Szabó Tamás

minden vizek

versciklus 

I.

új magzatok fogannak

mire a kereskedelmi hajók

a híd túlsó oldalára érnek

estére vihart jeleznek a műszerek

jobb lesz otthon

akkor a kezek keresztből egyenesbe át

merőlegest állítva az üres utcákra

az ingek kivasalva élükre hajtva hiába

nem fognak kelleni

halkan nyögnek a panelházak

ahogy érdes fejbőrüket

széllökések simogatják

egy terhes nő keményedő hasát 

a legfinomabb mozdulat is sérti

minden érzet villámhárítóként

zuhan át a kegyelem

tömöttvégű tölcsérén

II.

már a zuhanyzóban mossa le hasáról

ami marad a szőrszálaké

sóbálványok üddögélnek a vagina felett

méla vízköpők házak tetején

de ha kiolvadna szájukból a szó

életeket fecsegnének át és

töltelékszavakkal láncolná magát

egyikük a másikához

mialatt egy zuhannyi idő alatt megvitatják

a legjobb európai gyakorlatokat

és persze az ósohse’ múló szerelem étoszát 

nyájas történet az emberi jóságról 

amit se évszázad se kor le nem köszönt

ezek rászotyoláznak a kishitűre

egymást más-más néven üdvözlik

és egyazon irányba ringatják

reményfehér vízfejüket

III.

a vihar elvonult

a villanypóznák kitárt karokkal várják a végítéletet

a jeladók újból sugároznak

és felindulnak készülékek

háztartási gépek 

már tudják egyelőre ennyi

színes pixelfoszlányok

és az őket elnyelő falfehér falak 

apám

a TV előtt cseresznyézik

várja mi lesz eztán

IV.

az én anyámnak bizony hatalmas a tüdeje

de mikor megbetegszik az egészet ellepi a váladék

mint két szeméremajak borul rá a kór

belülről simogat a bőr

be a Balatonba

lapockája tenyérnyi lepkék szárnya

didereg és csak áll a vízben

ahogyan a víz áll az én anyám tüdejében

Szabó Tamás 2003-ban született Budapesten, Ferencvárosban. 2025 óta publikál, első verse az Entropláza oldalán jelent meg. Jelenleg pszichológiát hallgat az ELTE-n, családfát kutat munka gyanánt, és egy hiphopprojekten dolgozik. Szotyolázni és autót vezetni nem tud.