Seres Rebeka

„légy azonos önmagaddal”

(Ádám Veronika, Távolból őrzöm, Jaffa, 2020.)

A címben szereplő idézet (90.) Ádám Veronika első regényének egészére megfeleltethető, amelyben egy téren és időn átívelő barátságot követhetünk nyomon két kivételes asszony, Edit és Roni között, akik a XX. század viszontagságos időszakában nem alkusznak meg a rendszer szabta korlátokkal, megélik az álmaikat, s képesek hűek maradni önmagukhoz.

A Távolból őrzöm lapjain hús-vér alakok elevenednek meg, a művön keresztül egy zsidó lány szárnypróbálgatásaiba láthatunk bele, egyetemre való beiratkozásáról, tudományos életbe való integrálódásáról kapunk képet, de szó esik még emigrációról, hagyományápolásról, anyanyelvről, orvosi elkötelezettségről is. A történelem és az egyéni sors megfelelő arányban oszlik el a regényben, nincs benne neheztelés a rendszer felé, csupán elfogadás és alkalmazkodás. A Távolból őrzöm „[n]em önéletrajz, nem dokumentumregény, de szinte minden esemény, jelenet vagy párbeszéd valahol megtörtént vagy megtörténhetett volna”[i], éppen ez adja a pikantériáját, életszerűsége miatt minden sorát igaznak érezzük, amelyet csak tetéz a köszönetnyilvánításban elhangzó mondat, miszerint „[e]zt a regényt valós emberek igaz története ihlette, akik közül néhányan a saját nevükön szerepelnek, mert úgy éreztem, megszenvedett életük történetét nem ajándékozhatom kitalált személyeknek.” (283.)

A kötet külső narrátorral operál, amelynek tekintetét Roni fokalizálja, aki Edithez igyekszik a kórházba, hogy végső búcsút vegyen tőle, amivel azonnal drámai atmoszférát teremt. Ezen a regény narrációs technikája enyhít, ugyanis a kötet Roni visszaemlékezéseit adaptálja egy bensőséges, élőbeszédszerű hangon. Ebből adódóan Edit élettörténetének hangsúlyosabb szerep jut, mint a nála egy generációval fiatalabb barátnőjének. A közvetlen hangvétel bevonja az olvasót a regény fikciós terébe, és a retrospektív szerkesztésmód által részletes képet kapunk a két asszony személyiségfejlődéséről. A fiatal Edit minden álma, hogy egyetemre menjen, és orvos lehessen, ám a zsidó törvények, a világháború és neme megnehezítik előrejutását. A megpróbáltatások ellenére sikerül révbe érnie, Amerikába költözik, ahol kutatóként dolgozik, férjhez megy, örökbe fogad egy gyereket, és életre szóló barátságokat köt. Roni évtizedekkel később utazik először a tengerentúlra, ahol már teljesen más világba csöppen, mint barátnője annak idején. Editet az álmai elérése és boldogulása hajtotta Amerikába, testvérei is hozzá hasonló módon a világ különböző pontjaira emigráltak. Roni is a jobb lehetőség miatt utazik az tengeren túlra, ő viszont csupán a nyarakat tölti ott férjével, hogy modernebb körülmények között kutatásokat folytathasson, bázisuk továbbra is Magyarországon marad.

A két nő barátságát kezdettől fogva kölcsönös tisztelet jellemzi. Amikor Roni először találkozik Edittel, aki akkor már a hatvanas éveiben járt, egy közös barátjuknál, Földesnél időzve az asszony csinosan öltözve, választékos beszéddel bekapcsolódik a beszélgetésbe, Roninak az jut eszébe, hogy „[j]ó lenne ennyi idős koromban ilyennek lenni, gondolta, de azonnal meg is ütközött ezen, mintha éppen példaképet választana, noha nem is ismerte.” (31.) Valóban ez történik, Roni első pillantásra saját vágyott jövőképét látta meg Editben, s míg első találkozásukkor Edit már betöltötte a hatvanat, utolsó találkozásukkor már Roni jár ebben az életkorban, aki nem vált teljes mértékben olyanná, mint ő, de vitathatatlanul nyomot hagyott rajta Edit hatása. A mentor-tanítvány viszonyon túl egy idealisztikus anya-lánya kapcsolat is szövődik közöttük: Edit a maga bölcsességével és gazdag élettapasztalatával folyamatosan igyekszik jó irányba terelni barátnőjét.

