Szabó Réka

Mit is szerettem?

(Siri Hustvedt: Amit szerettem, Park Könyvkiadó, 2018.)




Ha össze kellene írnom, mely könyvek hatottak rám leginkább eddigi életem során, Siri Hustvedt Amit szerettem című alkotása kiemelkedő helyen szerepelne a listán.

Elképesztő, hogy tizenöt évet kellett várnunk a magyar kiadásra. Pedig az írónőnek ez már a harmadik regénye. Közben férjének, Paul Austernek számos könyve jelent meg hazánkban. Úgy tűnik, hogy Hustvedt Austerhez képest pozicionálódik irodalmi berkekben; ám ha belekezdünk az Amit szerettembe, ezt az összehasonlítást azonnal méltatlannak találjuk majd.


Hustvedt ugyanis egy olyan komplex történetet sűrített 460 oldalba, amely nemcsak feszegeti a mű amúgy is jelentős terjedelmét, hanem feladat elé állít minket a műfaji besorolás terén is. Szépirodalmi, netán szociográfiai alkotás? Az előbbi esetén család-, város- vagy biográfiai regény, netalán krimi? Vagy akár a művészetekről, az emberi jellemről és érzelmekről tárgyaló esszék precízen összhangba hozott gyűjteménye, melyek köré kapaszkodóként és a könnyebb befogadás érdekében egy fikciós történet hálóját szőtte? Egyik megközelítés se pontos, de talán nem is olyan szerencsés elszeparálni ezeket a műfaj-kategóriákat egymástól. Hustvedt erőssége éppen ebben áll: úgy alakít ki több dimenziót egyetlen műben, hogy az átjárás csaknem észrevétlen marad.


A könyv két baráti család történetét meséli el Leo Hertzberg egyetemi professzor tolmácsolásában. A SoHoban élő Leo és Bill Wechsler barátsága onnan eredeztethető, mikor a professzor megvásárolta Bill egyik festményét, egy önarcképet, mely rejtélyes módon egy nőt ábrázol. Leo és Bill elválaszthatatlanokká válnak, s feleségeiket is bevonják ebbe a bűvös, értelmiségi és művészeti témákat gyakorta megvitató, galériákat és műtermeket sorra járó körbe, mely a New York-i művészvilág elengedhetetlen velejárója – mondhatnám, privilégiuma. A kapcsolatok kusza hálójában szép lassan kikristályosodik, hogy míg Leo viszonylag stabil párkapcsolatban él Ericával, addig Bill és Lucille házassága merev és feszélyezett (leginkább a nő jelleméből fakadóan). Lucille tartózkodása azután sem oldódik, hogy – Ericával egy időben – anyává válik. A két kisfiú, Matthew és Mark testvérként nőnek fel, s Leo nem győz álmélkodni fia, Matt korát meghazudtoló érzékenységén és a világ felé tanúsított éberségén.


A látszólagos idill ambivalens módon Bill és Lucille válásával válik teljessé: ezután ugyanis Bill összekötheti életét Violettel, azzal a nővel, aki több festményéhez – így az ominózus Önarcképéhez is – modellt állt.


A történet kronológiájától eltérően már a könyv elejétől kezdve jelen van Violet. A szerepe nem véletlenül jelentős – ő lesz az a nő, aki különös hidat képez Bill és Leo, Bill és Mark majd Leo és Mark kapcsolatában: olyan ő, mint egy kecses kúszónövény, amely beférkőzik a mások által elérhetetlen résekbe, majd megragadja és összeköti a különálló elemeket.


Bölcs és roppant kifinomult szerzői döntés volt, hogy Leo-t választotta főhősnek. Leo kissé feminin alkat; nem a kiállása és megjelenése, hanem sokkal inkább az intelligenciája teszi őt megnyerővé a regénybéli női karakterek szemében. Érzéki leírásokat és mélyreható ontológiai gondolatokat tár a többi szereplő – illetve az olvasó – elé; ezek azonban akkor igazán élvezetesek, mikor egy másik (legtöbbször női) karakter reagál ezekre az elmélkedésekre. Hustvedt nőfiguráiban az intelligencia és a gyengédség dominál, mellőzve – vagy csak egészséges mértékben megtartva – a nőkhöz oly gyakran társított „misztériumot”. Nem ártatlan naiváknak, érzelmi viharokat átélő szenvedélyes asszonyoknak vagy kiismerhetetlen és veszedelmes femme fatale-oknak láttatja őket; a tipikus női sablonokon felülemelkedik, s elemző attitűdje révén Leo bámulatos érzékenységgel tapint rá a Violet, Lucille és Erica lelkében lezajló folyamatokra.


