Szabó Máté

Kerülőútak egy sivatagban

(Krasznahorkai László: Herscht 07769, Magvető Kiadó, 2021)




„Oké, oké, de milyen volt a nyelvezete?” – kérdeztem mindenkitől Krasznahorkai korábbi könyveiről érdeklődve, a bújtatott „mit adott” kérdést olyan frontálisan szegezve feléjük, mintha egy fénytelen alagútban próbálnám a felfestett „EXIT” táblát kisilabizálni. És az arcuk sosem árult el mást, mint a frontális szembenézéstől történő visszahúzódást az igenlő válaszukba, hogy „jó volt”, „én nagyon szerettem” vagy hogy „hát, nem tudom… nem véletlenül választották a Sátántangóból az év mondatát”. Amit nem árultam el rögtön, hogy a Herscht-re kérdeztem rá azzal, hogy kiutat keresek ebből a szörnyű, két irányú, de mégis magára záruló alagútból. Hiszen a Herscht nem egy mondat. Sőt, bár csak jóval később érkeztem erre a konklúzióra, a 424 oldalas egybefüggő elbeszélés sokkal inkább tűnik a mottó helyenként néha valóban pergő, vagy csak a távolságot jelző, de leginkább mozdulatlan és mindenképpen túlnyújtott árnyékának: „A remény hiba.


Ezt a mondatot az elbeszélés első soraiban kozmikus programmá emeli, mikor a főhős, Florian Herscht az történet alatt elhúzódó egzisztenciális pánikjában levelet címez Angela Merkelnek. A levél szerint az ismert univerzumunk keletkezése egy változás eredménye egy olyan rendszerben, ahol az anyag – anti-anyag egymást folyamatosan annihiláló, változatlan tökéletességében egyszer csak anyag-többlet lett, melyből az érzékelhető univerzum keletkezett. Ezt a változást és többletet interpretálja Florian hibaként és ebben a mozzanatban lelhetőek fel a történet metafizikai keretei is, melyek égisze alatt az elbeszélés összes többi „földi” rétege csak lazán összetartott halmokká sűrűsödik.


Van tehát a történet nehezen megfogható metafizikai kérdése, „a Nagy Dialógus a Valami és a Semmi között”, mely beárnyékolni látszik az egész könyvet, a lazán tartott földrétegek és maga a lazán tartás: a nyelv, mely mint földanyag meghatározhatná az egész könyv minőségét. Ebből a háromból mintha a könyv rétegzettségével, a „lényeggel” (szétszabdalt cselekmény, szimbólumrendszerek, szereplők inkoherenciája, közösségi mikronarratívák, innen a szociokulturális vonatkozások és Krasznahorkai civilizációkritikája) akarnék a legkevésbé foglalkozni. Leginkább azért, mert a kritikai recepciók már kimerítően feltárták mindezen rétegek problematikusságát – különösképp Körösztös Gergő kritikája ad pontos alaprajzot a Krasznahorkai-tájról,[1] az anyag – anti-anyag dichotómia „kulcsmetaforájának” nyomán bontva ki az elbeszélésen átívelő és azt meghatározó ellentétpárokat. Marad így a homályos metafizikai régió és a nyelvi földanyag, előbbi mint a mű legfőbb kérdéshalmazaként megjelölve, utóbbiban magam keresve némi kézzel fogható mentsvárat mindaz elől, ami azzal a kiúttalan kijelentéssel jár, hogy „A remény hiba.”


