A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.

Pintér Laura

Szövegbe kódolt magány Gondolatok József Attila Karóval jöttél című verséről

Egyes szerzők munkásságának immanens része a tragikum, amely többnyire olyan életrajzi elemekből fakad, mint a szegénység, az árvaság vagy a sorozatos halálesetek. Bármilyen lelketlennek tűnhet e kijelentés, bizonyos mértékig pont a valóságos szenvedés juttatja érvényre a műalkotásokat, mintegy legitimizálva azokat a szöveg kereteinek átlépése által.

József Attila mintapéldája a megrendítő életpályát bejáró költőknek, de nem csupán, sőt egyáltalán nem a részvétnyilvánítás okán lankadatlan az iránta és írásai iránt tanúsított érdeklődés. A bőséges szakirodalmi bázis egyik visszatérő témája a kései versek köre – ebbe illeszkedik a Karóval jöttél is, mely több lépcsőben ábrázolja a magányt, a XX. századi művészet egyik alapélményét.

Az első versszak felszínes olvasása egy párbeszédszituáció látszatát keltheti – a „jöttél” igével kezdve az egész versen végigvonul az egyes szám második személy. Ez valóban megszólítás, de önmegszólítás: a lírai én saját gyermeki énje felé fordulása, a kisiklott jelen miatti felelősségre vonása. A nyelvi szinten kibontakozó én-te beszédhelyzetben tehát a szubjektum egyszerre alanya és tárgya a korholásnak.

E kettősség aktualizálja és időtleníti is a mű tartalmát – ki ne gondolkodott volna el azon, mit mondana alkalomadtán tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti önmagának?

A kezdőstrófa a beszédhelyzet kijelölésén kívül az eleve elrendeltség gondolatára is erőteljesen utal: a kezében fegyverrel születő gyermek képe a karó–virág szembeállítás által csak még érzékletesebbé válik, nem beszélve a mű egyetlen áthajlásos egységéről, amely a folytonosság megszakításával kiemeli a kudarc elkerülhetetlenségét. „[A]ranyat igértél nagy zsákkal” – hogy kinek, az csak a következő sorból derül ki. A lírai én önmagával szemben felállított elvárásai az édesanyjának okozott csalódáson buknak el, az ezt részletező hasonlat pedig ismét az enjambement eszközével átvezet a következő versszakba, ahol a gyermeki alak mind a „bolondgomba” szóban, mind a gondoskodásra való rászorulásban megjelenik; utóbbi a zárójellel megjelölt egységből könnyen kiolvasható.

Ettől fogva kerek, lezárt strófák követik egymást. A mű 3., 4. és 5. szakasza a többinél élesebben rajzolódik ki, hiszen ezekben csúcsosodik a szubjektum egykori énjének felelősségre vonása. Az említett versszakok elsődleges modalitása egyértelműen a kérdés – majdnem minden sorra jut legalább egy. Szó sincs azonban hagyományos kérdezz–felelekről; valamennyi kérdés szónoki, költői – megfogalmazójuk nyilvánvalóan nem vár rájuk választ. Az ily módon kialakuló „monologikus dialógus” tovább fokozza a szöveget minden ízében átjáró magányt. Külön említést érdemel a következő két sor alkotta egység: „Szerettél? Magához ki fűzött? / Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?”, ugyanis a mondatpárok első kérdéseit zsigerileg érvénytelenítik az azt követő frázisok; a „ki” névmás felhívja a figyelmet arra, hogy nincs senki a másik oldalon, azaz a lírai én minden cselekedetének önmaga a kiinduló- és a végpontja is – nemcsak szeretete nem talált soha célba, de a bujdosást kiváltó személy is legfeljebb a fantáziaszüleményeként ragadható meg.

A vers lezárását egy ironikus felszólítás előzi meg; a „Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd” sor a gunyoros hangvétel közvetítésén kívül véglegesen visszahozza a szubjektumot a jelenbe, hangsúlyozva a gyermeki hibák következményeinek hosszútávú hatását. Az „itt és most”-ban fogalmazódik meg az utolsó versszak is. Érdemes megfigyelni az „örülj” ige sorkezdő helyzetben való megismétlését: az anaforikus pozíciójú szavak szintén az irónia hangján szólalnak meg, érzékeltetve, hogy a „tüzelőfa”, illetve a „puha párna” által keltett nyugalom- és békeképzet közelebb áll a minimális színvonalon működő létfenntartáshoz, mint a révbe érkezéshez. A megnyugvás inkább a halál húrjait pendíti meg, ami a kisiklott élethez képest kiváltság lenne. Mennyiben más tartalommal bírnak a záró helyzetben feltüntetett, alapvetően pozitív konnotációjú szavak itt, mint a költő Ódájában![1] „Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.” – mindenképp elgondolkodtató ez a párhuzam.

Ha már a fentiekben oly sok szó esett a kérdésekről, mi sem lehet stílusosabb, mint egy ilyennel zárni gondolatfolyamunkat. A József Attila-kutatók gyakori témája a vizsgált vers egy korrektúrapéldánya, mely eltér a Szép szóban megjelent, ma ismert változattól: ebben „karó” helyett „kóró” olvasható[2]. Tehát lehet, hogy ezt az elemzést is felül kéne vizsgálni és újraírni, ha hűek szeretnénk maradni az „eredeti” változathoz– habár a szövegbe kódolt magány problematikáját a variánsok közti különbség nem érinti. De mégis, ki tudja? Attila, talán nem is karóval, hanem „kóróval jöttél?”

[1] József Attila, Óda (1933. június)
[2] SZABOLCSI MIKLÓS, „József Attila búcsúzó verseiről”, Irodalomtörténet 29. (79). évf., 1-2. sz. (1998): 38-44, 38. url: http://www.epa.hu/02500/02518/00280/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1998_01-02_038-044.pdf.

Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.