Edit férjével örökbe fogadott egy lányt, és az asszony a gyerek megérkezésével érezte először úgy, hogy élete teljessé vált: „Akkor találtam magamra, amikor Judyt örökbe fogadtam.” (49.) Ugyanakkor a köztük lévő viszony közel sem ilyen eszményi, ahogyan Judy felnőtt, egyre jobban körvonalazódott, hogy mennyire ellentétes személyiségek is valójában. Judy művészlélek, aki festészetet szeretett volna tanulni, édesanyja viszont inkább azt szorgalmazta, hogy biztosabb lábakon álló jövőt építsen magának. Edit oktatását a zsidó törvények és a világháború akadályozta, Judyét pedig felmenője, de végül édesanyjához hasonlóan elérte célját, festészetet tanult, és művész lett belőle. A két anya-lánya kapcsolat között párhuzamot von, hogy Edithez egyiküket sem fűzi vérségi kötelék, ám a két nő ellentétes személyiségéből adódóan az asszonnyal való viszonyuk is különbözik. Ronival való idealisztikus kapcsolatának hátterében az áll, hogy a barátnő ugyanazt az életet élte, mint amelyet Edit Judynak szánt: „Szép életetek van, szerettem látni, olyan régimódi. Judynak is ilyesmi életet kívántam, próbáltam is e szerint nevelni, de ő művészi tehetséget kapott, és vele nyughatatlanságot.” (231-232.)

Bár egy generáció választja el a két nőt egymástól, mégis ugyanazokat az értékeket képviselik: őrzik a hagyományokat, kitartanak álmaik mellett, teljes odaadással végzik munkájukat, gondoskodnak családjukról. Egyikük sem az a „tipikus háziasszony”, aki teljes mértékben alárendeli magát férjének, autonóm individuumként tűnnek fel a regényben, amiért semmiféle negatív megítélésben nincsen részük. Földes kollégájuk sem viszonyul hozzájuk negatívan, pedig saját értékrendjében a normatív nőeszményt preferálja. Felesége, Judit háztartásbeli, ezáltal a „tökéletes” háziasszonyt testesíti meg a szemében: „Tudta róla, hogy jómódú családból származott, beszélt németül, franciául, de soha nem dolgozott, vagyis nem volt állásban viszont egész életében a férjét és a három lányát szolgálta. Földes többször említette ezt, elismeréssel a hangjában, amin Roni el is csodálkozott, mert otthon nem volt nagy becsületük a »háztartásbeli« asszonyoknak.” (15.) Judit a klasszikus nőképet manifesztálja a regényben, ám ő sem tökéletes, a főzésben nem jeleskedik, a modern nőeszményt megtestesítő barátnőivel ellentétben, akik ezzel az ambíciózus életvitellel is képesek jó háziasszonyok lenni: „Edit sem szeretett sokat vacakolni a főzéssel, bár nagyon jó háziasszony volt, általában csak olyasvalamit főzött, amivel gyorsan elkészült. Ez volt Roni alapállása is a konyhában.” (63.) Ebből következően a könyv azt a nézetet közvetíti, hogy egy nő az élet több területén képes helyt állni anélkül, hogy fel kellene adnia önmagát és az álmait, s a két nő összetett és unikális személyisége remek példaként szolgál ennek prezentálására.

A két asszony közötti relációk ellenére életük számos distanciát is tartalmaz, amelyek sokszor túlságosan direkt módon jelennek meg a kötetben. Egy éttermi jelenetben az egyik vendég rosszul lesz, mire Edit azonnal ott terem, és megmenti a férfi életét. Ennek hatására Roniban felsejlik egy régi emlék, amely egy vele megesett hasonló szituációt mutat be. Ez az emlék az emlékben jelenet – a kötet retrospektív jellegéből adódóan már az éttermi jelenet is egy emlék, s ebben idézi fel Roni saját emlékét – szimultán íródik a kötetben, ugrál a két idősík között, csupán a végkifejlet lesz más, Roninak ugyanis nem sikerül megmentenie a férfi életét. Edit többször tűnik fel a regényben sikeres asszonyként, mint barátnője, ugyanakkor a regény korántsem ad róla idealisztikus képet, Edit esendőségét is ábrázolja, például lányával való viharos kapcsolatán keresztül.

