.png)
Bartók, mint idea
Az idealizálás mozzanatai Nagy László Bartók és a ragadozók, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában, illetve Illyés Gyula Bartók című írásaiban
Hogyan válik Bartók Béla, a zeneszerző Bartókká, ideállá az irodalomban? Dolgozatomban ezt kívánom vizsgálni három vers (Nagy László Bartók és a ragadozók, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában, illetve Illyés Gyula Bartók) tükrében. A kultusz kialakulásának történelmi mozzanatait csupán bevezetésül említem, igyekszem inkább a szövegben megjelenő ideálteremtésre helyezni a hangsúlyt, különös figyelmet szentelve a jelzőknek, amivel a költők illetik Bartókot. Tanulmányomban elsőként Nagy László szövegét vizsgálom, majd Illyés Gyula és Szilágyi Domokos verseit. Végül összegzem a leírtakat.
Hogy megértsük, mi is ez a „bartókiság”, szükséges elmélyülnünk az életrajzban, a korszak politikájában és kultúrtörténetében. Bartók Béla sokak számára válhatott példaképpé azzal, hogy visszajutott az „ősforráshoz”, a népzenéhez. Ezzel elvetette azt a rémet, ami az uniformizálódás, a madáchi falanszter felé vezet. Nem arról van szó azonban, hogy elvetette a haladást, az új felé nyitást. Pécsi Györgyi Formaváltás, új identitás Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában című tanulmányában olvashatjuk, hogy Bartók ötvözte a népit a modernnel, ezzel sajátos hangzásvilágot létrehozva, amit viszont a kommunista kultúrpolitika „néptől idegen arisztokratizmusnak, dekadensnek” minősített.[1] Érdekes példát hoz a tanulmány arra, mennyire befolyásolta akár az anyaországi, akár a határon túli magyarságot Bartók személye. Székely János Igaz Szóban megjelent cikkét idézi, amelyben elmondja, Bartókról a zeneszerző 1945-ben bekövetkezett halála után mindenkinek szilárd véleménye volt Romániában, Erdélyben, attól függetlenül, hogy hallott-e bármit is a bartóki életműből! Tehát már ekkor megkezdődik az a mitizálás, ami aztán egyre nagyobb mértékben lesz jelen az értelmiség berkeiben. Magyarországon Bartók is tiltólistán volt, emigránsként nem jelenhetett meg, csupán 1956 után, akkor viszont robbanásszerű volt az újrafelfedezése. Vagyis már előbb, hiszen az Illyés Gyula-féle Bartók-vers 1955-ben jelenik meg a zeneszerző halálának tizedik évfordulóján, és ez is, csakúgy, mint az Egy mondat a zsarnokságról programverssé válik.
Nagy László költészetében folytatja a bartóki hagyományt olyan értelemben, hogy a népet, a népköltészetet jelöli ki ihletforrásnak. Példaképként tekint rá, a Bartók és a ragadozók című írásában egyenesen Sárkányölőnek nevezi, olyan hérosszá emeli, aki képes a hétköznapin, a tömegesen túllátni. Sebők Melinda „példa és megváltás” – Nagy László portréverseinek költői beszédmódja című tanulmánya szerint „Nagy László tette tehát a legtöbbet a bartóki út térhódításért, elérte magasabb rendű célját: vagyis az ősi-népi kultúra tradícióit saját szimbolikus-látomásos-mitologikus világán keresztül az egyetemes kortárs művészettel kapcsolta össze.”[2] Programjuk tehát azonos, megvalósítani zenében és irodalomban a népi kultúra és a modern művészet szintézisét. Nagy László szövegében kiderül, hogy Bartók Béla számára egy olyan vezető, aki nem rendelkezik konkrét programmal, tehát nem tudatosan vállalja a szellemi vezető szerepét.
Nem véletlen, hogy a Bartók és a ragadozókat szövegként említem, ugyanis problémás a műfaji besorolása. Sebők Melinda tanulmánya ugyan portréversnek nevezi, csakúgy, mint a József Attila! és a Csontváry című verseket. Számomra azonban ez inkább tűnik egy szenvedélyes prózai vallomásnak a zeneszerzőhöz, mint portrénak, és jóval többet árul el a költő Bartókhoz fűződő viszonyáról. Nagy László írásában Bartók Béla egy olyan emberfeletti emberként tárul elénk, aki meg tudja különböztetni a jót a rossztól, aki ösztönösen ellentmond a világ kakofón zajának, „képmutató ragadozóinak”. De kik is ezek a ragadozók? Minden ember, aki nem a jót cselekszi? Vagy az, aki a régi értékrendet ledobva kivetkőzik önmagából? Konkrét választ nem kapunk arra, kik ezek a „gonosz hatalmak”, ám sejthető, hogy a Bartók által megvetett politikáról és annak kiszolgálóiról van szó. Azokról az emberekről, akik miatt emigrálni kényszerült.
