Szabó Réka

Instaanyák a könyvpiacon

(Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni, Helikon, 2021.)

Három anya újkeletű barátsága először az Instagramot robbantja fel, aztán a könyves sikerlisták élére táncolja fel magát.

A könyvről értesülve először azt hittem, hogy önéletrajzi ihletésű alkotást, esetleg interjúkötetet készítettek. A fikciós regény gondolata fel sem merült bennem – mégis remek döntésnek bizonyult az alkotók részéről ez a megoldás, hiszen az általuk is jelentősnek vélt problémák (anyaság, mérgező személyiségek, diszkriminatív megnyilvánulások stb.) egy történetbe burkolva talán emészthetőbb formában juthatnak el az olvasókhoz.

A Nem akarok beleszólni – Innen szép nyerni! című regény szerzőtriója az Instagramon ismerkedett meg, közös oldalt indítottak, és egyik napról a másikra berobbantak a köztudatba. Könyvmolyként pedig úgy gondolom, hogy a közösségi oldal világától nem is mozdulhattak volna el jobb irányba, mint az irodalom felé.

A „Nem akarok beleszólni-lányok” – név szerint Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter és Tapasztó Orsi – különböző területekről jönnek, de egyikük sem foglalkozik az írással. Az általuk választott módszer éppen ezért keltheti az újdonság varázsát: szokatlan módon annyira közel kerülnek az olvasóhoz, mintha egyenesen hozzá szólnának. Nem egyedi jelenség a gyakori nézőpontváltás használata, ahogy az sem, hogy szerzőpáros alkotja a könyvet. Azonban a Nem akarok beleszólni-lányokkal kapcsolatban ezek a megállapítások nem két, hanem három személyre érvényesek, emiatt sokkal komplexebb olvasói hozzáállást és koncentrációt kíván meg a kötet. A szöveg különlegességét ugyanis az adja, hogy az írók-szereplők párbeszédei, gondolatai az élőbeszéd hatását keltve, narrálás nélkül váltakoznak, ezáltal folyamatosan igénylik az olvasó figyelmét, hiszen a kontextusból derül ki, hogy éppen melyik karakter az elbeszélő.

Akik ismerik a Nem akarok beleszólni-lányok közös Instagram-oldalát, azok számára ismerős ez a megszólalási mód: az egy-két perces videókban megjelenő karakter egy általunk nem „látott/hallott” személlyel folytat dialógust. A könyv átveszi ezt a monológhoz hasonlatos elbeszélő-attitűdöt: csupán a három nővér és az édesanyjuk szólal meg, a többiek kvázi „szekunderszereplők” maradnak.

A közösségi média nemcsak a narrációt, hanem a tagolást is befolyásolja: a fejezetcímek például hashtagek (#bulika, #esküvő stb). Ez értelmezhető egyfajta önreflexióként, elvégre a három szerző is a közösségi médiának köszönheti a barátságát, ezen felül egy árnyaltabb, mélyebb analógiát is felfedezhetünk, hiszen a fejezetcímek egy-egy „életképet” jelölnek, csakúgy, mint az instára feltöltött képek – ám ahogy az Instagram is egy látszatvilágot, egy mázat mutat a többi felhasználónak, úgy a könyvbéli szereplők is csupán egy látszatéletet élnek. Fokozatosan derül fény arra, hogy a karakterek magánéletét tekintve a flancos, figyelemfelkeltő címek és életesemények mögött mennyi roncsolt emberi élet és kapcsolat rejtőzik.

A három nővér (Dorka, Nusi és Bori) élete látszólag a legtökéletesebb irányt vette, mindannyian Pesten élnek, és sikeresek lettek a magánéletükben vagy a karrierjükben. Dorka háromgyerekes anyuka, egy kedves és szerető férjjel, Nusi nagymenő főszerkesztő az egyik legkeresettebb divatmagazinnál, Bori pedig a regény elején megy férjhez az elit családból származó Tamáshoz. Édesanyjuk papírforma szerint nem is lehetne büszkébb rájuk, csakhogy mindig van egy-két megjegyzése, amivel ki tudja hozni lányait a béketűrésükből. A nővérek ritkán járnak haza, hogy távol maradhassanak anyjuk mérgező személyiségétől. Egymással sem felhőtlen a kapcsolatuk, ám a könyv során megtalálják az egymáshoz vezető utat: ráébrednek, hogy mindannyian jobbnak, szebbnek, kellemesebbnek, fényűzőbbnek állítják be a saját életüket a testvéreik előtt, miközben igazából egyikük sem boldog.

