Nádasdi Éva

Egy befejezetlen memoár

(Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca - Egy cívis vallomásai, Jelenkor Kiadó, 2020)

Térey János leginkább lírai életművéről híresült el, azonban számos prózai művet is alkotott, amikről nem érdemes megfeledkezni. Prózai stílusa közérthető, van benne valamely hideg távolságtartás az eseményekkel kapcsolatban. Az emlékirataiban is részben megfigyelhető ez a fajta sajátosság, azonban ott sokkal személyesebb hangnemet üt meg.

Térey János emlékiratai nem könnyed olvasmányok. A sokszor tragikus családtörténettől kezdve a skizofrén apa kálváriájáig megjelennek az író múltjában rejtőzködő traumák és azok a kiemelkedő események életében, amik azzá tették Téreyt, aki. A memoár a költő korai halála okán hiányos, egyes részeket kifejtetlennek érezhet az olvasó, mint például a Hatvanas évek című fejezetet (261-264.), ami az apja és az anyja múltját tárhatta volna elénk. Mégis ahogy olvastam ez a hiány számomra nem érzékelhető. Egy memoár a műfajából adódóan mindig hiányos, egy egész élet kivetülését sosem lehet teljes mértékben megörökíteni, így ez a tény nem vesz el a könyv értékéből.

Az író életére születésétől kezdve egy tragédia árnyéka vetül, a félévesen elhunyt húga emlékével és a szülei örök gyászával kell szembenéznie.

„Komolyan belegondoltam, hogyan játszhatnánk egymással mi ketten, gyerekek, milyen lenne Anikó mint kisiskolás lány (komoly, szorgalmas, figyelmes és udvarias, legyél te is ilyen kisfiam!), hová szeretne járni, hogyan bírná a hideget és a meleget. Éreztem-e kegyes hazugság öngyógyító voltát, tiszteletből és tapintatból nem válaszoltam rá soha semmit. Tudtam hogyha a szüleim nem veszítik el Anikót, én sohasem születtem volna meg.” (11.)

A temetőbe járás, a húga régi játékaival való játék, a szoba, ahol a kislány élt volna az író helyett – a gyász folyamatosan ott lógott a levegőben.

Az egyetlen teljesen befejezettnek tekintett fejezetben, az Etelka-földövben (7-247.) az óvoda és az általános iskola történéseinek tárgyalása közben a szerző nagy mennyiségben említ meg információkat Debrecen helytörténetével kapcsolatban. A mű folyamán többször érzékelhető Térey rajongása az építészet iránt, hosszasan leírja a házak felépítését, kinézetét. Egy nem debreceni kötődésű ember számára viszont ezek a részek vontatottak lehetnek, olykor túlírtak.

Térey a gyerekkori élmények és emlékek után a családja múltját próbálja feltárni minden lehetséges eszközzel, ami rendelkezésére áll, ilyenek például a régi fényképek, könyvtári jegyzetek, elveszettnek hitt iratok. Ebbe a részben nem igazán tudtam belemerülni, Térey túlságosan is belemélyedt a kutatásba, és olyan részeket is beleírt, amelyek számára a kutatás izgalmas pontjait jelképezték, viszont az olvasó számára érdektelennek tűnhetnek. A rengeteg adat elveszi a könyv addigi olvasmányos jellegét, inkább egy leltár lesz belőle, mintsem családtörténet. Az adatrengetegben viszont olykor-olykor rátalálhatunk érdekes történetekre és családi szálakra is. A szocializmusban meghurcolt parasztcsalád története és a Nagymama találkozása a zsidókat szállító vonattal érzékletesen megragadja a korszellem hangulatát, valamint azt a kiszolgáltatottságot, amit a múltban átéltek az emberek.

„Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldoghnak! Ők meg a boldogság. Mosolygós családi képeiket nézve nem tudok nem gondolni rá, micsoda keserves kegyetlen irónia veti szét a repedező falakat.” (212.)

Így nyilatkozik az író az őseivel kapcsolatban, amiben igazat kell adnunk neki. A dédapját a háború, a nagynénjét pedig megkeseredett férje kergette bele az öngyilkosságba. A családfát távolról kezdi, a több évszázada elhunyt rokonokat mutatja be először, és egyre jobban közeledik saját jelene felé, a szüleihez, a hozzá legközelebb állók bemutatásához. A családtörténet részletes leírása után a szöveg új fordulatot vesz, már sokkal személyesebb dolgokat is érint.