Főhősünk művészettörténészként gyakran filozofál; nemcsak a perceptuális művészetre, hanem az emberi interakciókra és általánosságban az életre tekint analitikusan. Hustvedt esszékre kiélezett írástechnikája remekül illik a könyv hangvételéhez és lendületéhez; hosszas bekezdésekben elemzi Bill képzőművészeti alkotásait (legyen szó hagyományos értelemben vett festményekről vagy makettekről, melyek jórészt egytől egyig a különböző tudományos diszciplínákra reflektálnak és intertextuális hálót szőnek egy-egy kiállítás keretében), Violet tanulmányköteteit (melyekben például a hisztéria és a táplálkozási szokások közötti koherenciát vizsgálja), fia, Matthew szellemi fejlődését és a művészetek iránti fogékonyságát, sőt önnön cselekedeteit és gondolatait. S mindezt úgy teszi, hogy ezzel nem akasztja meg az elbeszélés folyamatát. A regény ugyanis lassabb dinamikájú: elsősorban a megszámlálhatatlanul sok és jelentékeny téma kifejtése miatt, másrészt Leo analizáló attitűdje révén, s nem utolsósorban az a tény is lehet ennek a magyarázata, hogy a könyv több mint húsz év történéseit meséli el.


De mi ennek a negyed évszázadnak a tanulsága? Mi az, amit szerettem – amit Leo szeretett? Sokféle válasz adható erre a kérdésre, s mind attól függ, miképpen definiáljuk magát a regényt; ha egy élettörténetnek tekintjük, vehetjük úgy, hogy Leo magát az életet (s vele együtt mindent és mindenkit) szeretett. Ez egyfajta annotációként szolgál a tekintetben, hogyan tördeli a szerző három fejezetre a művet. Mindkét fejezethatár megfeleltethető egy-egy (vagy az?) élet határának; a második fejezet elején Leo fia, a tizenegy éves Matt meghal egy baleset következtében, a harmadik rész elején pedig Bill kap szívrohamot. A két legfontosabb férfitől kell idő előtt búcsúznia Leonak, és ezek a veszteségek megváltoztatják nemcsak a regény hangulatát, hanem a főhős látásmódját is. A dolgokhoz, amelyekről már – az első fejezetben – véleményt alkotott, új jelentés(eke)t kapcsol, így rétegződnek a konnotációk, a jelentéstársítások és az ebből következő intertextuális utalások egymásra. Nem egyszer visszalapoztam száz meg száz oldalt, hogy Leo egy festményről vagy egy emberről alkotott korábbi álláspontját összevethessem az újabbal.


A könyv végére sem az olvasó, sem a főhős nem lesz okosabb. Nem tudjuk meg, mi az élet értelme; csupán az eseményeket rekonstruálhatjuk, ahogy ezt teszi a már majdhogynem vak professzor is, mikor mindezt az életet maga mögött hagyta.


Értelmezésem szerint van egy alternatív megoldása is a történetnek. Minden egy nővel kezdődött: Violettel – s tulajdonképpen minden vele is végződött. Nem véletlen, hogy az ő nevét pillantjuk meg először, rögtön a könyv első sorában, ahogy az sem, hogy az utolsó oldalakon ő az Leon kívül, akinek elhagyja a száját az „amit szerettem” kifejezés. Ha nem is mindig reflektorfényben, de Violet mindvégig jelen volt (valamilyen formában) Leo életében: mikor a férfi Ericával élt, a Violetet ábrázoló Önarckép függött a házuk falán; miután Erica elhagyta őt a fiuk halálát követően, Violet járt át hozzá és tartotta benne a lelket; Bill halála után pedig ketten, együttes erővel próbálták a kamasz Mark életét a helyes irányba terelni – kevés sikerrel. Violet két lépés távolságnyira, de mindig ott volt mellette, maga volt az élet, az elérhetetlen szerelem, s csak akkor menekült el egy pillanatnyi gyengeség következtében, amikor majdhogynem húsz év után reális esély nyílt arra, hogy az utolsó fal is leomoljon közöttük. A boldogság így olyan fogalomként gondolható el, amely mindvégig velünk van, de nem mindig vesszük észre vagy tudatosítjuk magunkban (elvégre csak utólag tudjuk reálisan megítélni, mikor voltunk igazán boldogok) – mikor azonban úgy hisszük, végre elérhetjük, akkor csúszik ki az ujjaink közül. Így válik – nem didaktikus módon – az Amit szerettem a nők regényévé.




















Szabó Réka 2000-ben született, nyíregyházi. Jelenleg az ELTE film-színház szakos hallgatója. Igyekszik nyomot hagyni a világban, ám észrevette, hogy inkább az emberek hagynak őbenne nyomokat. Keveset alszik, sokat olvas, énekel – hajnalonként csapja meg az ihlet. Álma a színház, élete a film.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png