Szabolcsi Viktória

Mi mást

(hommage à Jenei Gyula)

mi mást tudtam volna mondani, merengtem el még évek

múltán is, arra, amit akkor az a férfi írt, aki tíz éve letérdelt elém

a Trevi-kútnál, aki egykor egyszerre volt a tenger illata és mélabúja,

és apró szobájában az ég a plafon és a falak fák. mi mást tudtam

volna mondani, hiszen évek óta nem láttuk egymást, a közös nyelv

is kikopik belőlem lassan, és már nem tudom, ki ütött

először, hogy van-e bocsánat, és ha bocsánat nincs is, van-e valami

végső feloldozás. már nem tudom, az átüvöltött éjszakák és bevágott

ajtók tényleg mi voltunk-e, vagy valami rossz film, hogy az volt-e

igaz, vagy ez itt és most, hogy soha egy hangos szó, soha egy

vitatkozás. mi mást tudtam volna mondani akkor, amikor a semmiből,

évek múltán csak úgy felbukkant tőle egy üzenet. persze, az interneten

azért követtem, mindig tudtam, hol dolgozik, kivel van, mit csinál.

meglestem indiai útjukat és egy ideig még illemből felköszöntöttem

a születésnapján. sőt, titkon úgy éreztem, a kirakatba állított boldogság is

nekem szól, nekem üzen vele, belém akar marni, megsemmisíteni,

az orrom alá dörgölni, hogy látod, nélküled is jó, nélküled is van szerelem, és

vannak még szobák, ahol az ég a plafon és a falak fák. de az már nem

ő volt, csak egy pixeles hologram, aki egészen addig nem beszélt

közvetlenül hozzám. mi mást tudtam volna mondani, amikor

semmitmondó csevegés után végül megírta, apa lesz. azt akarta, hogy

fájjon? vagy ellenkezőleg, azért mondta el, mert egykor fontos voltam neki?

összemosódnak az igazságok. amikor utoljára találkoztunk, azt mondta,

most már olyan lesz minden, mintha meghaltam volna. kiköltözött, mindent

otthagyott, még a macskákat is, és én még hónapokig bolyongtam a közös

lakásban, az emlékekben, a szobákban, amiknek már nem volt ég a plafonja.

mi mást tudtam volna mondani, amikor elképzelhető, így évek múltán már

tényleg nem is tudom, hogy meghaltam-e akkor. persze nem halhattam

meg, hiszen itt vagyok, mozgok, beszélek, kenyeret sütök, betegeket

fogadok és gyógyszereket írok fel. másik nyelven, másik városban,

más hajszínnel, ráncosabban, csendesebben talán, de itt vagyok. ki

vagyok egyáltalán? kivé lettem én, amikor őt elhagytam, és ő kivé?

mi mást tudtam volna mondani, mint hogy gratulálok, tiszta szívből.

két napra rá meghalt a közös macskánk. az egyik, a másik azóta is

velem van, és emlékeztet. hogy múlik az idő, és hogy mégsem múlik

igazán. azóta nem beszéltünk chaten, de a képeit még nézegetem.

a minap elképzeltem, milyen lenne, ha meghalna, úgy, hogy sosem mondtam

el neki: időközben én is anya lettem. és ha elmondanám: azért

tenném-e, hogy fájjon? vagy épp ellenkezőleg: mert egykor fontos volt nekem?

ha megírnám neki, hogy sajnálom, és ha bocsánat nincs is, talán van végső

feloldozás? mi mást tudna mondani akkor, mint amit én is mondtam: hogy tiszta szívből gratulál?

Szabolcsi Viktória 1984-ben született Kisvárdán, Debrecenben végzett általános orvosi karon. Sokáig neurobiológiai kutatással foglalkozott, jelenleg pedig pszichiáter és pszichoterapeuta szakképzésben vesz részt. Külföldön él. Verset és prózát ír.