Zahuczki Dorottya

Madár a vállon, kövek a zsebben

(Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma, Prae Kiadó, 2021)

Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz.

A tűző nap melege a bőrödön. A szamarad patáinak tompa puffanásai a homokon. Fejed felett keselyűk köröznek. Szívedet elnehezíti a tudattalan bizonyosság: különleges időben jöttél a világra, kivételes vagy, mert egy csodákat tevő, tiszta szívű ember kegyeltjei lettek testvéreid. Tudod, hogy szerencsés vagy. Valami mégis hiányzik.

A késő délelőtti napsugarak melege a bőrödön. A gyep lágysága meztelen talpadon. Fejed felett kondenzcsíkok keresztezik egymást. A gyönyörű és tehetséges gyerekeidre gondolsz, a rendezett házasságodra, a jól fizető és egyszerű munkádra, a biztonságra és tisztaságra, amiben éltek. Tudod, hogy szerencsés vagy. Valami mégis hiányzik.

Mészöly Ágnes regénye két érdekfeszítő életmese összefonása mellett mementó is a bibliai Mártának.

Biztosan mindenki elgondolkodott már azon, honnan bújik elő a sorsunk. Talán a nevünkből, a nemünkből, a korból, amiben élünk, vagy sehonnan, mert semmi nincs megírva előre? Létezik-e kollektív női sors, ami ott folydogál mindannyiunk bőre alatt, élhetünk akár Izráel földjén a názáreti Jézus idejében, vagy a huszonegyedik században egy pesti kertvárosban?

A Márták a nevükben hordozzák az első jelentős Márta sorsát, aki ott lehetett Krisztus követői között, de csupán mellékszerepek jutottak neki: rá hárult a tanítványok vendégül látása, vagy az utolsó vacsora előkészítése, és betegeskedő öccsét is sokszor kellett ápolnia, de gondoskodása soha nem volt elismerve. És ez jelenünkben sem változik, a Mártáknak mindig rendet kell tartaniuk, kisimogatniuk az ágyneműből a ráncokat és elsimogatniuk a konfliktusok barázdáit a családtagok között.

A nőiségükbe is bele van kódolva a sorsuk. Mert soha nem tudják azt igazán megélni, olyan mélységben, ahogy ez a nőknek rendeltetett. Beleszerethetnek az árulóba végérvényesen, megváltoztathatatlanul, olyan szerelemmel, mely erősebben mar a húsba, mint a nyak érzékeny bőrébe nyomódó kötél, majd úgy száll a lélek legmélyére, ahogy annak a holtnak a hamvai tűnnek tova a szélben, akit senki sem sirat meg. Még Márta sem. Nem meri. A Márták még maguk előtt is tagadják, hogy nem élvezik az együttlétet a férjükkel, csak a megszokás kellemessége ad nekik egy kis örömet. Nem ismerik be, hogy rejtőzködnek a tükörképük elől. Nincs bűntudatuk, amiért megcsalták a férjüket és teherbe estek egy idegentől. De nem mondják el az idegennek, hogy elvetették a gyerekét. Nem merik.

A korok találkozása a sorsok párhuzamaiból bontakozik ki, mégis élesek a határok, ami leginkább a nyelvezetben érhető tetten, hiszen az pontos és korhű. Például sokat emelt egy egyszerű ókori piacnap leírásán az archaikus szóhasználat, és mosolyt csalt az arcomra a szleng beemelése a feszült kertvárosi esték fagyosságába.

A szöveg legerősebb eleme számomra a jól megkomponált szerkesztés volt. A jelenben játszódó szál eseményei finomra hangolva utalgatnak vissza a múltra, akár egy lágyan induló, lassan épülő, egyre hangosodó szimfonikus mű hangsorai.

A bibliai történesek mindenféle vallási előismeret nélkül is teljes értékűként érhetők és élvezhetők, bár nehezményeztem, hogy ilyen téren nem fordultak elő markáns párhuzamok a századunkban játszódó szállal. Voltak jelenetek, amikben megjelent ugyan a hit, ráadásul sokszor kéz a kézben a halállal, de úgy éreztem, nem tudott a főszereplő lelkébe hatolni, legfeljebb a felszínt karcolgatta. Hitelesebb lehetne a sorspárhuzam-motívum, ha például Jelenbeli Mártának az adna erőt a megpróbáltatások sorához, hogy elmond egy kis fohászt, csak úgy futtában. Ebben a formában a bibliai szálat kissé öncélúnak éreztem, ami igaz, hogy alapvetésként funkcionál a sokkal hosszabb másiknak, de szerepe nem sokban tud túlmutatni ezen. A lezárással is hasonló volt a problémám, mintha csak azért nyújtózott volna Márta életének végéig a befejezés, hogy megerősítse az emlékmű-jelleget, és sokadszorra is hangsúlyozza a karakter személyiségének önfeláldozó oldalát. Szerintem a mementó ezek nélkül is lehetett volna teljes, és talán szívszorítóbb is lett volna Krisztus kereszthalála után lezárni a történetet.

A világok Nemes Nagy Ágnes két versének prózai parafrázisaként is értelmezhetők: míg a múltbéli szálon legfeljebb finom témabeli közösséget érzékelhetünk vers és próza között – gondolok itt arra a jelenetre amikor Krisztus feltámasztja Márta öccsét, Lázárt holtából, melyről Nemes Nagy Ágnes is írt egy zseniális négysorost –, addig a modern Márta története gyakorlatilag regénnyi méretűvé dagasztja a Madár című verset. Mert az a vers egy életnyi teherről szól, egy olyan lerakhatatlan súlyról, melytől lehetetlen megszabadulni egyik napról a másikra.

A babona motívuma is megjelenik, hiszen a főhős nem veszi észre a vállán ülő madarat, egy furcsa koldusasszony hívja fel rá a figyelmét. És csodával határos módon, attól a naptól kezdve megszaporodnak a megmagyarázhatatlan események és a problémák az idillinek tűnő felső középosztálybeli életben. Ám a madarat el lehet zavarni, bele lehet kezdeni valami újba, ismeretlenbe, jobba. De az ember teher nélkül eldőlne – ahogy azt a versben is olvashatjuk –, kiszaladna alóla a lába, ha nem lenne, ami a valóság fájdalmasságára emlékezteti. Telerakja tehát a zsebét kövekkel, eleinte szokatlan neki a gondolatait és mozdulatait megszálló újfajta nehézkesség, de aztán annyira megnyugtatja a kövek érdessége és hidege, hogy esze ágában sem lesz a Dunába dobni őket.

A regény számtalan társadalmi témát is boncolgat, például, hogy hogyan tudja összekovácsolni egy demens családtag a többieket, milyen fájdalmas következményekkel jár fiatalon belesodródni egy kapcsolatba egy jó harminc évvel idősebb férfival, és milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki többgenerációs értelmiségi családba születve mégis úgy dönt, szakmunkás lesz.

De mindezek felett a bátorságról szólnak ezek a sorok. Az erőről, ami végül belehajt minket azokba a helyzetekbe, amikor kénytelenek vagyunk szembenézni a múltunkkal, és leszámolni vele. A nevünket nem változtathatjuk meg. Viszont abban a járomban, amit nyakunk köré vetett a sors, igenis van mozgásterünk. Nem kell egy sarokba kuporodnunk. Felkelhetünk és járhatunk.

Tizenkilenc éve születtem a nyóckerben és nagyon szeretem Diósgyőrt.

Magyar szakra járok, az ELTE-re. Akkor vagyok boldog amikor írok,

olvasok, vagy vezetek. És amikor meglátom a saját sorsomat valaki

máséban.