A Roni és Edit közötti legnagyobb különbséget viszont véleményem szerint az adja, hogy mindketten más történelmi korban születtek. Edit ideje sokkal embert próbálóbb időszak volt: zsidó nőként tanulni, karriert építeni csupán viszontagságokon át volt lehetséges a XX. század első felében, Roni viszont a nyolcvanas években hagyja el először az otthonát, amikor már a nők számára is sokkal több lehetőség adatott. Az Edittel és családjával való barátság ébreszti rá Ronit, hogy „milyen szerencsés időben született. Nem élte át a század egyik háborúját sem, nem éhezett, nem kellett bujkálnia, nem lett próbára téve, vajon milyen ember is valójában, hogy viselkedett volna mások nyomorúságának idején, vagy hogyan viselte volna a sajátját.” (158.)

Edit sokkal aktívabban éli az életét, még a frontvonalra is képes kimenni azért, hogy segítsen másokon és hazáján. Fiatalkorában a jom kippuri háborúban szolgált önkéntes orvosként, Roni generációja viszont inkább megpróbál kibújni a kötelező katonai szolgálat alól mindenféle hamis egészségügyi indokkal. Ebből a történelmi tapasztalatból következik, hogy amikor évtizedekkel később minden orvos megkapja a behívóját, hogy regisztrálja magát, s ha szükség lesz a szolgálatukra, kötelességük lemenni a frontra, Edit gondolkodás nélkül küldi vissza a levelet a jelentkezésével, Roni viszont a végletekig halasztja, sőt, a cipősszekrényben dugdossa a papírost.

A hagyományok megőrzése hangsúlyos szerepet kap a kötetben – már a címéből adódóan is –, ilyen például az, hogy Edit képes akár mérföldeket is utazni azért, hogy beszerezzen egy magyar vizslát, ami az otthonát jelképezi számára, ezért csakis magyar nevet kaphat a kutya, így Juliskának nevezi el. Ugyanilyen az is, hogy Földes mindig magyar költőktől idéz, amivel nem csak saját műveltségét csillogtatja meg, de még szülőföldjéből is visszahoz egy szeletet. A szereplők anyanyelvükhöz való viszonya aszimmetrikus, a legtöbben magától értetődően akcentussal beszélik az angolt, Roni Edittel való első találkozásakor ki is emeli, hogy „[s]zép, választékos angolt beszélt, egészen enyhe akcentussal, amelyet Roni nem tudott beazonosítani.” (30.)

Barátnője halálos ágyán viszont folyamatosan magyarul beszél, Judynak ezért is van szüksége Ronira, a lány ugyanis nem beszéli a nyelvet, édesanyja nem tanította meg neki. Roni és Edit szívesen beszélik a magyart egymás között, nem szégyellik, hogy ez az anyanyelvük, ugyanakkor a kötet felvonultat néhány olyan emigrált karaktert is, akik nem hajlandóak magyarul megszólalni (Marci, Sanyi), anyanyelvükhöz való viszonyukat a teljes elutasítás jellemzi: „Roni, megfeledkezve az elvárásokról, megszólalt magyarul, »bemegyek, rettenetes ez a hőség«, mire Sanyi ránézett, »I beg your pardon«, ami annyit tesz: bocsánat, nem értettem, mit mond. Roni azonnal elnézést kért, »I’m sorry«, s megismételte a mondatot angolul.” (88.) Sanyi nemcsak hogy negálja saját gyökereit, de még el is éri, hogy Roni érezze kellemetlenül magát emiatt, és bocsánatot kérjen tőle, amiért a nő később dühös is magára. Roni alkalmazkodik Sanyihoz, Edit viszont kijelenti, hogy nem hajlandó Alexnek nevezni a férfit, hiszen a nevét is transzformálta új hazája szájíze szerint, neki örökre Sanyi marad.

A hagyományőrzés másik fontos komponense a vallás és annak mindennapi gyakorlása. A két nő ebben is ég és föld, nemcsak felekezetüket tekintve különböznek egymástól (Edit zsidó, Roni pedig katolikus), hanem Istenhez való viszonyukban is. Edit a tudomány embere, s szkeptikus a transzcendenst illetően, Roni viszont mélyen hisz, és követi a dogmákat. Fontos különbség viszont, hogy Edit nem ateista, halálos ágyán is egy ilyen kijelentést tesz barátnőjének: „Tavaly nem jöttél, nem mentünk templomba, nem is kerültem be az élet könyvébe. Aliz biztosan benne van. Miatta nem aggódom, vannak barátai, ellesz nélkülem. Mindenki ellesz nélkülem. Én meg a többiekkel, odaát.” (277.) Az idézetből is jól érzékelhető, hogy Edit halálhoz való viszonyát a beletörődés, a béke és a nyugalom jellemzi.

