Kellerwessel Klaus

Gyermeki logika és következetlenség Pollágh Péter Éva tükör-ciklusának tükör-motívumában

A fejlődéspszichológiai mainstream még pár évtizeddel ezelőtt is azon a véleményen volt, hogy a gyerekek néhány elemi reflexen (pl. fogó reflex) kívül csak „általános és rugalmas tanulási képességgel rendelkeznek, [és] minden ismeretüket a külvilággal való interakcióik során szerzik”[1]. Az evolúciós fejlődéspszichológia jelenlegi álláspontja szerint azonban a gyerek agya már születésekor rendelkezik bizonyos információfeldolgozási modulokkal, olyan viselkedésszervezési módszerekkel, amelyek elősegítették őseink számára az ön- és fajfenntartást, vagyis születésünkkor már évmilliók tapasztalait hordozzuk magunkkal a priori tudásként, és nem puszta üres lap vagyunk.

Leghíresebb példa erre talán Noam Chomsky nagy port kavart innatista elmélete[2], amelyben a minden emberi nyelv mélyén gyökerező univerzális nyelvtani struktúrákat is ilyen veleszületett modulként írta le, de ilyen modul lehet például a nulla összegű gondolkodás, a megfelelési torzítás, az elmeteória stb. Ezek a modulok, bár veleszületettek ugyan, de nem a születés pillanatától kezdve működnek, hanem bizonyos életkorban aktiválódnak. Az első szavaikat például egyéves koruk táján mondják ki a gyerekek, szinte környezeti hatásoktól függetlenül, kétéves korukban pedig bekövetkezik a robbanás, és már átlagosan 90 percenként megtanulnak egy új szót[3].

Még azok a süketnéma gyerekek is, akiket nem tanítottak meg jelelni, spontán módon elkezdik kialakítani a maguk egész jól használható gesztusnyelvét[4] ebben az életkorban.

De természetesen nem minden tudásunk veleszületett, információszervezési módjaink többsége az egyedfejlődés során jön létre, a már meglévő modulok kombinációjából, vagy legátlásából. Ilyen legátlás lehet például az elmeteóriáé, amikor a kisgyerek sokszori konfliktuskezelési kudarc után megtanulja, hogy ne úgy értelmezze a tárgyak cselekedeteit, mintha szándékaik, gondolataik lennének, vagyis azzal semmire sem megy, ha leszidja a küszöböt, amiért belerúgott, attól még később ugyanúgy bele fog rúgni.

Amikor ezt a kognitív érési folyamatot útközben szemléljük, egy jellegzetes gyermeki gondolkodásnak lehetünk a tanúi, amiben a gyerek kizárólag a már aktiválódott modulok információfeldoldolgozási elveit alkalmazza minden bejövő ingerre. Ezek a modulok sokszor torzítanak, és a tapasztalatok jellegzetesen mágikus-antropomorfikus feldolgozásához vezetnek. Jelen tanulmányban Pollágh Péter: Éva-üveg ciklusában szeretnék rámutatni néhány ilyen jellegzetes modulalkalmazási túlkapásra, a teljesség igénye nélkül.

A Vörösróka kötet egy szilánkos történetet mesél el, és azt is visszafelé: ciklusról ciklusra hátrálunk az időben a gyermeklelkű felnőtt fővárosi bolyongásaitól kezdve egészen a szeretett és tisztelt dédijének misztikus haláláig. A lírai énre a kötet egészében jellemző a gyermeki fantázia rugalmassága és tautologikus logikája, ez mégis talán az Éva-üveg cikluson mutatható be a legegyszerűbben. Egyrészt a ciklus önmagában is teljes narratívát képez, a tükör születésétől a róla való leszokásig és a lírai én tükörként való újjászületéséig, vagyis a ciklus egyes motívumait el lehet helyezni ebben a narratív keretben, nincs szükségünk a kötet többi versére az értelmezéshez, (annak ellenére, hogy a ciklus természetesen a kötet részeként is értelmezhető). Másrészt az egész ciklus egyetlen motívumra van felfűzve, minden egyes versben a tükör tűnik fel újabb és újabb mágikus képzettársítások részeként, és így már pusztán ennek az egy motívumnak felfejtésén keresztül megismerhetjük a gyermeki logika működésének jónéhány jellegzetességét.

