F. Tóth Gergely

Hajnalig

Ismered talán az érzést, a nyomasztó paplant,

a sötét szobát és azt a fénysávot,

hol a cigaretta füstje vízbe oldódó festék,

s amely kettévág egy arcot:

hallgatom – és mondom – részre.

Ismerned kell a lassan ülepedő por szagát – mint a felkavart víz,

vagy két dobbantás közt feltörő emlék –

az üresség táguló terét, az öt éve végső

helyére tolt szék oltárszerűségét,

az ajtórés tömörített világát;

ki itt alszol, hagyj fel minden reménnyel.

Itt alszunk. Ketten, négy égtájt felosztva.

Elfordulva, másnak szólva, mint színész könnyei,

vagy szüleid sírja a Farkasrétiben.

Az első szó echó: az lesz hangosabb

a szomszédokat feltörő „önkiteljesítésben”.

Reggel majd nyalhatjuk, mint állat a sebét,

az önmagukba visszafordult hangokat

a szálkás parkettáról (ha túlcsordul az ágy).

De elkezdted: [...], te is tudod,

ez nem így van, [...] –

az alhatatlanság flipper-játéka

az utolsó szó jogáért.

Mellesleg elhagysz

Tegnap a kanapén aludtam.

Életemben először, de megtettem, szépen kérted,

hogy nincs kedved felébredni a mocorgásaimra.

Aztán a konyhában voltál:

motorikus mozdulatok, kávé,

arcodra ömlő reggeli fény,

egy-két munkába induló az utcán;

néztél ki az ablakon azzal a liftes szándékkal:

Üres szemeddel, leeresztett száddal

jelzed, hogy attól, hogy itt vagyunk szűk helyen,

ne legyen kényszerem bocsánatot kérni.

Aztán váltottunk, tied a fürdő, enyém a konyha.

Az ablaknak háttal álltam,

feléd, a fürdő felé.

Hogy kívántalak korábban még ilyenkor is,

amikor nem láttalak, de tudtam, hogy éppen ujjaidat

húzod végig melledtől a válladig,

a pánt megigazítása gyanánt.

Mintha nem én lennék, mintha nem te lennél,

csak holdra néző részei a kattanó zárnak.