Illyés Gyula Bartók című verse, mint azt korábban említettem, programvers. Hömpölyög, áramlik, felzubog, érződik rajta az, hogy Bartók zenéje inspirálta, viszont a stílusjegyeket nem veszi át. Például nem kölcsönöz népi szövegekből, mint Szilágyi Domokos verse, hanem azt a feszültséget próbálja megragadni, ami Illyés saját korszakára jellemző. Bartók Béla a költemény zárlatában orvosként jelenik meg, olyan orvosként, aki nem „andalítani”, áltatni akar, hanem fölfedni a valóságot. Zenéjével fejezi ki azt a kényszeres hallgatást, amit a kor „verkli futamokkal” kíván elfedni. További jelzői „Szikár, szigorú zenész, hű magyar” megjelenítik azt a tartást, ami elveszettnek tűnik az ötvenes évek Magyarországában. „szigorú, szilaj, ’agresszív’ nagy zenész” itt Bartók, s az olvasó könnyen asszociálhat az ősmagyar nomádra, aki bár kis közösségben él, mégis harcolni kész az elveiért. Mindhárom szövegre jellemző, hogy Bartók zenéjét szembeállítják az üres és semmitmondó dallamokkal, rigmusokkal, ő – József Attila szófordulatával – a hallgató mély, ellentétben az ostoba felszínnel. A „Mert növeli, ki elfödi a bajt” váteszi sor, amely a népet egy gátat áttörő áradatként jeleníti meg, ami, ha továbbra sem hallják meg szavát, elmos majd mindent, ami meg akarja fékezni. Ezen nép elé kívánja Illyés Gyula állítani Bartók szellemiségét, aki túl ideológián, a tiszta hangzavar őszinteségével harcol a hamis dallamokat játszó rendszer ellen.
Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című verse sok szempontból elemezhető. Stilisztikailag sokrétű szövegről van szó, intertextualizálja a Bibliát („Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket” - idézi Máté evangéliumát), a román, illetve magyar népdalokat, egyszóval megpróbálja a nyelv eszközeit felhasználni arra, hogy megidézze a Bartókra jellemző zenei stílust. Bartókot tanárnak nevezi, aki érti és megérti a népeket, vissza tudja adni az érzésvilágukat. De Mr. Bartóknak, Bartók úrnak is nevezi, utalva arra a kettősségre, ami a nagyvilági, amerikai identitás és a magyar identitás sohasem homogén jelenségét jellemzi. Pécsi Györgyi egyértelműnek tartja, hogy az 1955-ben megjelent Illyés Gyula-vers hatással volt Szilágyi Domokos legelőször 1964-ben megjelent versére. Hangsúlyt érdemel itt a „legelőször” szó, hiszen a költemény három verziója is olvasható, melyekből az említett a Korunk 1964-es novemberi számában volt olvasható, majd 1965-ben a Szerelmek tánca c. kötetben egy módosított verzió látott napvilágot, s megint egy másik az 1972-es Sajtóértekezlet c. válogatásban.[3] Ezt azért is fontos kiemelni, mert a vers a kötetben csonkolt formában jelenik meg, illetve Bartók alakja is folyamatosan változik benne, részben a cenzúra hatására. Orbán Gyöngyi Az irodalmi szöveg mint partitúra című tanulmányában a hallás mint megértés viszonyát boncolgatja a versben. Szerinte Szilágyi Domokos ebben a csapongó és többszólamú versben megérteni akarja Bartókot, megérteni zenéjének nyelvét. Az irodalmi szöveget partitúrához hasonlítja[4], az olvasót pedig a hangszeren játszóhoz, hiszen ő is képes jelentéssel gazdagítani a hallott, látott vagy éppen olvasott jeleket. Tehát mikor ezt a verset olvassuk, akkor elvégezzük azokat a folyamatokat (asszociálunk, emlékezünk, kiegészítünk stb.), amikkel teljessé válik a szöveg. Akárcsak Bartók zenéje, vagy esetleg maga az életmű. Ugyanis, ha a „bartókiságról”, mint olyanról kívánunk beszélni, ki kell egészítenünk a korszak érzésvilágával, a korabeli relációkkal.
Narratológiai szempontból is érdekes a vers, az olvasó nehezen tudja eldönteni, hogy Bartók gondolatfolyamát halljuk-e – egyfajta énekszólamként – vagy zeneszöveget, ami sokféle stílust ötvöz, esetleg végig egy narrátor tárja elénk gondolatait a zeneszerzőről. Ám lehet ez a vers Szilágyi Domokos önportréja is, aki azonosul Bartók sorsával, követendőnek tartja azt magára és sorstársaira nézve is. Nemzedékének kánonjává is válhat ez a vers, beépítve a népi örökséget és a modernség érzetét. S ebből a szempontból ma is fölöttébb aktuális kérdéseket feszeget, mint például a nemzeti identitás, a kivándorlás és az elhagyott haza.
Összegzésképpen elmondható, hogy mindhárom szöveg Bartókot, mint a XX. század vezetőjét ábrázolja, egy duális világszemléletben. Ő testesíti meg az elűzött, elbujdosott jót, akire vágyakoznak övéi. Egyszerre válik népmesei és bibliai figurává, aki egy univerzális nyelven, a zene nyelvén szerez hírnevet annak az országnak, amely nem hajlandó befogadni és megérteni. Ragadozókkal harcol, és a világ zajával, példaképként állva az otthoniaknak.
Bibliográfia:
Sebők Melinda: „példa és megváltás” Nagy László portréverseinek költői beszédmódja
Orbán Gyöngyi: Az irodalmi szöveg mint partitúra
Pécsi Györgyi: Formaváltás, új identitás – Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában
[1] Pécsi, 67.oldal
[2]Sebők, 110. oldal
[3] Pécsi 70.oldal
[4] Orbán 24. oldal
1997-ben született, Tatabányán, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja. Tizenkét évesen kezet fogott Csukás Istvánnal. Író szeretne lenni.