Minden ember ösztönösen hajlamos a 0-összegű játékokban való gondolkozásra, főleg ha nem gondolja végig alaposan a rendelkezésére álló információkat, csak felületesen átsiklik felettük. A 0-összegű logika szerint minden erőforrás olyan, mint egy pizza, vagyis ha valaki sokat eszik belőle, a többieknek kevés marad. Ennek a gondolkodásmódnak evolúciós alapja a tárgyállandóság és energiamegmaradás intuitív megértése lehet, aminek adaptív funkciója valószínűleg az, hogy „segítségükkel a csecsemők egy stabil és törvényszerű világban való életre [készüljenek] fel”[5].

Ebbe az egyensúlyra és harmóniára törekvő logikába nem fér bele az, hogyha például egy hipotetikus járvány idején felvásároljuk az összes maszkot a patikából, akkor lehet, hogy pont a betegeknek nem fog jutni, akik így tovább fertőznek, és hozzánk is nagyobb valószínűséggel jut el az a hipotetikus vírus, mintha egyáltalán nem vettünk volna maszkot. Ez azt a következményt vonná maga után, hogy minden jelenlevő veszít, pedig a 0-összegű logika alapján, ha van vesztes, akkor kell lennie győztesnek is, különben a tranzakciók végösszege nem lehetne 0. Ennek a logikának az alkalmazására főleg a gyerekek hajlamosak, amit egy felnőtt az alapos végiggondolás során már megtanult legátolni. Amíg viszont az egyedfejlődés során összeszedett tapasztalatok nem írják felül ezt a logikát, addig az ember nem tudja elképzelni, hogy bármi, például a lélek, elvesszen, ezért hisz a lélekvándorlásban, alvilágban, mennyben, ahova a dédi lelke elszállhat pihenni, hogy így a világban levő dédi-lelkek száma változatlan maradjon. A gyerek világában még nincs végleges halál.

A ciklus ars poeticaként is értelmezhető nyitóversében (A Tükörfúvó) ennek a 0-összegű logikának egy tipikus példáját találjuk, mivel a Tükörfúvó ahhoz, hogy a tükörben életet teremthessen, kénytelen lépésről lépésre meghalni, ahhoz, hogy valami újat hozzon létre (+), neki magának vesznie kell (-), hogy a világ egyensúlya fennmaradjon (0): „amint fúj, úgy alakul ő is / Minden tükörért vércsöpp megy a tüdejébe”, „A végén magát akasztja a falra/ Egész egyszerűen eltörik az arca”. Mivel a gyermeki világban nincs végleges halál, a tükörfúvó sem halhat meg az életteremtés során, a lelke beleköltözik a tükörbe, és onnan nézi azt, aki később majd belenéz: „De nem lesz neki vége/ mert képét, mint talált tárgyat/ a tükör visszaadja másnak// Egyszer rád kerül a sor”.

A Tükörfúvónak azért kell, ha nem is véglegesen, de belehalnia a tükörfúvásba, mert életet teremt. A felnőtt számára a tükör nem számít élőnek, a tárgyaknak nincs lelke, de a gyerek számára ez még nem olyan egyértelmű. 1-2 éves kora között már kifejlődik benne az a képesség, hogy képes legyen mentális állapotokat, szándékokat tulajdonítani az egyes létezőknek, de az élőlények és a tárgyak közötti különbséget sokszor csak évek múlva tanulja meg világosan elkülöníteni. Vagyis a gyermek világában mindennek lelke van, a felhők mosolyognak, ha fehérek és tiszta a ruhájuk, a ceruzának meg fáj a faragás, úgyhogy bocsánatot kell kérni tőle, minden hegyezés előtt, után, és néha közben is.

Az Éva-tükör ciklusban is sokszor kerülnek megszemélyesítésre a legabsztraktabb fogalmak („Annyi felhőt, radiátort megtöltött/ már a hideg, de nem elég neki:/Eláll minden egérutat/ a tükröt is ellepi”), de főleg a tükör („A tükör sebnek nézi,/ és beköti a hangját”), amit néha szinte sorozatgyilkosoknak kijáró tisztelettel emleget („Te úgy hívod: tükör/Régi neve őrült üveg/ Míg tiltva volt/ akkor élt csak igazán” „uralkodó üveg,/ ilyen hatalom még egy/ nincsen”). A gyerek gyakran próbálja megoldani a tárgyakkal való konfliktusait az emberi konfliktusokhoz hasonlóan, szociális készségeit felhasználva („Rossz tükör, mondod neki/, ha nem jól mutat”, „Tükörke: szólítgatod/ de nem szól”), amíg problémamegoldási kudarcai során rá nem jön, hogy a tárgyak és élőlények világa minőségileg különbözik.