Újra visszatér gyermekkorához, a vakációmentes nyarakhoz, a régi vámospércsi kerthez és az első táborozás izgalmához. Ez az időszak nem teljesen felhőtlen, az apja szigorú jelleme és anyja szenvedései keserédessé teszik. Az egyik érdekes központja a regénynek a skizofrén apa és fia közötti kapcsolat, ami egy igen mérgező közeget teremtett a fiatal Térey számára. Amikor az apjáról ír, egyértelműen érzékelhető valamely cinizmus a szövegben, az utálat és a teljes elutasítás a szülő felé. A folyamatos leszidások, hazugságok, többszöri idegösszeroppanások, valamint tévképzetek erős hatással voltak Térey életére, megkeserítve ezzel a dolgos kenyérkereső anya és az ő életét is. Erőteljes a szövegben az anyja iránti részvét és a felé táplált szeretet is.

„Nincs borzalmas kétségbeesés, mint amikor így összefonódik a sorsunk valakivel, akit nem szeretünk, méghozzá mindörökre. Így hajtsd állomra a fejed. Ha már nem is alusztok egy ágyban, forgolódj a fekhelyeden ezzel a tudattal.” (349.)

A könyv egyik legszemélyesebb és legerősebb fejezetében, az Apám nyaralban (267-338.) egy komplikált ember, valamint egy magát kívülállóként jellemző fiú történetét ismerhetjük meg közelebbről. A vámospércsi kert hamis idillje, az apa ingadozó lelkiállapota, ellentmondást nem tűrő természete megszürkítik ezeket az emlékeket.

Ebben a fejezetben az apán kívül még nagy jelentőséget kap az első úttörőtábor a gimnázium megkezdése előtt. A kis Jánost a szülei kislányuk halála után még a széltől is óvták, ezért csak tizennégy évesen engedték el első nyári táborába. Részben emiatt lehetett olyan sorsdöntő ez az utazás az író életében. Sok szempontból az első volt ez számára: az első igazi bandázás a srác-szobában, az első lázadás a rendszer ellen és az első udvarlási kísérletek a barakkok mögött. Ennek a résznek a hangulata egészen felhőtlen a többihez képest, itt tanul meg az író igazán élni.

A budapesti telefonszámok hétjegyűek című fejezetben (345-424.) a költő gimnazista éveiről, a pesti felköltözésről és az otthontól való fokozatos elszakadásról ír. A gimnazista éveket nem fejti ki részletesen az író, talán a könyv befejezetlenségéből eredendően, vagy egyszerűen ezt a csendes, visszahúzódó tinédzserként leélt időszakot nem tekinti lényegesnek. Ami lényegesebb történés ebben az időszakban, hogy az apa skizofrén természete ezekben az években kezd egyre rohamosabban romlani. Ezt romlást érzékletesen, fokozatosan vezeti fel, erőteljes kijelentéseket tesz az apjával szemben.

„Anyám halálos beteg, apám beszámíthatatlan, anyám nem épül fel soha, apám soha többé nem gyógyul meg, ez így nem kevés súly rajtam egyszerre, de majd megbirkózom mindezzel, és túlélem valahogy.” (416.)

Később, mikor felköltözik Budapestre, nem is az ottani történések emelkednek ki lényegesként a műből, hanem inkább a hazautazások és a pesti élettel párhuzamosan történő debreceni események. Az apával lassan lehetetlen az együttélés, így a fiú és anyja választásra kényszerül. Mikortól lesz helyes lépés egy családtag intézetbe helyezése? Melyik az a pont, amikor már a családra is veszélyessé válik? Ezeket a pontokat próbálják együtt megtalálni, amíg az anya el nem távozik a fiú mellől.

Ezután a tragikus múlt után az élete végére mégis megtalálja a maga helyét. A szerelmi életét nem fejti ki a kötet egyik fejezetében sem, viszont részlegesen utal rá. Ezeknek az utalásoknak a kifejtetlensége hiányként érzékelhető, azonban ez a jelenség azzal is magyarázható, hogy az említett téma nem foglalt el központi helyet az életében.

A könyv epilógusában erőteljesen benne van a lezáratlanság, az esély, hogy ebből még lehetett volna több is, ahogy ez magára Téreyre is érvényes. Lezáratlan, mégis önmagában igényes: egy életmű hiteles, őszinte befejezése.

Nádasdi Éva, a Szegedi Tudományegyetem elsőéves hallgatója. Néha megjelenik itt-ott (Műút, Pannon Tükör). Egyesek tagadják létezését, de ő próbál ez ellen küzdeni. Kérem ne vegye komolyan, csak ha megteheti. Ha ön Ladik Katalin rajongó kérem köszönjön rá az utcán, majd menjen tovább.