetek.

Kifizeti a két teát. Megköszönöm.

Az utcára lépve meghallom az esőcseppek halk kopogását a műanyag kapucniján.

Elvigyelek valameddig?

A távirányítóval beizzítom az autót. A fényszórók úgy villannak fel, mintha ragadozó ébredne fel az éjszakában.

Irén a kocsira, majd az órájára néz, aztán köszönettel elfogadja az ajánlatomat.

Csak a Kálvinig kell, onnan már hazagyalogolok. De neked nem kerülő?

Nagyon nagy kerülő, mégis megrázom a fejemet. A Széll Kálmán téri pirosoknál állva azon gondolkodok, hogy talán nem is tudnék kárt tenni valakiben, aki ennyire csodálatos, aki számomra ennyire – valaki, még mindig. Nem tudnék neki fizikai fájdalmat okozni sem ma, sem holnap, mert nekem mindig az marad, aki hónapokon át volt.

De ez nem igaz, jövök rá az előttem haladó motorost bámulva. Az igazság az, hogy csak önző vagyok, mert Irén szájából nem akarom hallani azt az iszonyú, fuldokló hörgést.

Mi a fene lehet az igazi neve?

Befordulok a Városmajor utcába.

Miért erre megyünk?, kérdezi körülnézve.

A rendelőben felejtettem valamit.

Itt van a rendelőd?

Igen.

Természetesen sehol egy parkolóhely. Megállok a ház előtt, és bekapcsolom a vészvillogót.

Nem akarod egy füst alatt megcsinálni a fogamat, ha már itt vagyunk?

Már épp becsukni készültem a kocsiajtót.

Hogy mondod?

Lepörgetem az agyamban a folytatást. Annyira kézenfekvő és egyszerű lenne: Irén behunyt szemmel ül a műtétet várva a kezelőszékben, kiszolgáltatva és semmit sem sejtve.

Nem szabad.

A rendelő nekem az, ami nagyapámnak a szőlő volt. Nem tréfadolog.

Még ha egyszerű is lenne, ma olyan fáradt vagyok, hogy nem merem bevállalni.

Felnevet. Ne már, csak hülyéskedtem!

Berohanok a rendelőbe, ami most kora éjjel elhagyatottnak és idegennek tűnik, mert egész máshol jár az eszem. Fejben számolok: hatások és milligrammok. A kezelőszoba szekrényéből kiveszek egy fecskendőt, és négy fiola, egyenként száz milligrammnyi Ketamint.

Már majdnem bezártam magam mögött az ajtót, amikor eszembe jut valami. Az irodaasztalomról felmarkolok néhány magazint, hogy ne üres kézzel menjek vissza.

A hosszú utca már néptelen. Sehol senki. Egyetlen autó halad el mellettünk. Lassan jön, lámpái fényében felvillan az esőfüggöny, aztán újra sötétség.

Kinyitom a hátsó ajtót, és az ülésre dobom a magazinokat, mintha azokért ugrottam volna be.

Aztán becsusszanok a hátsó ülésre, Irén mögé. Mire szöget üthetne a fejébe, miért csuktam be magam után az ajtót, egyik kezemet már a szájára tapasztom, és a másikkal négy fiolányi Ketamint pumpálok a nyakába.

Ahelyett, hogy feltépné az ajtót és megpróbálna szabadulni, a kezemet próbálja lerántani a szájáról. Az életösztön nem fejlődött az evolúcióval. Az életösztön nem mondja neki: oldd ki a biztonsági övet, nyisd ki az ajtót, ugorj ki, kiálts, szaladj, és még hangosabban kiáltozz. Az életösztön csak a közvetlen fenyegetés ellen védekezik, hiába. Négyszáz milligramm Ketaminnal egy egész bulinegyedre való nőt ki lehet ütni. Vékonyka kozmetikusból talán kétszer annyit is. Olyanná válnak tőle, mint akik nagyon részegek. Irén olyan lesz tőle, mint aki alszik, és olyan is marad.

Amikor beindítom az autót, zaklatott, romantikus zongorafutamok kezdenek ömleni a Bose hangszórókból. Lekapcsolom. Összpontosítanom kell.

Megfeszítem Irén mozdulatlan testén a biztonsági övet, és mélyen az arcába húzom a kapucniját. Megtapogatom a nyakán a szúrás helyét. Pár csepp sötétpiros vér tapad az ujjamra. Leengedem az ablakot, hogy az esővíz lemossa a kezemet.

Háromszáz láthatatlan paripa közé csapok, és máris suhanó árnyék vagyok az éjjeli utakon.

A rakparton megállok a Parlamenttel szemben és a folyóba hajítom a telefonját.

Köd gomolyog az M6-oson. A paksi pihenőhelyen meg kell állnom egy kávéra. Én vagyok az egyetlen látogató. Az unott arcú, huszonéves nő a pult mögött talán valami értelmiségi lehet, aki máshol nem talált munkát, mert a benzinkutakon szokásos rádiók helyett a Klasszikot hallgatja.

Sietnék, ha a köd engedné. Biztos Irén is szeretne már megérkezni. Jó helye lesz: a pincében gyönyörűségek gyűjteménye várja… Most épp alszanak csöndben, biztonságban; az ő álmuk majd az övét is befogadja. Ő lesz köztük a legszebb, és haja ragyogása arany ruhába öltözteti majd a sápadtságukat, amikor eljön az ébredés napja.

És nem, nem lehet, de mégis – már épp felhajtanék az autópályára, amikor kék-piros villogást látok a ködben. Pár másodperccel később már a zseblámpa fényét is látom.

Jó estét!

A rendőr arca csurom víz.

Közúti ellenőrzés. A forgalmit, jogosítványt kérném.

Hát ebben a cudar időben is kiküldték magukat?

Mire végigmondom a barátságos mondatot, már elő is vettem a papírokat. A rendőr alaposan megnézi. Az ablakhoz hajol.

Az utasa jól van?

A barátnőm. Alszik. Felébresszem?

Zseblámpája végigtapogatja Irént. Amikor a kapucnitól félig eltakart arcára ér, készségesen felkapcsolom a belső világítás két, tenyérnyi lámpáját.

A rendőr még a kinti sötétséghez szokott szeme összehúzódik. Egy pillanatig olyan arcot vág, mintha fintorogna. Felegyenesedik, pislog párat és megdörzsöli a szemét. Visszaadja az irataimat.

Jó utat.

Lassan, óvatosan elgurulok a járőr mellett. A piros-kék villogás egy másodpercre még feltűnik a visszapillantóban, aztán szívdobbanásnyi – egy hosszú szívdobbanásnyi – idő után elvész a sötétségben.

Felsóhajtok és padlógázt adok, hogy levezessem a feszültséget. Áthajtok egy vékony ágon, amit talán a vihar vert le vagy a szél fújt az út szélére. Nedves avart zizzent a menetszél.

Irén teste oldalra billen a hirtelen gyorsulástól. Gyengéden visszatolom a helyére.

Aludj, suttogom.

Szerencsés Dániel a hasonló című film rendezői változatában végül fent maradt a nyugatra tartó vonaton, így már sok éve külföldön él. Hogy el ne felejtse az anyanyelvét, magyarul ír, s mivel munkája a bűnüldözéshez kapcsolódik és kedvenc érdeklődési köre a kriminálpszichológia, leginkább bűnügyi történeteket. Első könyve, A 13. emelet, 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadónál. Kisesszéi és kritikái az ectopolis.hu-n olvashatók. Következő regénye 2021 augusztusában a Prae Kiadónál jön.