A tárgyak és az élőlények közötti minőségi különbség meg nem értése több helyen explicit is előkerül a ciklus folyamán, szinte mintegy versközi refrénként működik („Tudod milyen, ha eltörik;/ ha hangokat ad/ egy test lelke?”). A tárgyi és emberi szféra közti átjárhatóság színhelye természetesen a tükör, ami portálként működik („Mondd, Natalie:/ Voltál már tárgy,/ voltál már benne?”), és a vudu varázslás logikája alapján valakinek a tükörképét széttörni egylényegű annak a valakinek a megölésével („Csak te vagy a tükörben,/Natalie, nem én./ Csak te törsz el,/ Natalie: nem én”).

Különösen tanulságos megfigyelni azt, ahogy a lírai én csodálkozó rettenettel említi meg A tükör szeme című versben azt, hogy a tükör még visszafele is képes olvasni. Ez a szociálpszichológia híres „megfelelési torzítás” fogalmának keretein belül is értelmezhető. Ez azt a feltételezést jelöli, hogy az emberek hajlamosak más viselkedését annak a belső tulajdonságaival magyarázni[6], vagyis a szomszéd azért üvöltözik, mert ő ilyen üvöltözős típus, nem azért, mert belerúgott egy küszöbbe, és megtudta, hogy megettük a pizzáját.

Azért látszik a tükörben fordítva az összes betű, mert a tükör visszafele olvas, nem azért, mert a fény így verődik vissza róla. Ugyanígy, a tükör gonoszságának tulajdonítja, ha „nem jól mutat”, nem pedig saját züllött kinézetének. Ahogy a 0-összegű gondolkodás, úgy a megfelelési torzítás is jellemző mind felnőttekre, mind gyerekekre, azonban felnőttek a rendelkezésükre álló információ alapos végiggondolásával felül tudják bírálni a velük született információfeldolgozási módokat, viszont, ha nincs erre kognitív kapacitásuk vagy motivációjuk, ők is könnyen áldozatául eshetnek az efféle torzításoknak, például fáradtan vagy stresszhelyzetben.

A gyerek nemcsak a tárgyak és élőlények közti minőségi különbséget nem érti meg sokszor, hanem a mennyiségi és minőségi különbségek közti különbséget sem. Az „Olga, ki összesen ötéves./ Vagy ötször öt. Maga se tudja” sorok is többek között azért olyan meghökkentőek, mert puszta mennyiségi különbségnek állítják be a gyerek és felnőtt közti minőségi különbséget. Ugyanígy az „Ég a tükör, vagy csak vörös hajú” sor is azért hat olyan természetellenesnek, mert a gyerek nem érti meg, hogy az, ha valami ég, mennyivel fontosabb információ, minőségileg más fontossági kategóriába tartozik, mint az, ha valakinek vörös a haja. (A mondat szürrealitását fokozza, hogy mind a lángoló, mind a vöröshajú tükör már önmagában elképzelhetetlen, ráadásul a kigyulladás és a vöröshajúság általában igen nehezen összetéveszthető.)

A gyerekek nem csak az élők és a tárgyak közti határokat, hanem a tárgyak egymás közti határait se értik meg mindig pontosan, nem tanulták még meg például, hogy két tárgy egyszerű érintkezése (pl. „kockacukrot mártasz a tükörbe”) minőségileg különbözik két tárgy egylényegűségétől („A tükör egy darab édesség”), és kölcsönösen kizárja egymást. Vagyis ha a tükör egy darab cukor, nem márthatsz bele cukrot. Ha a tükör egy fa, nem akaszthatja fel magát Éva a tükörnek a fájára, maximum a tükörre mint fára.