Ezt a kozmikus felszólalást – miszerint az érzékelhető univerzum, maga a Valami az, amely egy hiba következménye – mint egy borzalmas alagutat, bármely irányból közelítem, ugyanoda lyukadok vissza. Az egyik megközelítés a Semmi felől halad a Valami megállapítása felé, és így egy egyenes irányú, igen negatív értékítéletet ad a reményről. A másik mintha a Valami felől közelítene a Semmi felé, vagyis a remény felől jegyzi meg, hogy volt egy hiba (nevezzük bárhogyan, ld. „Valami”), mely a hibátlan Semmiig vezet vissza, az önmagát folyton feloszlató tökéletességig, melyhez csak mint negatív toldalékot emelte hozzá a reményt, minden létezőt. Mindkét esetben egy negatív pólusú állítás megerősítését várom, egy ellenpólus felállását, legyen az a nihilizmus himnusza vagy annak pozitív cáfolata. És hiába teszi le Krasznahorkai egy interjúban voksát az utóbbi mellett, miszerint a mottó „nem abból a pesszimizmusból ered, amit így, önmagában sugall”, hanem „azt jelenti, hogy a világ tulajdonképpen a reményből született”, az elbeszélés 424 oldalából lényegében hiányzik a reménynek mint olyannak a tematizálása. Ez alól egyetlen kivételt képez a mellékszereplők közül Ringerné történetszála, aki férje öngyilkosága után egy világidegen didaxissal a fiatalság irodalmi nevelésében találja meg a nagybetűs Létértelmi megoldást. Mindez azonban nem több, mint elhelyezhetetlen ellenpont a szatirikus távolságtartással felvázolt civilizációs hanyatlás rémképeivel szemben, melyek az elbeszélést dominálják. Mint ellenpólus, kizárólag a szerzői hangsúly meglétét világítja meg, vagyis azt a didaktikus elkülönítést, amellyel Krasznahorkai újra és újra saját, egyoldalú világképét deklarálja. Nem történik így több, mint hogy a „kivétel erősíti a szabályt” alapon a túlnyújtott elbeszélés egy reménytelen, menthetetlen civilizációs képet fest, melyből egyetlen mikronarratíva tűnik fel, hogy gyorsan visszalökődjon abba az arctalan narratívatömegbe, melyet Krasznahorkai eltávolodva apróz ki. Ringerné szála az alternatíva illúziója egy eleve szürkére írt könyvben: „ez van, mert ez van”, hallatszik végig egy részvéttelen állítás az elbeszélésből.


A remény visszalökődik a lassú annihilációba, ugyanúgy, ahogy a Valami olvasódik visszafelé Semmiig, egy légüres térben hagyva a mű metafizikai kérdését. A leginkább problematikus mozzanat mindebben az, ahogyan a mű egyfajta szintézisként ajánlva Bachot a Semmi és a Valami Nagy Dialógusára, utóvégre sokkal inkább tűnik egy olyan üres szentenciának, melyből megint csak egy eldöntött világnézet sorai olvashatók ki. Florian szerint Bach zenéje egy „gazdagabb teljesség, amely csak egy másik, a tudományos nézethez képest gyökeresen más szemlélet számára válik felfoghatóvá, és ez nem egy tudománytalan vagy tudományellenes, azaz nem valami misztikus vagy transzcendens vagy egyéb ostoba kiagyaltság, hanem egy másik szemlélet által alkotott kép a valóságról, csak ennek a valóságnak még nincs előttünk a szerkezete, nincs meg a logikája, még nem tudhatjuk, itt mi az, ami ott az oksági rendszer helyett van…”


Szalay Zoltán kritikája nálam finomabban fejti ki a fenti sorok problematikusságát:[2] „a szerző mintha ezúttal túlságosan kiszolgáltatná a történetet saját világnézeti magyarázatának. Interjúiban rendre arról beszél[3] hogy könyveiben csak hangot ad a »lét homályában rekedt« figuráknak, akik át akarnak jutni a realitásba(…) Florian Herscht esetében viszont olyan, mintha fordítva lenne, és Krasznahorkai akart »átjutni« a fikcióba, úgy, hogy saját világnézetének meglehetősen didaktikus leírását adja főhőse szájába.” Szalay itt az elbeszélés egyetlen pontjáról beszél, mikor egy mindent magába foglaló szintézisbe kerül a Valami és Semmi diskurzusa. Miért Bach, mit jelenthet egy tévképzeten túl ez az elgondolás, milyen tapasztalati rést üthet Bach zeneelméleti vagy éppen recepcióesztétikai interpretációja egy ilyen mély metafizikai kérdéskör falán? Abszolút semmilyet. Krasznahorkai egy interjúban továbbá leválasztja saját Bach-élményét Florian értelmezéséről.[4]

„Bach az én számomra szó előtti birodalom, soha nem több, mint pusztán zene. Képtelen volnék bármit mondani róla, hogy a csudába lehet a zenéről mondani valamit?! Floriannál (…) a helyzet teljesen más, nekik a Bach-zene jelent valamit (…) Számára Bach egy filozófiai gondolat robbanásig feszülő kiindulópontja, ahonnan megállapíthatja, hogy Bach zenéjében nincsen Rossz.”


