Lukács Flóra

Kaleidoszkóp



A nyakára gondolok annak,

akinek a kézmozdulatától

megvastagszik az ózonréteg.

Közben megered a trópusi eső,

majomkenyérfák nőnek,

orchideák, vaníliák,

felbőgnek a tigrisek,

vicsorognak a párducok,

megzavarodnak a kígyók,

úgy siklanak, mintha egy kaleidoszkópon

át akarnának eljutni a tévétornyokig.

Irányt vált a szél,

tengerszagot hord a belváros felé.

Kopaszra borotvált kerubok játszanak

egy fekete zongorán,

az autók elemelkednek a földtől,

madarak lángoló szárnyakkal

repülnek az ablakok előtt.

A tévé képernyőkön egy férfi énekel

platinaszőke parókában,

fekete miniszoknyában,

félmeztelenül.





23.06



A lány a parkban

sifon ruhában, teveszőr kabátban,

negyvenkét perce úgy jár fel-alá,

mintha egy kifutón

sétálna az űrben.

Egy hónapon át minden éjjel

23.06-kor belehal abba,

ahogy egy férfi talpig feketében

a nedves, narancsszín avaron,

pocsolyán, az opálos betonon

halad el a fák mellett,

a lány mellett.

Hová lettek a felfújható hattyúk,

hová lett a tó,

csak egy kavics maradt volna,

amit ha elhajít, visszhangot ver a térbe.







Ólmos pocsolyák



A rózsaszín telefonfülke

fényében felmelegszem

a húgyszagú betonon ülve.

Miután a süket készülékbe

beledobáltam ezer forint aprót,

a kagylóba kapaszkodok bal kezemmel,

a jobbal egy pezsgős üveg nyakát szorongatom.

A vibráló ablakokra nézve

a Fekete-tengerre gondolok,

a több tonna víz alatt a hajóroncsra,

egy szórakozóhely mosdójában

a porcelán vécére,

egy lány asztalán heverő Gatsby kötetre.

Az eső kopog az ólmos pocsolyákon.






Áramszünet