A gyerekek nyelvhez való viszonya is más, mint a felnőtteké, nem tudják például hovatenni a nyelvbotlásokat. A cikluscímadó Éva-tükör versben olvashatjuk, hogy az amorf megszólított egyszer úgy káromkodott, hogy „A tükör fáját!”. Elképzelhető, hogy ez „az Isten fáját” eufemisztikus népi káromkodás félremondása[7], és az se kizárt, hogy a gyermeki gondolkodású lírai én, aki az eredeti káromkodásról nem tudott, ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tükör ezek szerint nagy úr, mert van egy fája, és nem is akármilyen fa, hiszen nem véletlen követte olyan nagy csend és fagyos hangulat azokat a szavakat, és ezután már egy véletlen bibliai utalás félreértése is elég lehetett számára ahhoz, hogy annak tulajdonítsa a tükörfa korlátlan hatalmát, hogy Éva rá akasztotta fel magát, (már ha a bibliai Éváról van szó persze, ezekben a versekben semmi sem biztos).

A kötet visszatérő eleme, bár a ciklusban csak egyszer tűnik fel, a Sárgaföld. A gyerek valamikor hallhatta a „leisszuk magunkat a sárgaföldig” kifejezést, és ebből arra következtetett, hogy léteznie kell olyannak, hogy Sárgaföld, és mivel lent van, biztos liftek visznek oda („Liftek visznek le/ látszatok alá,/ sárga földre”). A gyerekek számára a nyelvi forma fix és sérthetetlen, a valóság pedig rugalmas és illékony, vagyis ha a gyerek valamit félrehall, képes hozzá pillanatok alatt egy egész valóságot teremteni. (Én az ámbrásceteket hallottam következetesen ábrándceteknek, és úgy képzeltem, hogy egész nap csak fekszenek a parton, szuszognak, ábrándoznak, még enni is lusták).

A felnőtt ezzel szemben sok példát látott már arra, hogy emberek félremondanak szavakat, de nem sokat arra, hogy a valóság megváltozna, úgyhogy ha valaki valami olyasmit mond, amiről ők még nem hallottak, hajlamosabbak arra, hogy azt feltételezzék, az a valaki egyszerűen rosszul mondta. Vagyis a gyerekek számára a nyelv fix, a valóság rugalmas, a felnőtt számára meg a nyelv rugalmas, a valóság fix. A gyermekeké a végtelen lehetőségek birodalma, a felnőtteknek meg csak a nyelvbotlások és hibák maradnak.

A nyelv szentségét máshol is tetten lehet érni a gyermeki gondolkodásban. Ahogy a tükörképet is élethordozónak tekintik, mint már korábban szó esett róla, úgy a nevet is. Még nem képes a nyelv üres szimbólum létének a megértésére, azt hiszi, hogy a szóban mindig benne van egy kicsi a megnevezett tárgy vagy személy lényegéből, különben nem idézhetné föl a képét, „nem mászna bele a fejébe”.

Így az egyes szavakkal végzett cselekvések magára a megnevezettre is kihatnak. A tárgy-személy viszonyhoz hasonlóan a megnevezés ereje is visszatérő motívuma a ciklusnak („Nevezz mindent a nevén”, „a névadással vigyáz”, „Akkor vagy valaki, ha simán leüvegezed”), és a „tükör fáját” egyszeri tükörkáromlását is a megváltás lehetőségének eljátszásaként kezeli („hideg lett a szád/ mint azé, ki olyat mondott,/ amit nem lehet;/ amiért mennybe/ már nem mehet”).

De a nyelv szentsége nem merül ki ennyiben. A gyerekekre jellemzőek a tautologikus álmagyarázatok, például ha megkérdezünk egy gyereket, hogy miért szeret autózni, gátlástalanul azt válaszolja majd, hogy mert autózni nagyon jó. És miért jó autózni? Mert az autók nagyon jók. Nem értik még, hogy attól, hogy valaminek magyarázat formája van, még nem feltétlenül lesz magyarázat, kell hozzá a tartalom is. Bár az Éva-üveg ciklusban is találunk példákat ezekre a tautologikus álmagyarázatokra (pl. „ettől nem lesz több levegőd, / mert megfulladsz”) én amellett szeretnék érvelni, hogy a ciklus narratívája nem igazi narratíva, csupán gyermekekre jellemző tautologikus álnarratíva.