Még ha Edit nem is gyakorolta a vallását, attól az még végig jelen volt életében. Amikor valamire nagyon vágyott, s reménytelennek tűnt az elérése, mindig paktumot kötött Istennel. Egy alkalommal a szemüvegét kereste mindenáron, de sehol sem lelte, majd kijelentette, hogy „ha megtalálom, adok a zsidóknak” (69.), s ekkor az isteni gondviselés által meg is lett. Mindig ugyanezt az ígéretet tette, amire két-három hetente akadt is precedens, és „[s]oha nem fordult elő, hogy ha előre ígéretet tett magának a zsidóknak, ne töltött volna ki egy csekket.” (69.) Edit nem volt hívő, mégis Istennek tett ígéreteit kategorikusan betartotta, Roni vele ellentétben hithű katolikus létére ritkán váltotta valóra ígéreteit. Egy-egy sikeres vizsgáért mindig Szent Antalhoz fohászkodott egyetemista korában, amiért cserébe pénzadományt ígért. Csupán egyetlen alkalommal tartott be a szavát, a legtöbbször arra hivatkozott, hogy nem veti fel a pénz, ezért biztosan Szent Antal is elnézi neki, ha nem adakozza el utolsó forintjait.

A Távolból őrzöm jól érzékelteti, hogy a két nő mennyire más világban szocializálódott, ám a kölcsönös kíváncsiság és nyitottság a másik élete iránt összeköti őket. Edit fogékony a karácsony iránt, egy látogatás alkalmával teljes szívével részt vesz az ünneplésben, ajándékokat vesz, éjféli misére megy, karácsonyi dalokat énekel, s bevallja, hogy „mindig irigyeltem a karácsonyra készülő embereket. Most én is készültem.” (256.) A gesztus viszonzásaképpen Roni is a zsidó karácsony idejében utazik Amerikába, s külön kéri, hogy menjenek el a zsinagógába az ünnepi istentiszteletre. Edit viszont nem tartja ezt a hagyományt, így csak kisebb nehézségek árán tud jegyet szerezni számukra a misére, ami nem is szokványos, hanem haladószellemű, így nemcsak Roni számára új élmény, hanem Editnek is.

A kötet számtalan perspektívából megközelíthető: a történelmi háttér felől, a két nő karakterének elemzésével, az önmegvalósítás folyamatának ábrázolásával, az emigráció, asszimiláció, nőiség, vallás, halálhoz való jog kérdésén keresztül. A Távolból őrzöm komoly témákat boncolgat, ám korántsem didaktikus módon, amiben nagy szerepet játszik a közvetlen elbeszélői hang, amely által végigkövethetjük a két nő életét. Bármennyire is implikálja a kötet témája, a cselekmény nem halállal ér véget, csupán búcsúval: „Nem nézett vissza, nem is sírt. Nem nézett vissza akkor sem, amikor a ház elől elindult vele a taxi, lehunyta a szemét, és látta, amint Edit integetés nélkül bemegy a házba.” (281). Ezután epilógusként egy levél szerepel több generációs távlatból, ami még tágabb perspektívába helyezi a történetet. Ebből a levélből derül ki, hogy az Edit és Roni között szövődött barátság nem ért véget halálukkal, tovább élt gyermekeik között, s felmenőikhez hasonlóan ők is őrzik a hagyományokat (mint például azt a láncot, amelyet Roni kapott Edittől a búcsúzáskor). Ádám Veronika regénye a karosszékbe vonja olvasóját, s olyan szeretettel teli hangon mesél, akárcsak egy nagymama az unokájának.

[i] Történelmi megrázkódtatások - Interjú Ádám Veronikával, Népszava, 2020.11.28. https://nepszava.hu/3100673_tortenelmi-megrazkodtatasok-interju-adam-veronikaval

Seres Rebeka vagyok, Budapesten születtem 1998-ban, jelenleg az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója vagyok. Az olvasás és az írás gyerekkorom óta szerves részét képezi az életemnek. A könyvek szórakoztatnak, elgondolkoztatnak, fejlesztenek és még önvédelemre is alkalmasak. Mindig lapul egy könyv a táskámban. Hiszek az irodalom erejében.