A regényből vett idézet tehát nem csak azért problematikus, mert a Nagy Szintézis Valami és Semmi között a megragadhatatlanságán kívül semmit sem állít, hanem mert teljesen karakteridegen az egyszerű nyelvezetű és gondolkodásmódú Florian szájából. Mégis, a szerző állítása szerint nem saját gondolata visszhangzik a sorokból.

Ez az a pont, mely leírja azt az olvasói élményt, melyben végig részem volt: képtelen vagyok hinni a könyvnek. Képtelen vagyok haladni azokkal a gondolati, érzelmi, szerkezeti vagy stilisztikai mozgásokkal, melyeket a szöveg felkínál. És hogyan is tudnék, amikor az egyetlen tapasztalatom a műről egy olyan sivár tájkép, mely mögül szatirikus távolságtartásával úgy vonta ki magát a szerző, hogy pesszimizmusát mégis folyton visszahallom? Hogyan lehetne elvárható bármiféle együtthaladás a szövegelemekkel, amikor kizárólag egy folyamatosan távolodó, mégis kényelmetlen jelenlétet tapasztalok, melyből teljességgel hiányzik a szövegvilág iránti szeretet?


A mű metafizikai kérdésének légüres teréből a földre nyúlni, és a tapintható földanyagot vizsgálva felfedezést várni, majd újra rábámulni az égre – ezt a mozgást ezerszer megtettem a Herscht olvasása közben, nehezen találva kiutat ebből az önmagára záruló alagútból. A nyelvi anyag azonban hamar elárulja magát, az egyetlen összefüggő „világmondat”, ahogyan a Krasznahorkai-recepció nevezi, végig Florian egyszerű regiszterében szól, elemei pedig a fő- és mellékszereplők egymást folyamatosan szétszabdaló narratív szálai, melyből minden poétikai szervezőelem hiányzik. Színtelen: kép- és absztrakciómentes. A cselekményszálak közti hirtelen váltások ellehetetlenítenek bármiféle elidőzéstől, így a szöveg egy olyan atemporális térben szervezi állandóan újra magát, ahol az idő egyáltalán nem számít. Ez a homogén nyelvi szerkezet így pontosan olyan, mint egy homoktenger: színtelen, időtlen, és játékai is – mert programtervét megtörve többször próbál kimozdulni – csak annyik, mint amit száraz homokból építeni lehet. Amint azonban (túlságosan gyorsan) feltárul a szerkezete, az elbeszélés egyik rétege ugyanolyanná kezd válni, mint a másik, melyekben bármeddig áshatok, ugyanazt a száraz, szemcsés nyelvezetet találom. Ugyanígy, egy idő után leszoktam a reménykeltő délibábok füveiről és miegymásról fantáziálni, realizálva, hogy csak ugyanolyan halott nyelvi mezők. Élni ellene érdemes.




[1] Körösztös Gergő: Bent szürke, kint nevet, Litera – az irodalmi portál, 2021.05.06 (utolsó megtekintés: 2021.07.07)
 https://litera.hu/magazin/kritika/bent-szurke-kint-nevet.html#_ftn1
[2] Szalay Zoltán: A hihetetlen angyal, Dunszt – kultmag, 2021.március 17. (utolsó megtekintés: 2021.07.07) 
 https://dunszt.sk/2021/03/17/a-hihetetlen-angyal/
[3] Marjai János: Krasznahorkai László: Megvesztegethetetlen elitista vagyok, 24.hu, 2021.02.24 (utolsó megtekintés: 2021.07.07)
 https://24.hu/kultura/2021/02/24/krasznahorkai-laszlo-interju-herscht-07769-vilagvalsag-irodalom/#
[4] Fehér János, Haász János: Krasznahorkai László: A bajt egyedül az ember jelenti, Telex, 2021.05.10 (utolsó megtekintés: 2021.07.07)
 https://telex.hu/kult/2021/03/10/krasznahorkai-laszlo-herscht-07769-regeny-elbeszeles-neonaci-thuringia-bach
















Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png