Négyéves korig a gyerek nem érti még, hogy mások más tudással rendelkeznek a világról, mint ő. Ha például egy kutató beletesz egy cukorkát a kék dobozba, majd kimegy a szobából, bejön valaki, és a gyerek szeme láttára átteszi a cukorkát a piros dobozba, a négyévesnél fiatalabb gyerek még azt fogja mondani, hogy a kutató a piros dobozban fogja keresni a cukorkát, ha visszajön, mivel ott van, (ez az ún. téves vélekedés teszt[8]). Ezért van az, hogy az ötévesnél fiatalabb gyerek nem képes úgy elmesélni egy történetet, hogy az is megértse, aki nem volt ott[9]. A klasszikus bevezető-tárgyalás-befejezés narratívaforma azonban még az ő meséiben is megtalálható, és átível korokat és kultúrákat, ahogy a nyelvtan legalapvetőbb törvényei is, vagyis nem elképzelhetetlen, hogy ezt is egy evolúció során kialakult narratíva-modul irányítja.

Az Éva-üveg ciklus is egy ilyen egységes tartalom nélküli narratívaformának tekinthető. Található bevezetés (a tükör elkészítése), konfliktus („Tükör, a beteged vagyok”), fokozás (a tükör gaztettei), klimax („Nagyon kérlek, lődd be a tükröt nekem”), és egy testamentumszerű megoldás is („Tiétek a tükör”). A formán belül azonban végig következetlenségekkel találkozunk, és ahogy nem állandóak a tárgyak és élőlények határai, úgy a helyszínek és megszólítottak (Olga, Natalie, olvasó, önmegszólítás stb) is versről versre változnak, és sokszor az egyes verssorok, sőt, néha a versek sorrendje is felcserélhető. Semmi nem indokolja például, hogy a „Fájás nem mozi” kezdetű versszak ne legyen például a „Tudod mi az a bosszú üvege” kezdetű versszak helyén Az Éva-üveg versben, vagy A tükör szeme vers a Beköti a hangját vers helyén a ciklusban. Kaleidoszkópszerűen kusza az egész, tele felvillanó és kontextus nélküli részekkel, mint amikor egy gyerek próbál mesélni a nyaralásról a nagymamájának. Egységes lírai énre is csak a hangnem egységéből következtethetünk, nem azért, mert fel lenne vonultatva egy következetes jellemfejlődés, ami a narratív formát indokolná.

Pollágh nem feltétlenül tudatosan használja a gyermeki gondolkodásmód fentebb felsorolt elemeit, lehet, hogy csak puszta költői eszközöknek tekinti őket, amikkel azt a misztikus és ihletett zavarodottságot akarta éreztetni az olvasóval, amit a züllött életű lírai én is érezhet, akinek a versei csak „amatőr áron” mennek el, és aki a „józan eszét jár elveszíteni//a versbe, mi másnak olcsó/szemináriumi feladvány/ kibaszott lecke csak”.[10]

Persze az is lehet, hogy Pollágh szándékosan idézi meg a gyermeki gondolkodás elemeit, hogy ezzel megágyazzon a dédi kötetvégi apoteózisának. Ez persze megmagyarázná az Éva-üveg megszólítottjait, például úgy, hogy az 5 (és nem ötször öt) éves Olga a lírai én játszótársa, akivel néha felnőtteset szoktak játszani, pedofilosdival, abortuszosdival együtt, és Olgát ilyenkor Natalienek hívják, amire talán egy témába vágó amerikai film ihlette a lírai ént. Azonban a gyermeki gondolkodást idéző költői eszközök szerepéről nem állíthatunk semmi biztosat.

[1] Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia, Osiris kiadó, 2003, 354. oldal
[2] Noam Chomsky: Rules and Representations, Columbia University Press, 1980
[3] Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia, Osiris kiadó, 2003, 424. oldal
[4] Pinker: A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet, Typotex kiadó, Budapest, 1999
[5] Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia, Osiris kiadó, 2003, 360. oldal
[6] Eliot R. Smith, Diane M. Mackie, Heather M. Claypool (2016): Szociálpszichológia, Eötvös kiadó, Budapest
[7] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/i-i-31843/istenfajat-32AA5/
[8] M. R. Cadinu, J. Kiesner (2000): Children’s development of a theory of mind, European Journal of Psychology and Education
[9] Kádár Annamária (2013): Mesepszichológia, Kulcslyuk kiadó
[10] Amatőr áron c. vers, részlet 

Kellerwessel Klaus vagyok kecskeméti pszichológushallgató. Nemrég írtam színdarabot Salgótarjánról és a gazdasági világválságról, most egy süketkisfiús Libanon-drámán dolgozom. Tegnap tanultam meg rizst főzni, és egyszer aláírattam egy Závada kötetet Simon Mártonnal.