A gyermekkori traumák hatása és feldolgozásuknak fontossága a közbeszéd tárgyát képezi a modern társadalmakban, ám korántsem olyan széles körben, mint ahány embert érint ez a probléma. A Nem akarok beleszólni-könyv a társadalom egy kis szegmensét láttatja, akik nemcsak tisztában vannak azzal, hogy a mélyen gyökerező traumatikus élmények milyen romboló hatással lehetnek az egész életünkre, de megengedhetik maguknak azt, hogy profi segítséghez forduljanak. Felróható ez a könyv negatívumaként is, elvégre nem minden magyar állampolgár engedheti meg magának, hogy heti rendszerességgel pszichológushoz járjon. Az én értelmezésemben viszont a könyv elsődleges célja a figyelemfelkeltés: minél többen ismerjék fel a problémát, és azt, hogy szükséges az erről való kommunikáció. Ne féljünk segítséget kérni se szakembertől, se ismerőstől, se családtagtól! Ennek felismerése már önmagában hatalmas lépés a probléma megoldása felé.

Az egész könyv felfogható egyfajta terápiás módszerként. A három szereplő kiírja/kibeszéli magából a sérelmeit, egyre mélyebbre haladva a gyerekkorban, a problémák gyökeréig. A múlt részint homályban marad, s csak néha rémlenek fel traumatikus emlékek (gondolva itt Bori barátnőjére vagy Nusi munkahelyi „összetűzésére”). Nem kapunk teljes kivonatot a szereplőkről, életüknek csupán egy szeletét ismerjük meg a könyv végére – ez megerősíti azt a gondolatot, hogy a könyvbéli szereplők sem érkeztek az út végére, csak elkezdték azt a folyamatot, amely által megbékélhetnek a múlttal, önmagukkal és az édesanyjukkal.

A Nem akarok beleszólni-lányok Instagram-oldalának fókuszában az anyaság áll. Hogyan lehet jó anyának lenni? Mit jó – tökéletes anyának lenni! Ki milyen okos – és kéretlen – tanácsot ad a gyereknevelésről egy kisgyerekes anyukának, és ez meddig tűrhető el? A tökéletes anya képe és eszménye mennyire tükrözi a realitást – amikor a kisbaba nyűgös, nem eszik, nem fogad szót, nem alszik? Nincs idő rendben tartani a lakást, háromfogásos vacsorákat főzni, kisminkelni magunkat, és a legújabb divat szerint öltözködni – a játszótérre. Mit tesz ilyenkor egy anya: elbújik a házban magát emésztve, hogy nem tud megfelelni egy hazug ideának, vagy kikarikírozza a szituációt, és nevet a maga és mások tökéletlenségén? A könyv humorral átitatva kezeli az édesanyával való ambivalens kapcsolatot. Nem a szereplők anyasága áll a középpontban, ahogy az Instagramon megszoktuk, hanem az ő gyerek-mivoltuk. Tulajdonképpen tehát a gyereknevelés.

A traumafeldolgozás mellett a Nem akarok beleszólni a mai magyar társadalomra reflektálva szót ejt a korrupcióról és az LMBTQ-elleni hadjáratról. Nusi homoszexualitása kiveri a biztosítékot mind a családi, mind a munkahelyi színtéren, ezért nem meri felfedni valódi identitását. A történet végi divatshow azonban ugyanazt a célt szolgálja, amit maga a könyv is: felhívja a figyelmet a problémára (ebben az esetben a társadalmunk kirekesztő magatartására).

A könyv kissé sztereotipikusan reprezentálja a vidéki-városi ellentétet. A vidéki identitást elmaradottnak, tudatlannak bélyegzi; vagy homokba dugják a fejüket, hogy ne is kelljen tudomást venniük számukra érthetetlen és elfogadhatatlan normákról, vagy nyíltan elítélik őket. Természetesen az „elpestiesedett” lányok szálát is „csúcsra járatják” a szerzők: a testvérek luxuscikkekbe ruháznak be, pszichológushoz, személyi edzőhöz járnak, nem kell az anyagiak miatt aggódniuk. Ám a sztereotip ábrázolás nem az alkotók véleményét és világnézetét tükrözi, inkább egy eszköz ahhoz, hogy ezáltal jobban kiütközzenek a történet – és a karakterek – mélyén rejtőző problémák.

Mindent összevetve, a Nem akarok beleszólni egy könnyedebb hangvételű, mégis váratlan megszólalású mű, amely a társadalmi problémák tekintetében nem is boncolgathatna aktuálisabb témákat – mindezt egy könnyedebb (néhol fokozódó), fogyasztható stílusban. Nem nyújt feltétlenül megoldást, viszont eléri, hogy elkezdjünk gondolkodni az életünkön, a kapcsolatainkon és a másokkal való magatartásunkon: hogyan éljünk egymás mellett és egymással úgy, hogy ne akarjunk beleszólni egymás életébe.

Szabó Réka 2000-ben született, nyíregyházi. Jelenleg az Elte film-színház szakos hallgatója. Igyekszik nyomot hagyni a világban, ám észrevette, hogy inkább az emberek hagynak őbenne nyomokat. Keveset alszik, sokat olvas, énekel – hajnalonként csapja meg az ihlet. Álma a színház, élete a film.